Kemény Zsigmond
Erdélyi arisztokratacsaládban született, de a
bárói ranghoz kevés vagyon tartozott: már apja is szegényebb sorsú volt, ám
fiára még nehezebb élet várt. 1823-ban Kemény Sámuel meghal, s első
házasságából született gyermekei per alá veszik az örökséget, az özvegy és
gyermekei megélhetését veszélyeztetve. Szerencsére a nagyenyedi kollégiumban
alapítványi jogon hely illeti a tanulni vágyó Keményeket, s így Zsigmond
beiratkozhat a nagy múltú intézetbe, melynek akkor kitűnő tanárai közt ott volt
Köteles Sámuel és Szász Károly is. 1834-ig irodalmat és jogot tanul, aztán
bekapcsolódik az erdélyi országgyűlés előkészületi munkáiba. Az országgyűlés idején,
Kolozsváron részt vesz mind a politikai, mind a társasági életben. Szoros
kapcsolatba kerül Wesselényi Miklóssal, Weér Farkassal, Kovács Lajossal.
Kitetszik, hogy műveltsége, politikai éleslátása, vitakészsége a legjobbakkal
áll egy sorban, de nyilvános szereplésre alkalmatlan: előnytelen kiállása,
lámpaláza, hebegő beszédmódja miatt háttérben kell maradnia.
1835. február 6-án katonasággal oszlatják fel az
országgyűlést, Wesselényit más ellenzéki politikusokkal együtt bíróság elé
állítják. Kemény sietve Kapudra, édesanyja birtokára utazik, ahol jogi és
történelmi stúdiumokba temetkezik. Két év múlva, a politikai feszültség
enyhültével Marosvásárhelyen vállal állást, és megjelenteti első cikkét a
Nemzetközi Társalkodóban (Gondolatok és
két levél a bajviadalról).
1838-ban Kolozsvárra költözik, mert
főkormányszéki írnoknak nevezik ki, egy év múlva Bécsbe megy, ahol főleg orvosi
tanulmányokat folytat, és a német romantika alkotásaival ismerkedik meg.
1840-ben visszatér Kolozsvárra, a megpezsdülő szellemi élet egyik vezéralakja
lesz: az újabb országgyűlési előkészületeket szervezi, Kovács Lajossal az
oldalán átveszi az Erdélyi Híradó szerkesztését, átalakítja a lapot,
meghonosítva a vezércikk műfaját, amelyet maga is nagy tökéllyel gyakorol.
Ekkortájt kezdi írni, de valószínűleg csak 1847
elején fejezi be első nagy regényét, a Gyulai
Pál-t. E történelmi regény a Báthoryak korában játszódik, s benne a két
pogány közt szabadságát védő Erdély jelenik meg, közelebbről azonban Kemény
korának történelmi valósága: a hazája érdekeit szélsőségek között képviselni
vágyó író dilemmái. Politikai röpirata s a pesti Naplóban megjelenő cikkei,
esszéi, Széchenyi iránti rokonszenve, Kossuthtal szembeni fenntartásai azonosak
a regény kérdéseivel. Innen adódnak anakronizmusai, esetenkénti kuszaságai is.
Jóllehet nem felhőtlen meggondolásból, mégis
odaadó módon vállal reformerszerepet 1848 márciusától: országgyűlési képviselő
lesz, követi a kormányt Debrecenbe, majd Aradra is, és bár a Béke-párt tagja,
Világos után bujdosni kényszerül, s csak Széchenyi titkárának igazoló
nyilatkozata után mentik fel. Személyes sorsának „kedvező” alakulása azonban
nem mentesíti attól, hogy a forradalom és szabadságharc elemzésével
foglalkozzék. Sőt mind gyötrőbb a kényszer megnevezni a bűnöket, rátalálni a
tűrhetetlen súlyú megtorlás elhárítására. Két röpiratot ír e célból: Forradalom után (1850), Még egy szó a
forradalom után (1851). A
forradalmi eseményeket és a megtorlást elemezve, Kossuthban és a vele azonos
mentalitásúakban véli fölfedezni az elhibázottság okát, s egyértelműen a
Széchenyi nevével jelezhető reformista, udvarhű változtatások mellett voksol.
Érvei közt döntő helyen a magyar karakter
elemzése áll, amelytől eleve idegen a rebellió akarása, s így a véres megtorlás
sem érhet célt, hiszen a magyar karakter a csendes békesség kedvelője.
