Nagy Lajos (1883-1954): Dr. Kényes

 

Akár hiszik, akár nem, 1914 nyarán kitört a világháború. Eleinte két-három millió katona vonult föl egymás ellen; puskával, szuronnyal, gránáttal kezdték egymást ölni. Azután mindig újabb és újabb tömegeket soroztak katonává a hadakozó országok s küldték őket az úgynevezett frontokra.  Így került bele a világháborúba dr. Kényes is.

Ez a dr. Kényes civilben Budapesten szolgálta az életet, egy kis sommás ügyvédi irodája volt; szép szorgalmasan perelgette a Schwarczot a Kohn képviseletében, meg Póhasút a Bunkófejeő képviseletében. Ezekből a sommás perekből volt egy kétszobás legénylakása, néhány szőnyege s igen rossz képei a szobák falain; de voltak jó ruhái, oxford-ingei, fehér gallérai, - pesti intellektuel volt, úgy öltözködött, mint egy francia attasé. Étteremben étkezett, gondosan ügyelt, hogy amikor a pincér a leveses csészéből beönti a levest a tányérjába, ne érjen bele a csésze talpa a tányérban himbálózó fele-levesbe; a kanalát is megtörülte a szalvétában – mely is nem papírból volt, hanem kendervászonból -, ugyanúgy megtörülte sült előtt a kést és villát is.

Bevonult azután önkéntesnek, gyakorlatozott, térdelt a Lágymányos nedves földjén, evett néha a kaszárnya kantinjában aludt néha a szalmazsákon, ötvened magával egy teremben. A tiszti iskolában tanították őt Napoleon és Klausewitz urak tudományára; néhány hónap múlva káplár lett, beosztották a menetszázadba s teljes hadi fölszereléssel hátán, hasán, oldalán és fejében – felpakolták a vasútra s vitték a harctérre.

Dr. Kényes azután itt igen különös életet élt, mely némely vonatkozásaiban talán hasonlított az ősemberéhez, – Kénytelenéhez, a hajdani, tízezer év előtti Kényes-őséhez – némely vonatkozásokban meg nagyon is különbözött attól, jobban különbözött, mint dr. Kényes eddigi civil élete. Bizonyos azonban, hogy dr. Kényes sokat feküdt a szabd földön, hevert a csatakban és lucsokban, fetrengett a sárban, fázott, ázott; víz, por, sár testét elborították, bőrét fölmarták, behatoltak a csontjáig s egész lényét elborították az élősdi férgek. Bizonyos, hogy dr. Kényes sokszor és  napokat várt, amikor a száját sem volt szabad kinyitnia; napokat unatkozott, amikor üresen kondult el ásítása a légbe; számtalanszor félt, amikor nem akadt résztvevő fül panaszos nyöszörei számára; félt, rettegett, haragos is volt, embert is ölt, örült is; testi és lelki szennyben néha úgy elhempergett, mint a disznó a pocsolyában, néha bizony jól is érezte magát, evett rossz konzerveket, káposztatorzsát és füvet, nyers kukoricát, hathetes kenyeret, fűrészporos kenyeret, vízzel és sárral; ivott közösbe a bakákkal, parasztkulacsból, butykosból, kerékvágásból, szent Jeromos, talán még sarat is kent néha a kenyerére. Ej, ej, dr. Kényes, hát mi a csodának tetszett olyan kényesen törülgetni azokat a kanalakat a kendervászonból való szalvétával? Bizony, valamely filozofáló elme elrágódhatna a kérdésen, hogy: dr. Kényesnek egyáltalán való volt-e a civilizáció, dukált-e neki a kultúra, azokon az éktelenül rossz aranyozott rámás festményeken kívül, melyek szobáinak faláról rémítgették az ártatlanokat. (Hogy azt mondja: „Alvó nő”; „Keresztanya, lila kalappal”; „Kakuk bácsi arcképe”; „Uborka, őszibarackkal és eperrel – csendélet”.)

De egy év múlva hadnagy úr dr. Szőke kétheti szabadságot kapott. Hazautazott Budapestre. Otthon megfürdött, megmosdott, felöltözött civilbe s elment ebédelni az étterembe. Vigyázott a csészetalpra, törülte a kanalát – papírszalvétába! -, ebéd után elment kávéházba s feketekávét rendelt. „Forró feketét!” – csak ennyit mondott; a pincér hozott neki forró feketét – csészében. „Héj, pincé-é-ér!” – üvöltött fel dr. Kényes halálra sebzetten. „Mondtam, hogy pohárban, hát nem mondtam, hogy pohárban? Rettenetes! Ezt a disznóságot!”

A pincér visszavitte a feketét, hogy átöntse pohárba. Azalatt dr. Kényes szinte halálhörögve lihegte ki magából, hogy: hallatlan, hihetetlen, hogy ő nem bírja csészéből inni, hogy az milyen gusztustalan, és így tovább. És egy év óta most szeretett volna először embert ölni, ezt a nyavalyás, gaz, gonosz pincérembert.

 

Forrás: Pesti Napló 78. évf. 7. sz. 1927. jan. 11.

 

Nagy Lajos: Szolgáltatják az igazságot

Negyvenen voltunk osztálytársak, a nyolcadik gimnáziumba jártunk, csaknem ötven évvel ezelőtt. Szerettük a hazát, tiszteltük a királyt, az igazgatónkat és tanárainkat. Tanultunk történelmet, irodalmat és latin nyelvet, a világot tanulmányaink alapján ítéltük meg. Hittünk barátságban, szerelemben, igazságban. A tényeket lemértük, nem hagytuk, hogy túlságosan zavarjanak bennünket. Ezért még ma is szinte csak humoros esetnek tűnik fel néhány emlékem, mint például annak a pofonnak a története, melyest az egyik osztálytársam adott a másiknak, Erős Balázs a Gerebennek.

Gerebennel röviden végezhetek. Ő közepes tanuló volt, szürke egyéniség, semmi több. Erős Balázsról már el kell mondanom, hogy ő volt az intézet legerősebb diákja. (Később híres atléta lett belőle.) Az ő testi ereje, ahogy mondani szokták,a csodával volt határos. Csupa izom volt a teste, de még az az agyon torzított, sovány, ideges arca is, annak bőrén is átütköztek az izomszalagok. Csodálatos volt az ereje azért, mert ruhában nem látszott meg rajta, meg azért is, mert a termete nem volt nagy, a testsúlya nem lehetett több hatvan és egynéhány kilónál. Így azután szörnyű meglepetés is volt az ereje azoknak, akiknek valami összeütközésük támadt vele.

Persze, ha levetkőzött a tornateremben, akkor, hogy úgy mondjam, elárulta magát. (Mert addig mintha a gyámoltalant szimulálta volna.) Ujjatlan trikójában szinte a testi erő bronzszobrává vált. Hogy más adatot ne mondjak, félkarral a magasba lökte a vasrúdból és két gombból álló súlyzót.

Az ilyen vaderős emberekről azt szokták mondani, hogy: olyan szelíd, mint a bárány. Hát ez az Erős Balázs eléggé farkas volt, csak éppen az iskolában nem mutathatta meg farkas voltát, mert senki sem mert vele szembeszállni. Különben is tilos volt a verekedés az iskolában. Ezt azonban nem tekintettük verekedésnek, csupán perpatvarnak. Ha az ilyen nyeretlenek komédiája valami árulkodás által tudomására jutott Dankó tanár úrnak, az osztályfőnökünknek, a tettesek szigorú büntetésben részesültek: a tanár úr beírta az osztálykönyvbe és azon felül bezárásra ítélte őket, azaz egy órától kettőig az iskolában kellett maradniok.

Természetes, hogy Erős Balázs volt a diákok eszményképe. Ősállati természetes hajlamaink szerint Petőfinél, Galileinél és Gaussnál is többre becsültük őt, legföljebb Batu kánnal nem állta volna az összehasonlítást, aki erkölcsi fölényben volt Erős Balázzsal szemben, mivel hogy ő nemcsak a birkózásnak, hanem sokkal komolyabb dolgoknak is hőse lehetett, nem félvén sem osztálykönyvtől, sem bezáratástól.

Erős Balázs aztán egyszer mégis csak pofonütött valakit, éppen a szürke Gerebent. Összekoccantak, eriggy a fenébe, köpte oda Erős a Gerebennek, az nem ment, hanem, bizakodva a maga gyengeségében, visszafelelt: Ne szemtelenkedj velem! Erre Erős: Eriggy, mert képen váglak. Gereben: Azt szeretném látni, te… te paraszt! Erre megkapta a pofont. Nem nagyot, mert Erős dühre gyulladt ugyan, meg is lendült hevesen a karja, de hirtelen fékezte magát és éppen csak ráillesztette a tenyerét a Gereben képére.

Ennek a ráillesztésnek persze túlságos következményei lettek. A puha, lányos, különben termetes Gereben képe hamarosan megdagadt. Mintha egyhetes foggyökérgyulladása lett volna, úgy dagadt be még a szeme is, hogy alig látszott. Gereben eltorzult és olyan ijedtséget keltett bennünk a látása, hogy alig tudtuk a röhögésünket elfojtani. Már a pofon után mindjárt, Gereben megrendülten állt, hallgatott, és tapogatni kezdte az arcát. Később zsebkendőt vett elő és azzal takargatta magát, majd leült a padba és magába süppedt. Erős Balázs nyugodtan elfordult tőle és beszélgetett a hozzá közelállókkal, még csak nem is a pofonról.

Ezzel az ügy talán be is fejeződhetett volna. Nem hittük, hogy Gereben följelentést tesz a pofon miatt. Legföljebb attól tartottunk, hogy valamelyik tanár meglátja majd a dagadt ábrázatot és megkérdezi Gerebent, mi baja van. De még erre az eshetőségre gondolva is bizonyosra vettük, hogy Gereben gyökérgyulladást vagy cúgot hazudik majd.

A pofon tízperces szünetben történt. Utána Ormai tanár úr órája következett. Ő nem vett észre semmit, mennyiségtant tanított és a számok világából annyira sohasem lépett ki, hogy valamelyikünket jól megnézett volna. De jött a történelemóra, belépett Dankó tanár úr, az osztályfőnök. Mindnyájan izgalomba estünk és vártuk, hogy mi történik, illetve történik-e valami egyáltalában.

Mikor a tanár intett, hogy leülhetünk, Gereben állva maradt, sőt fölemelte a kezét, nyújtotta a két ujját, hogy szólni akar.

- No, mi az? – vetette feléje a kérdést a tanár úr, de még úgy, hogy rá sem nézett.

Dankó tanár úr különös ember volt, szóval olyan, amilyen az emberek legtöbbje. Mi is különös érzéssel viseltettünk iránta: szerettük is, nem is, dicsértük és csúfoltuk, nem féltünk tőle, de féltettük a világszemléletünket. Mert már régen észrevettük, hogy Dankó tanár úrnak minden szavát, esetleg még Mátyás királyról való véleményét is mellékkörülmények határozzák meg. Már hogy mit szól hozzá az igazgató, a főigazgató, a miniszter (úr őnagyméltósága), a tanári kar, a közfelfogás, mit mondanak az előkelő családból való tanulók szülei, például a Gereben papája, vagy hoz-e megint potya színházjegyeket az Erős Balázs, akinek a mamája híres színésznő.

Valójában már el is árultam, hogy a pofonügy az osztályfőnöki elbírálás szempontjából igen bonyolult volt, éppen a mellékkörülményei miatt. De hát hiába, már elhangzott a kérdés, hogy: no, mi az?

- Tanár úr kérem, az Erős Balázs pofonütött.

Dankó tanár úr hallott, látott és értett mindent. De hirtelenében nem tudta, mit tegyen. Mi az igazságos, mi a helyes, mi a célszerű, de mégis mi a lehetséges! Ezt kérdezte hát:

- Micsoda-a?

Gereben újra megtette a följelentést. A tanár út állt, szétnézett rajtunk és várt. Azután nézte a Gereben dagadt képét és gondolkozott. Egyelőre többet nem tudott mondani:

- Úgy!

Nyert egy kis haladékot. De még várt, újra szétnézett rajtunk.

- És miért követte el Erős ezt a durvaságot?

- Összeszólalkoztunk, ő megsértett, erre visszafeleltem neki és ő pofonütött.

- Ez volt minden?

- Igenis.

- Há-át…

A tanár úr megint szünetet tartott. Minket majd fölvetett az izgalom. Mi lesz itt? Lehetséges-e igazságot nem szolgáltatni Gerebennek, ha már panaszt tett? De jaj, Dankó tanár úrról van szó, elítéli-e Erős Balázst? Elítéli, az bizonyos, de mire? Általában milyen szavakat intéz hozzá, no, mondja már ki!

És Dankó tanár úr ítélkezett. Szemrebbenés nélkül és elszántan, mintegy hősiesen vágta ki:

- No, ha Erős olyan durva volt, hogy Gerebent pofonütötte, és ezennel felhatalmazom Gerebent, hogy óra után üsse őt vissza. De úgy, hogy a szeme szikrákat szórjon.

Elámultunk. Csaknem megfagyott bennünk a vér a távoli élet ez érintésére. De fiatalok voltunk és makkegészségesek. Csakhamar magunkhoz tértünk és olyan röhögés robbant ki az osztályból, hogy még a falak is rengtek. Legjobban Erős Balázst, az ő vasizmait rázta a röhögés. Még Gereben is mosolygott, bár fanyarul.

A tanár úr most már elpirult. Elővette a noteszét és szólt:

- Felelni fog Battlay.

 

Forrás: Pesti Kalendárium 1947.

 

Nagy Lajos: Az üldözött

Negyvenhárom nyarán mind közelebb került hozzánk a harctér, észak-kelet felől is, Dél-Olaszországban is.

- Egyszer majd minket is bombáznak – mondta Kázmér a feleségének. – El kellene valahová utazni.

- Az üzletet nem hagyhatjuk itt.

- De a fogunkat igen?

- Te elutazhatsz, ha akarsz. Ha félsz.

- Én bizony félek. Nem vagyok olyan buta ember, hogy ne féljek az elégéstől, megvakulástól, az elevenen eltemettetéstől, a darabokra szaggatástól. Olvashattad, hogy a berlini állatkert vadjai mit művelnek, ha megszólal a sziréna. Fél akkor az oroszlán is.

- Utazz el, mondtam.

- Nélküled nem utazhatok.

- Én meg nem megyek. Az üzletet nem lehet hónapokra bezárni. Nem is engednék. Ha meg helyettest állítunk, az kifoszt bennünket. Mire hazajövünk, koldusok leszünk. Juliskában sem bíznék

- Ha koldusok leszünk is, de félünk. Ha meg itt maradunk, elpusztulhatunk. Vagy, ami még rosszabb, nyomorékok lehetünk.

*

Aggasztó híreket olvastak azután, előbb Szófia, majd Róma bombázásáról. Szófiában mindenki elmenekült a hegyek közé. A város csupa rom.

- Utazz el. Miattam ne aggódj, én falun jobban félnék.

Megállapodtak azután abban, hogy a férfi leutazik Dunaszemesre, ahol rokonai laknak. Szétnéz a faluban s lakást szerez. Csak azért, hogy biztosítsa mindkettőjük menekülését arra az időre, amikor már a légitámadások Budapest ellen is megkezdődnek. A férfi bizonyosra ette, hogy a bombázók első egy-két mutatványa után az asszony is másképp gondolkozik majd. Ha most még nem is fél, majd megijed akkor.

Dunaszemes kis poros, legyes Duna-melléki falu, lakosai bizonyára nyugodtak, legfeljebb a tojás árát tartják alacsonynak, a petróleumét meg magasnak. Bizonyára azt hiszik, hogy a háborút színről-színre sohasem fogják látni. A rokonainál, Kis Jánoséknál szállt meg Kázmér. Szívesen fogadták s nevetve beszélték, hogy már sokan jöttek le Pestről a bombák elől. De amikor arról esett szó, hogy állandó lakás kellene, elállt  a nevetésük. Arra gondoltak, hogy rokontól nem kérhetnek annyit, mint idegentől. Gondterhelt arccal tanakodtak tehát, vajon kinél lehetne, hol is lehetne.

Szétszaladtak a faluban s hamarosan találtak egy kiadó szobát. Parasztház egyik szobája, bútorozott, a ház gazdája kint lakik a tanyáján, éppen bérlőt keres. A gazdával a Piac-téren akadt össze. El is mentek mindjárt, Kisné és Kázmér, megnézni a lakást. Kétszobás volt a ház, konyha választotta el a két szobát. A másik szobában, a konyha felől esőben, Boldizsár nevű napszámos lakott a feleségével és három kis gyerekével. A konyhában Boldizsárné tett-vett épen, a konyha rendetlen volt és piszkos. Mindegy, válogatni a lakásokban nem lehetett. A szoba, mármint a Kázméré, deszkapadlós volt, rendesen bútorozva; egyik ablaka az utcára, másik az udvarra nyílt. A konyhában alig lehetett keresztülhatolni, csirkék szaladgáltak benne, a három kisgyerek a földön játszadozott, úsztak a maszatban. Az asztalon még mosatlanul álltak a reggeli tejesbögrék, mellette kenyérdarabok hevertek, kiskanalak, mindezt feketén lepték el a legyek. Boldizsárné fiatal, kövér asszony volt, a hasa lelógott. Az arca kislányos volt, a szeme nagy és kék. Kicsit gyanakodva nézte az idegent, de amikor megtudta, hogy ő lesz a lakó, megörült neki.

- Ugye majd takarít is az úrra? – kérdezte Kisné. – Elvállalja?

- Nem bánom.

- A mosást is elvállalja? – kérdezte Kázmér. – Rendesen megfizetem.

- Persze sokáig tetszik itt maradni

- Magam sem tudom.

- Szintén a bombától tetszik félni?

- Körülbelül.

- Hát itt még rosszabb lesz, mint Pesten. Ott legalább elbújhatnak a pincében. De hová menjünk mink, ha felgyújtják a falut?

- Inkább csak a nagyvárosokat szokták bombázni.

Boldizsárné hitetlenül rázta a fejét:

- Pestet nem bombázzák. Mert ott sok a zsidó.

Kázmér a feleségére gondolt. Ha most itt lenne, mit érezne, zsidó létére? Már mehetnének is vissza. Szegény asszony. Ezrét is vonakodik ő a falutól.

Boldizsárné beszédes kedvében volt.

- Azt mondják, hogy ezt a háborút a zsidók csinálták.

Kisné bosszúsan szólt közbe:

- Csinálták ám a nyavalyát Akármit mondhatnak rájuk, de a háborút nem csinálták. Nincs azoknak olyan nagy hatalmuk.

Boldizsárné ingadozott:

- Azt én már nem tudom. Csak úgy mondom, ahogy hallottam.

- Ki csinálta volna? – zsémbelődött Kisné. – Talán a Halbrohr? Vagy a Herman?

*

A háború folyt, a vége még nem látszott, az oroszok közelebb jutottak hozzánk, de azután szünetet tartottak. Magyarországot nem bombázták, tehát Budapestet sem, még kevésbé Dunaszemest. A szemesiek aggódtak, féltették önmagukat, a közeli Duna-híd miatt. A csüggedők sóhajtoztak, a vérmesebbek reménykedtek a német győzelemben. Volt a faluban olyan legény, aki a Don mellől került haza. Kázmér  „magyar boltos”-nál hallotta, hogy miket mesél a legény. Öreg parasztasszony, a legény anyja adott elő a mesékből:

- Ujan nagy tankjaik vannak, mint egy emeletes ház. Osztán gyün ám nekik a csuda nagy tank, mondja a Miskám, utána mög a másik, mög a harmadik, egész csapat. Hú, végünk van ám, Isten veled Dunaszemes, hová szaladjunk? Akkor osztán, mondja a Miska, előugrik két német katona, valami kis fegyverrel, akkorával, mint itt ez a mákdaráló, oszt puff, puff, lűnek a tankokra. Hát azok mögállnak és egyik a másik után fordul föl, mint a döglött hal

- Az anyjuk mindenit! – szólt közbe pápa mögül egy hang.

- Hát ilyen embörök a némötök?

- Az. Ketten agyonlűttek egy sereg orosz tankot.

Egy asszony felcsattant:

- A zsidók mégis azt mondják, hogy az angolok nyerik meg a háborút!

Erre már a „magyar boltos” is mondott valamit

- Azt hát. Mert ők úgy szeretnék.

- Elég gyalázatosság.

- Aztán a Herman meg ott áll a háza előtt és ártatlan pofával cigarettázik.

Kázmér elgondolkozva hagyta ott a boltot. Idehozza-e vajon a feleségét? De hát máshol sem lehet jobb. Itt nem tudja senki az asszonyról, hogy zsidó. Olyan jó tót képe van, nem gyanakodhatik rá senki. Szegény, mindig arra a tót képére büszke. És dicsekszik vele, hogy odahaza úgy csúfolták „a tót pónem”.

*

Kázmér pihent és unatkozott. Semmittevéssel töltötte a napjait. Sétált, levelet írt haza, hosszút, a felesége röviden válaszolt. Boldizsárné gyerekei sokat sírtak, a legyek szaporodtak, Boldizsárné tűrhetően takarított, csak a saját lakását hagyta piszokban. Mosott is, elég gyengén, vasalt, két zsebkendőt és egy pár fuszeklit eltüntetett, Kázmér azonban felírta átadás után a ruhadarabokat, kérte a hiányzókat, megmutatta az asszonynak a cédulát. Boldizsárné szó nélkül bement a lakásába s kihozta a szekrényből a zsebkendőjét és a fuszeklit.

- Tévedésből az enyémek közt maradtak.

Egy-két napig azután neheztelt Boldizsárné. Majd megbékélt és megint beszédes lett. Elmesélte élettörténetét. Hogy zsidóknál szolgált, mielőtt az ura elvette, jól megfért a gazdáival. Boldizsár kéthetenként járt haza Pestről. Szótlan ember volt, mindig sokallta a pénzt, amit a felesége elköltött. Nem gorombáskodott az asszonnyal, a gyerekeit meg nem ütötte soha. Kázmér beszélgetni kezdett vele, de alig felelt a kérdéseire. Nem lehetett tehát megtudni, hogy neki, mint koldusszegény napszámosnak, aki Pesten is él, mi a véleménye a háborúról, annak eshetőségeiről és arról, hogy mi lesz majd a háború után. Egyszer mondott csak valamit, ami óvatlanul csúszott ki a száján:

- Akárhogyan lesz, nekünk rosszabb már nem lehet.

Kázmér egyszer hirtelen elhatározta, hogy hazautazik. Becsomagolt, holmijai egy részét a szekrényben hagyta, szobája ajtaját kulccsal bezárta s a kulcsot zsebre tette. Boldizsárné rosszallón pislogott az ajtó felé. De a fizetséget hálásan megköszönte.

*

- Én is csak akkor megyek majd vissza Szemesre, ha már megkezdődik a légitámadás- mondta Kázmér.

- Akkor meg együtt megyünk. Julis lesz a boltban, már beszéltem vele. Ha lop, akkor lop. Valami csak marad nekünk is.

Magyarországot még mindig nem bombázták. Negyvennégy márciusában járt már az idő. Egyszer csak megszállták Pestet a németek. Kázmér azt magyarázta a feleségének, hogy az semmi változást nem jelent, úgyis „meg voltunk szállva már régóta”. Az asszony, mint kereszténynek a házastársa, biztonságban érezte magát. Inkább a családja miatt aggódott. A német megszállásról azt is mondták: „Ez a vég kezdete.”

A hatóságok egyik első rendelete az volt, hogy zsidók nem utazhatnak. De a kivételezettekre nem vonatkozott a tilalom. Most aztán itt az ideje, hogy elmenjenek Pestről, állapították meg Kázmérék. Útnak indultak, hideg, havas időben érkeztek Szemesre. Boldizsárné úgy mosolygott Kázmérnéra, mint egy kövér angyal. Ágyat vetett, befűtött, beszélt szaporán. Azt mondják, az oroszok most már a Kárpátoknál vannak. Jaj, csak már vége lenne ennek az állapotnak! Kármérné boldog volt. Itt fognak maradni. Talán néhány hét az egész.

Jól aludtak, másnap Kázmérné vásárolni ment, aztán nekiállt a főzésnek. Szétosztotta persze a gyerekek közt az ajándékait. Különösen a cukorkának örültek a gyerekek. Boldizsárné is kapott, azt, ami a legjobban kellett neki, petróleumot. Kezet akart érte csókolni. Kázmér fölfedezte, hogy a szobában jártak s az itt hagyott holmiból egy és más hiányzik. A feleségének nem szólt erről. Átvitte az asszonyt Kisékhez. Jaj, hogy örültek. Nem is lehet azon az átkozott Pesten megmaradni. Mi is lesz még, mi is lesz?

- Csak ezt az egy falut ne bántsák! – sóhajtott fel Kisné.

- Itt nem lesz semmi – vélte Kázmérné.

Esténként újság érkezett Kisékhez. Egyszer csak benne állt, hogy a zsidók kötelesek sárga csillagot fölvarrni. Kázmérné elsápadt. Kiséknél olvasta a lapot, a hírt felolvasta az urának. persze, Kisék előtt úgy mutatta, mintha a hír csak a különössége miatt érdekelné.

Hamar hazamentek, már az úton megbeszélték, hogy mi a teendő. Szemesen nem maradhatnak. A csillagot föl kell varrni, mert esetleges igazoltatás az asszony vesztét okozhatja. Itt lehetetlenség csillaggal járnia. Vissza kell utazni Pestre. Boldizsárné sírva fakadt másnap, amikor Kázmérék már indulásra készen álltak. Sajnálta nagyon az asszonyt, sejtette róla, hogy valami baj van a származásával. Semmit sem tudott volna mondani, hogy miért gondolja ezt, csupán az ösztöne működött élénken.

*

- Mit törődsz vele? A zsidó is ember. Olyan, mint te vagy én – mondta Boldizsár, amikor megérkezése után az asszony közölte vele az újságokat.

- Nem is azért mondom, inkább sajnálom szegényt, mert olyan jó asszony. Sejtettem én mindjárt. Mert hát minek jöttek ide? Csakis azért, mert itt nem ismerik őket.

Pesten azután arról értesültek Kázmérék, hogy a keresztények házastársainak mégsem kell csillagot hordaniok. Kázmérné megkönnyebbült. Már elszánta rá magát, hogy nem mozdul ki többé a lakásukból. Tovább járt azután az üzletbe. Nem győzte bámulni a zsidók lelkierejét, hogy csillaggal a mellükön járnak az utcán, közprédául, sőt, állandó életveszélynek teszik ki magukat. Mert napról-napra lehetett hallani, hogy ezt vagy azt elvitték a rendőrök, ráfogva, hogy a csillagot a kezével eltakarta. Szörnyűség!

