Mint az idő a perceket,
a lég a hang zaját,
úgy pergetem át ujjamon
mindannyiónk baját.
A lábunk lép, de nem halad,
szemünk néz, mégse lát,
üres pohárból issza szánk
jövendőnk italát.
Mi így tréfáljuk egymást, amíg
meg nem növünk nagyon,
szétosztott kis földünk kereng
a játékasztalon;
fejünk a semmiségbe lóg,
talpunk az égbe fel,
s a kis föld óriás zajú
városokat lök el.
Az idő perget perceket,
a lég a hang zaját;
játszom, - így osztom ujjamon
mindannyiónk baját.
Forrás: Tiszatáj I. évf.
6-7. szám 1947. aug.-szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése