Ülök a bordás víz fölött.
Előrehajlok, bámulom
a zöld tükör csúfoló képén
milyen őszintén változom.
A házak közt a víz suhan,
fodrot vet, hullámzik, csacsog,
nagy terhes hajókat cipel,
és lukasztják horgászbotok;
A lét nyüzsög, mint azelőtt
sok száz, millió éve már.
A hegyek felől szél szalad,
és hullámot hullámra zár,
az ingó víz most átrohan,
csattogva fut a köveken,
forr és szikrákat vet kaján
játékkal; a történelem
paskolja így az értelem
s az akarat nagy köveit,
lapítva moszat ösztönünk,
tördelve létünk szögeit.
Ülök a csengő víz fölött,
csodákkal ejt a csobbanás,
szelíd derűt lop rám a mindent
mosolyba szűrő hallgatás,
a város szanaszét dohog.
Kenyérért harcol, ölni fog.
Ömlik a hullámzó idő,
lukasztják nagy horgászbotok!
Forrás: Tiszatáj I. évf.
6-7. szám 1947. aug.-szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése