Kemény Zsigmond: Arany Toldija

II.

Arany a Toldi-hagyománynak csak első részét adja. Beszélyét azon ponton fejezi be, midőn a duna-szigetén viadal után, hősünket Nagy Lajos maga mellé veszi, mondván:

Királyi székemhez választalak téged,

S mán kezdve, tizenkét lóra jár hópénzed.

E kitüntetés után kezdődik Toldinak udvari és lovagi élete. Czifra, aranyos élet, teli dicsőséggel! De hagyjuk azt most. Ne siessünk a harczjátékhoz, hol a barát-ruhába öltözött Toldi a hetyke olasz bajnokot kopjájával a nyeregből „messze földre” veti, s czímerét megvédé jó Magyarországnak. Ne nézzük, midőn ő, hol hol nem? botjával ugy megfenyegeti a Nagy Lajossal ellenes római császárt és a többi tizenegy fejdelmet, hogy mindenik rögtön felpattan székéről és fejet hajt a magyar királynak, kinek méltóságát ily erős férfiu óvja¹. Térjünk a költővel a szerény Nagyfaluba, hol a Toldi-mondakör kezdődik. Nincs miért a poros utczán végig mennünk. Mert

Gyepszélen fehérlik Toldi Lőrincz háza;

Háza megett annak nagy gyümölcskert zöldel,

Mely fölérne holmi alföldi erdővel.

Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája;

Ott van Toldinénak a hálószobája:

Rozmarin-bokor van gyászos ablakában.

A rozmarin alkalmasint a hű özvegységet jelenti, mely csendes félrevonultságot ohajt, nem keres tarka vigalmakat, s egyszerű élményei közt mindig szivesen várt vendég a visszaemlékezés, ha szintén könnyező szemmel lép is be.

De igen nagy költői szabadságot vettünk magunknak, midőn már a hálószoba ablakán a rozmarin-bokrot is megláttuk; holott még csak a falu szélén vagyunk, az udvarházank átellenében. S minő zaj hat fülünkig? Mily sürgés forgás az eresz előtt és a tág udvaron!

Tán kigyult a ház is, ugy füstöl a kémény,

Nagy koloncz köszönget a kút méla gémén.

A malacznép sí rí, borju, bárány béget;

Aprómarha-nyáj közt van szörnyü ítélet…

Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy házban,

Hol a dínom-dánom régen volt szokásban?

Toldi Lőrincznének most van-e a torja?

Vagy menyekzőjének hozza igy a sorja?

Tán megúnta gyászos özvegysége ágyát,

S ásnak adta élte fonnyadó virágát?

Nincs halotti tora Toldi Lőrincznének,

Napja sem derült fel új menyekzőjének;

Másért sütnek főznek, másért lakomáznak:

György van itthon, első szülötte a háznak.

Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,

Kincse volt tömérdek, s arra büszke mája;

Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,

Sok nyeritő méne, nagy sereg kutyája.

Látogatni jött most negyvened magával,

Renyhe sáska népnek pusztitó fajával,

És a kész haszonnak egy felét fölenni,

Más felét magának tarsolyába tenni.

Már ennyiből is ismerjük az első szülöttet, s azt is tudjuk, hogy ma özvegy Toldi Lőrinczné házánál idylli csendet hasztalan keresnénk. Ki van sarkából forgatva az egész egyszerű életrend.

A fehércseléd közt a beteg sem lomha:

Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

De hol van a kisebbik fiú, Miklós? Benczét, a hű szolgát talán látjuk a sokaságban vén csontjaival iregni-mozogni. Most rudas csebret visz egy pozsgás leányzóval; majd a válunál a Bimbó és Lombár² helyett idegen szolgák lovait itatja. Ő lehet, vagy más is: ki tudná? Hisz a régi magyar házaknál sok öreg cseléd van. És az eresz alól a pitvarba talán özvegy Toldi Lőrinczné ment be.

Sovány is, halvány is volt az ábrázatja!

De hol késik Miklós? Miért nincs a családünnepen? Dél van. A mezei munka is pihen. Hol leljük meg őt? Forduljunk a falutól a határra. Hátha a parasztok közt és úri kezekhez nem illő dolog mellett feltaláljuk a második szülöttet. Menjünk.

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

Boglyák hűvösében tiz tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bőgölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Laczkó³ a béresek nakára,

Nincs ki vizet merjen hosszu  csatornára.

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,

Meddig a szem ellát puszta földön, égen.

Széles országutra messze, messze bámul,

Mintha más mezőre vágyna e határrul.

Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?

Látd, a többi horkol boglya hűvösében;

Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,

S a világért sincs most egerészni kedve.

Vagy soha sem láttál olyan forgószelet

Mint az, a ki mindjárt megbirkozik veled,

És az útat nyalja sebesen haladva,

Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

Nm is, nem is azt a forgószelet nézi,

Mely a hamvas utat véges végig méri:

Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,

Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.

És amint sereg kél szürke por ködéből,

Ugy kel a sohajtás a fiú szivéből;

Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,

Mintha szive lelke a szemében volna.

Szép magyar leventék, aranyos vitézek!

Jaj beh keservesen, jaj beh búsan nézlek.

Merre, meddig menterk? Harczra? háborúba?

Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?

Mentek-e tatárra? Mentek-e törökre?

Nekik jó éjszakát mondani örökre?

Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,

Szép magyar vitézek, aranyos leventék!

Ezen vágyó ifju, ki előre hajoltan és méla bámulattal néz Laczfi vajda kevély dandárára, nem lehet más mint a Toldi-ház ifjabb sarja, az elhanyagolt Miklós, kinek óriási erejéről a molnár legények és béresek annyit mesélnek. Most is nehéz szálfa reng araszos vállán:

Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.

A nyalka, deli huszárok közelgenek. Elül lovagol a vezér:

Délczegen megüli sárga paripáját,

Sok nehéz aranyhím terhei ruháját.

Már Miklós felé fordul:

- Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?

Toldinak e szó szivébe nyilallik:

- Hm, paraszt én! emigy füstölög magában,

Hát ki volna úr más széles e határban?

Én paraszt? én? – A mit még e szóhoz gondolt,

Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.

Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,

Mint csekély botocskát véginél ragadja;

Hosszan, egyenesen tartja fél kezével,

Mutatván az utat, Budára hol tér el.

Az egész had meg van lepve Miklós ereje által, s mindenik mond neki valami nyájasat vagy szépet.

Egyik igy szól: Bajtárs! mért nem jősz csatára?

Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára!

Másik szánva mondja: Szép öcsém, beh nagy kár,

Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál!

Kemény Zsigmond: Toldi Miklósról

Ki volt Toldi Miklós, mikor élt, és mit tett?

Gyakran gondolkoztam ezen én magamban,

Keveset olvasok róla krónikában.

Mondhatnám Ilosvai szerint.

Sőt, úgy látszik, miként még a XVI. század közepén is igen kevés ének s költői elbeszélés keringett Toldiról, s a fönnmaradtakban is csak egy része volt a nép ajkain élő hőstetteinek közölve.

Legalább ide czéloz Ilosvai, midőn mondja:

Mostan emlékezem az elmult időkről,

Az elmult időkben jó Toldi Miklósról,

Ő nagy erejéről, jó vitézségéről,

Csuda hogy mind eddig sem emlékeztünk erről.

S midőn panaszolja:

„Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.”

Irodalmunk történeteinek legkitűnőbb búvára, Toldy Ferencz, Toldi Miklós létezését is kétsége vonja.

Idézem, hogy kiindulási pontul használhassam, az ő egyetemi előadásaiból¹ a következő sorokat:

„A Toldi Miklós mondája sokkal bensőbben van a magyar népköltészettel összekötve, és sokkal jelentesebb, hogysem puszta megérintésével beérjük. Toldi Miklós korát illetőleg, Ilosvai szerint, ki e mondát a XVI-dik században dolgozta ki, Toldi Miklós, Robert Károlyt és Lajos királyok alatt élt volna; Rádai Pál idejében, ki 1677-ben született, s a Toldi-mondát fészkében, Nógrádban, ismerte, a hős már Mátyás király korába volt áttéve, s ennek hősei közé igtatva; igy ismerte Dugonics is a mult században. A historia ez érdekes alakról mélyen hallgat. Én abban egy, a magyar őskorból, vagy épen eleink mythosából fenmaradt töredéket vélek fölismerni, melyben az a Toldi, kire utóbb a „Miklós” keresztyén név tapadott, a testi erő és ügyesség, a bátorság és szivbeli derékség képviselője volt, körülbelül mint a helléneknél (Herakles), phoenicziaiaknkál, indoknál stb. is tiszteltettek ily magán-életi hősök, kikkel jellemben a mi Toldink meglepőleg egyezik. – E monda aztán a nép emlékezetében századról századra hol csonkult, hol bővült, sőt a változott hitnézettel maga is átalakult, s hova-tovább újabb s újabb korba tétetett.”

Megvallom, nem szeretek Toldy Ferencz barátommal irodalmi történeteinkre vonatkozó kérdésekben meghasonlani; mert ekkor mindig valószinűbb, hogy én tévedtem.

De mégsem hallgathatok el néhány igénytelen észrevételt.

Érjenek, mennyit érhetnek.

Toldy Ferenczet azon elméletre, hogy a Toldi-monda a magyar őskorból vagy épen eleink mythosából szállott volna reánk, természetesen nem historiai nyomok vezették; mert itt adatokról szó sem lehet.

Őt e sajátságos nézetre, mint látszik, főleg következő ok csábitá: Toldy tudta, hogy mind a helléneknél, mind a phoenicziaiaknál, persáknál, indoknál s több más népeknél a mythoszba átment s vallásos tisztelet tárgya volt egy-egy hős, ki rendkivüli testi ereje s csodálatos kalandjai által népeket ragadott bámulatra s a későbbi nemzedékek képzelődését is hatalmasan izgatta. E hős a helléneknél Heraklesnek neveztetett, a persáknál Rustemnek, s más helyt más nevet hordott. De a monda-kör, mely viselt dolgaikról a hitregékbe olvadt, birt némely közös jellemvonással, s birtak azon egyéni tulajdonok is, melyekkel a különböző népek Heraklesei felruházva valának. Miből aztán némi hihetőséggel lehetett gyanítani, miként egyfelül a mondakör közös forrásból támadt s ment néptől néphez át: másfelül az, kinek nevéhez kapcsoltatott, mindenütt csak symbolicus, nem pedig létező egyén volt; vagy ha létezett is, nevén kívül majd mindent, tetteket és jellemet, egymástól távol lakó népeknekköltői s vallásos emelkedettségétől nyert ingyen ajándékul.

Toldy Ferencz az ily symbolicus hősökkel, az ily Heraclesekkel kezdé összemérni a mi jó Toldi Miklósunkat, s közte és amazok közt hasonlatosságokat fedezvén föl, letörlé róla a keresztyén Miklós-nevet, s átköltözteté őt a pogány magyar korba; mit csupa következetességből is tennie kellett, ha a Toldi-mondakör a görög, vagyis inkább az eredetileg ázsiai monda-körhöz lényegesen hasonlítana.

De éppen itt van a bökkenő.

Én előbbször azt sem igen hiszem, miként az indoktól a görögökig ama különböző nevű Herculeseknek, kik mythologiai alakokká váltak, monda-körei oly meglepőn egyeznének, miként közforrásbóli származásuk kétségtelen legyen.

Azonban hagyjuk ezt vitatás nélkül.

Mert a fő kérdés ez: van-e a Toldi-mondakörben csak annyi közös családvonás is, amennyit a hitregei Herculesekében találunk?

Lássuk!

Kemény Zsigmond (1814-1875): ÖZVEGY ÉS LEÁNYA

Kemény Zsigmond

Forrás: http://www.literatura.hu/irok/real/kemeny.htm

Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beiratkozhat a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal. Kitetszik, hogy műveltsége, politikai éleslátása, vitakészsége a legjobbakkal áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása, lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.

1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és két levél a bajviadalról).

1838-ban Kolozsvárra költözik, mert főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg. 1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot, meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.

KEMÉNY ZSIGMOND (1814-1875): Özvegy és leánya (regényismertetés)

Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond beíratkozhatik a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején, Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal. Kitetszik, hogy műveltsége, politikai életlátása, vitakészsége a legjobbakkal áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása, lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.

1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és két levél a bajviadalról).

1838-ban Kolozsvárra költözik, mert főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg. 1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot, meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.

Vezércikkeiben fejti ki reformprogramjának lényegét. Eszerint szakítani kell a sérelmi politikával, a vármegyei érdekek előtérbe helyezésével. A polgárosodás központi irányítást kíván. Nézetei miatt szembekerül a sérelempártot vezető Kemény Dénessel, a cenzúra és a kormányszék is zaklatja: 1843 nyarán lemond a szerkesztésről. Kedvetlenségét az is fokozta, hogy az év tavaszán szatmári, bihari korteskedések tanúja volt, s nagyon megrendült hite a nemesi parlamentarizmusban. Ezekből a tapasztalataiból s a már korábban felgyülemlettekből írta kitűnő politikai röpiratát, a Korteskedés és ellenszerei-t. Írása hatalmas visszhangot kelt, az Akadémia levelező tagjai sorába választja.

Ekkortájt kezdi írni, de valószínűleg csak 1847 elején fejezi be első nagy regényét, a Gyulai Pál-t. E történelmi regény a Báthoryak korában játszódik, s benne a két pogány közt szabadságát védő Erdély jelenik meg, közelebbről azonban Kemény korának történelmi valósága: a hazája érdekeit szélsőségek között képviselni vágyó író dilemmái. Politikai röpirata s a pesti Naplóban megjelenő cikkei, esszéi, Széchenyi iránti rokonszenve, Kossuthtal szembeni fenntartásai azonosak a regény kérdéseivel. Innen adódnak anakronizmusai, esetenkénti kuszaságai is.

Jóllehet nem felhőtlen meggondolásból, mégis odaadó módon vállal reformszerepet 1848. márciusától: országgyűlési képviselő lesz, követi a kormányt Debrecenbe, majd Aradra is, és bár a Béke-párt tagja, Világos után bujdosni kényszerül, s csak Széchenyi titkárának igazoló nyilatkozata után mentik fel. Személyes sorsának 2kedvező” alakulása azonban nem mentesíti attól, hogy a forradalom és szabadságharc elemzésével foglalkozzék. Sőt mind gyötrőbb a kényszer megnevezni a bűnöket, rátalálni a tűrhetetlen súlyú megtorlás elhárítására. Két röpiratot ír e célból: Forradalom után (1850), Még egy szó a forradalom után (1851). A forradalmi eseményeket az elhibázottság okát, s egyértelműen a Széchenyi nevével jelezhető reformista, udvarhű változtatások mellett voksol.

Érvei közt döntő helyen a magyar karakter elemzése áll, amelytől eleve idegen a rebellió akarása, s így a véres megtorlás sem érhet célt, hiszen a magyar karakter a csendes békesség kedvelője. Azon kívül, hogy Kemény igen ingoványos talajra tévedt e nemzeti karakterológiával, sajnos további rossz érvekhez is forrást szolgáltatott: a két háború közötti nemzeti jellemfestéshez. Jóllehet már korábban is viták kereszttüzébe került röpirataival mégis ezek segítik hozzá, hogy a 48-as alapokon álló, de kiegyezést kereső törekvések megfogalmazódjanak benne, cikkeiben, s majd ezek váljanak a Deák-párt programjává. Döntően kezére járt az is, hogy a Pesti Napló szerkesztője lesz, főleg külpolitikai elemzéseit és vezércikkeit tekinthetjük a politikai élet szervezőinek.

Mind erősebbé válik az a meggyőződése, hogy a külpolitika döntően belejátszik egy nemzet életének alakulásába, amint külső erők is az egyén életébe. Ezekkel az erőkkel nem lehet győztesen szembeszállni, csupán a helyzet pontos felismerésével célirányos alkalmazkodást lehet kialakítani. Eredendő adottságok és az önmérséklet válnak gondolkodása pilléreivé akkor is, amikor országos dolgokban közíróként nyilatkozik, és akkor is, amikor regényíróként emberi sorsok alakulását festi. Társadalmi regényeiben – A szív örvényei, Férj és nő – kisebb meggyőzőerővel, történelmi regényeibe nagy hatással bizonyítja igazát: az Özvegy és leánya (1855), a Rajongók (1858), a Zord idő (1862) a végzet beteljesedését túlzásaikkal elősegítők tragédiáit beszéli el. Mesterien festi, hogy még az erények mértéktelen gyakorlása is vétekké válik; az önuralommal, valóságérzékkel nem bíró ember végzetének szabad prédája.

1855-ben kezdte írni az Özvegy és leányá-t, az első két rész meg is jelent, de amikor elvállalta a Pesti Napló szerkesztését, felhagyott vele. Két év múltán, amikor a lap társtulajdonosa csődöt színlelt, s az író súlyos anyagi válságba került (magánélete is bajokkal volt teli: anyja halála, Lónyai Mária iránti viszonzatlan szerelme), elkeseredetten ismét elővette a regényt, és lelkiállapotának setét hangulatában fejezte be.

A történet alapjául szolgáló esetet jól ismerték Erdély-szerte, de az író találkozhatott Kemény Józsefnek az Arpadia című évkönyvben szereplő leírásával is a szentléleki várról, és olvashatta Szalárdi János Siralmas magyar króniká-jában is, amelyet 1853-ban maga Kemény rendezett sajtó alá. A történeti mag annyi, hogy I. Rákóczi György uralkodása alatt a háromszéki Szentlélekből Mikes János Zabolára szöktette Tarnóczy Sárát, és erőszakkal feleségül akarta venni, de a hajadon a hírén esett szeplő ellenére sem kívánkozott véle oltár elé.

Az író képzelete és életfilozófiája hatására a történet különös históriává bokrosodott.

1865-ben véget ér a Schmerling-provizórium, Kemény indul az országgyűlési választásokon, s mint Lipótváros képviselője kerül be, a Deák-párt programjával. Törekvéseit az 1867-es kiegyezés váltja valóra, ugyanakkor feleslegessé is teszi közírói munkálkodását. Egészsége – a rendszertelen életmód miatt -, anyagi helyzete – a szertelen költekezés miatt – megrendül. Szórakozottságáról, hivatali mulasztásairól mind töb anekdota kering; fokonként megválik tisztségétől, állásaitól (Kisfaludy Társaság, Pesti Napló), mind kevesebbet ír, régi betegsége kiújul – végül is 1873. januárjában öccse a családi birtokra, Pusztakamarásra viszi, ahol elborult elmével, hosszú haldoklás után 1875. december 22-én meghal. A romantikából a realizmus felé törekvő magyar regényirodalom egyik legjelentősebb alakját tiszteljük benne.