Egy délelőtt megszólalt a sziréna. Jajgató, vészes búgással. Kázmérék bezárták az üzletet és rohantak haza, hogy otthon menjenek le az óvóhelyre. Két óra hosszat tartott a légitámadás. Kázmér szorongást érzett, a felesége azt mondta, hogy ő nem fél. Beült egy römipartiba és játszott. Fönn tudták meg, hogy amerikai gépek támadták a várost és a Ferencvárosban súlyos pusztításokat végeztek, legalább háromezer a halott. A belső várost nem fogják bántani – vélte Kázmérné, jobb itt még így is, int abban a nyomorult faluban. Hamarosan következtek azonban az éjjeli támadások. Kázmérné csalatkozott önmagában, az éjjeli támadások. Kázmérné csalatkozott önmagában, az éjjeli riadókat nem bírta. Félt elaludni, reggelenkint álmosan kelt, egész nap elgyötörten járt, napról-napra idegesebb lett. Belátta, hogy mégis csak biztonságosabb falun.

- Jobb ott sokkal – erősítgette Kázmér. – Szemesen nyugodt lehetsz, nem törődik ott veled senki.

*

Megint csak megérkeztek Dunaszemesre. Vidáman, abban a tudatban, hogy azt a néhány hetet, ameddig a háború még tarthat, most már ott töltik. Boldizsárné örömében majd kibújt a bőréből. Átölelte Kázmérnét és csókolgatta:

- Jaj, kedves nagyságos asszony, csakhogy itt vannak. Úgy aggódtam maguk miatt. Ne is menjenek többé vissza.

Később hozzáfűzte:

- Azért itt is félünk ám. Bombát még nem dobtak, de hát erre vonulnak a fejünk fölött. Jaj, az a sok gép. Tegnap is lehetett vagy ezer. Azt sem tudtam, hol, hogyan bújjak a föld alá.

A másnapot azzal kezdte Kázmérné, hogy pénzt adott Boldizsárnénak.

- Jaj, ne tessék már, nem fogadhatok el ennyit. Nem szolgáltam meg.

A pénzt sietve köténye zsebébe gyűrte.

a nap nyugodtan telt el. Délután szépen kiöltözött Kázmérné és sétálni ment. Boldizsárné epedezve bámult utána: ja, akinek pénze van! Kázmér otthon maradt és olvasott. A sétáló városi asszonynak énekelve, alázatosan köszöntek a falusiak, ő mosolyogva fogadta köszöntésüket. Milyen jó itt! Szelíd emberek, nem bánthatnak ezek senkit. Különben is róla nem tudhatnak semmi rosszat. Herman a boltja előtt állt és szomorú ábrázattal bámult. Cigarettázott. Éjjel félreverték a harangokat, jöttek az ellenséges gépek, alulról vonultak fölfelé. Baja felől. Boldizsárné megverte a Kázmérék udvari ablakát:

- Tessék hamar fölkelni! Nem szabad ilyenkor a házban maradni. Isten ments… Tessék sietni. Most mindjárt eltűnnek. Milyen szép! Csuda.

Mintha óriási karácsonyfák vonulnának az égen, óriási égő gyertyákkal. Mire Kázmérné kikerült a ház elé, már csak az utolsó karácsonyfa látszott. Majd annak is egyetlen világossága. De a messziről is annyira megvilágította az istálló északi falát, mintha a nap sütött volna.

- Mi lesz velünk, mi lesz velünk? – sopánkodott Boldizsárné.

- Semmi. Nem kell félni. Ide nem dobnak bombát, a bombáikat szegény Budapestnek tartogatják.

- Ó, ó!

*

- Megint adott egy ötvenest – dicsekedett Boldizsárné a keszeg Karánénak.

- Teheti, mert van neki elég – morogta Karáné. – Ezeknek a zsidóknak még a bőrük alatt is pénzük van.

- Mit mond? Hogy zsidó?

- Az hát! Mi más lenne?

- Ugyan már.

- Az asszony zsidó. Kisnétől tudom. Mindig susognak az urával, meg valami Szidiről, meg Lipótról beszélnek, akik az asszony testvérei.

- Hát zsidó-ó-ó? Tudtam én azt mindig. Itt folyjon ki a két szemem, ha nem tudtam. Valami levél is jött a postán, aztán az volt ráírva, hogy feladó valami Stern. Aztán hogy ide-oda utaznak. Hol jönnek, hol meg elszaladnak.

- Mert nem találja a helyét. Amíg egyszer lefülelik valahol és megmutatják neki, hol a helye.

- Pedig hát jó asszony ám.

Délelőtt volt. A nap sütött. Boldizsárné loholt haza. Mintha valami hírt akart volna vinni Kázméréknak. Még nem ért hazáig, amikor megkondult a harang. Már megint azok az átkozott gépek! Jézus, segíts! Boldizsárné rohant be a házba. Láthatóan rémület fogta el az egész falut. Futottak, bújtak, lapultak, gyűlölködve néztek egymás felé, ni, az Ötvösné miért nem bújik el? Laska meg miért jár az utcán, mikor tiltva van? Még meglátják odaföntről és ránk hozza a veszedelmet. Föl-föltekintgettek az égre. Roppant magasságban fénylő fehér foltocskák villogtak. Az egész világ zúgott. Néha valami villanás olyannak látszott, hogy az most megnő, zuhan lefelé, tűzzé válik az egész ég s itt az utolsó ítélet. Volt már olyan kutya is, amelyik keservesen vonított. Kis János meg csak mosolygott a többieken. Kármérné a konyhában főzött. Nem hagyta abba a munkát. A gépek elvonulása után Boldizsárné még magához szorítva tartotta a gyerekeit, a kertben egy fa alatt s egész testében reszketett. Aztán bement a házba:

- Nagyságos asszony nem fél?

- Nem, Boldizsárné.

- De jó természete van.

- Ha eltalál, hát meghalok. Nem bánnám. Azt hiszi, olyan jó élni?

- Hát… igaz.

Kázmérné egy kis tízórait csinált, hagymás tokányt, bevitte Kázmérnak. Boldizsárné utána ment a szobába. Kicsit tűnődött, aztán rákezdte:

- Bizony, ezekkel a szegény zsidókkal is milyen baj van.

- Miért? Mi baj van a zsidókkal?

- Hát csak hogy üldözik őket. Úgy sajnálom én… ezeket a Hermanékat. Már vissza se köszön a Herman. Nem haragszom én rá, mert a szomorúságtól nem köszön. A Gróf Ernőt is sajnálom, meg különösen az asszonyt, mert fenik ám rájuk a fogukat itt sokan. Pedig kinek mi baja velük! Milyen csúnya dolog ez, milyen istentelenség! Ki sem tudom mondani. Hát mondja meg, kedves nagyságos asszony, tehet valaki arról, hogy zsidó? A nagyságos asszony művelt asszony, sok könyvet is olvasott, magyarázza meg nekem ezt. Én egyszerű nő vagyok, talán buta is vagyok, nem tanultam iskolákat, de hát… a zsidó is ember.

Boldizsárné szünetet tartott. Valami választ várt. Kázmérné az asztal mellett állva hallgatott, szó nélkül nézett Boldizsárné szemébe.

- Hát nem mindegy az, hogy zsidó, magyar vagy oláh, hát nem mindegy? Van egyikben is, másikban is jó ember, meg rossz ember, én már csak ezt mondom. Engem mindig fölháborítanak azok a buta beszédek. Én zsidóknál szolgáltam, azok úgy szerettek engem, mintha a saját gyerekük lettem volna. Én csak a rossz embereket gyűlölöm. Azoktól félek. Én mindig a Hermanéknál vásároltam ezelőtt, amíg boltjuk volt

Kármérné kis szorongást érzett, érezte, hogy lassan elsápad. Mosolyt erőltetett és mosolyogva hallgatott. Kázmér is szótlanul figyelt.

- Tetszik tudni, én úgy sajnálom ezeket a falumbeli zsidókat is, hogy ki se tudom mondani

Most fölemelte Boldizsárné a szoknyája szélét és törülgetni kezdte vele a szemét. Csakugyan, a szeme már könnyezett

- Ó, hogy a Jóisten nem tud már igazságot tenni. Már nem is érdemes a becsületes embernek élni. Már… én nem is tudom…

Boldizsárné zokogni kezdett. Rázkódott még a hasa is. Eleresztette a szoknyáját, csurogtak a könnyei. Hirtelen odakapott a Kázmérné kezéhez és meg akarta csókolni. Kázmérné elhúzta a kezét. Ebben a pillanatban visítás hallatszott az udvaron

- Jaj, ezek az átkozott kölykek! Már megint a kisebbiket veri az a nagyobbik ringyó, hogy a tűz…

Boldizsárné szaladt ki. Egy perc múlva még nagyobb lett a visítás, Boldizsárné mind a két kislányát, a két nagyobbat agyba-főbe verte.

De mihelyt kifordult a szobából, Kázmér és Kázmérné egymásra néztek. Az asszonynak úgy dobogott a szíve, hogy a torkában érezte

- Mit szólsz ehhez?

A férfi nagyot sóhajtott. Azután határozottan mondta:

- Innen el kell mennünk!

- Igen. Még ma este. Megtudták. Nem maradhatunk itt egy napig sem.

Forrás: Új Idők LI. évf. 1945. 1. sz. 1945. augusztus 4.