Azonkívül, hogy Kemény igen ingoványos talajra tévedt e nemzeti
karakterológiával, sajnos további rossz érvekhez is forrást szolgáltatott: a
két háború közötti nemzeti jellemfestéshez. Jóllehet már korábban is viták
kereszttüzébe került röpirataival, mégis ezek segítik hozzá, hogy a 48-as
alapokon álló, de kiegyezést kereső törekvések megfogalmazódjanak benne,
cikkeiben, s majd ezek váljanak a Deák-párt programjává. Döntően kezére járt az
is, hogy a pesti Napló szerkesztője lesz, főleg külpolitikai elemzéseit és
vezércikkeit tekinthetjük a politikai élet szervezőinek.
Mind erősebbé válik az a meggyőződése, hogy a
külpolitika döntően belejátszik egy nemzet életének alakulásába, amint külső
erők is az egyén életébe. Ezekkel az erőkkel nem lehet győztesen szembeszállni,
csupán a helyzet pontos felismerésével célirányos alkalmazkodást lehet
kialakítani. Eredendő adottságok és az önmérséklet válnak gondolkodása
pilléreivé akkor is, amikor országos dolgokban közíróként nyilatkozik, és akkor
is, amikor regényíróként emberi sorsok alakulását festi. Társadalmi regényeiben
– A szív örvényei, Férj és nő –
kisebb meggyőzőerővel, történelmi regényeiben nagy hatással bizonyítja igazát:
az Özvegy és leánya (1855), a Rajongók (1858), a Zord idő (1862) a végzet beteljesedését túlzásaikkal elősegítők tragédiáit
beszéli el. Mesterien festi, hogy még az erények mértéktelen gyakorlása is
vétekké válik; az önuralommal, valóságérzékkel nem bíró ember végzetének szabad
prédája.
1855-ben kezdte írni az Özvegy és leányá-t, az első két rész meg is jelent, de amikor
elvállalta a Pesti Napló szerkesztését, felhagyott vele. Két év múltán, amikor
a lap társtulajdonosa csődöt színlelt, s az író súlyos anyagi válságba került
(magánélete is bajokkal volt teli: anyja halála, Lónyai Mária iránti
viszonzatlan szerelme), elkeseredetten ismét elővette a regényt, és
lelkiállapotának setét hangulatában fejezte be.
A történet alapjául szolgáló esetet jól ismerték
Erdély-szerte, de az író találkozhatott Kemény
Józsefnek az Arpadia című
évkönyvben szereplő leírásával is a szentléleki várról, és olvashatta Szalárdi János Siralmas magyar krónikájá-ban
is, amelyet 1853-ban maga Kemény rendezett sajtó alá. A történeti mag annyi,
hogy I. Rákóczi György uralkodása alatt a háromszéki Szentlélekből Mikes János
Zabolára szöktette Tarnóczy Sárát, és erőszakkal feleségül akarta venni, de a
hajadon a hírén esett szeplő ellenére sem kívánkozott éle oltár elé.
Az író képzelete és életfilozófiája hatására a
történet különös históriává bokrosodott.
1865-ben véget ér a Schmerling-provizórium, Kemény
indul az országgyűlési választásokon, s mint Lipótváros képviselője kerül be, a
Deák-párt programjával. Törekvéseit az 1867-es kiegyezés váltja valóra,
ugyanakkor feleslegessé is teszi közírói munkálkodását. Egészsége – a
rendszertelen életmód miatt -, anyagi helyzete – a szertelen költekezések miatt
– megrendül. Szórakozottságáról, hivatali mulasztásairól mind több anekdota
kering; fokonként megválik tisztségeitől, állásaitól (Kisfaludy Társaság, Pesti
Napló), mind kevesebbet ír, régi betegsége kiújul – végül is 1873 januárjában
öccse a családi birtokra, Pusztakamarásra
viszi, ahol elborult elmével, hosszú haldoklás után 1875. december 22-én meghal. A romantikából a realizmus felé
törekvő magyar regényirodalom egyik legjelentősebb alakját tiszteljük benne.
**
ÖZVEGY ÉS LEÁNYA
Árva-özvegy Tarnóczy Simonnét, míg az ura élt,
az keserítette minden órában, hogy léha férje miatt kerül koporsóba időnap
előtt. Ha Rebekkal asszony Bibliát olvastatott – a léha férj farkaslesre osont.
Ha Rebekka kegyes beszédeket tartott – a mihaszna Simon elszökött a szomszédba
filkózni. Ha Rebekka imádkozni vágyott – Simon táncolni a feslett pápisták
tanyájára, Mikes Zsigmondékhoz. Mióta a nagyasszony árva lett (özvegy),
megváltozott a beszédje: úgy emlegeti Simont, mint a legtökéletesebb férjet, és
minden intézkedését azért teszi, hogy e legtökéletesebb férj akarata szerint
járjon el. Evégből eltiltotta leánya gyermekkori jegyesét, Mikes Kelement is a
háztól – egy pápista nem lehet Sára férje. Kálvinista kegyességből alig tartja
özvegy sógornéjával, Naprádinéval a kapcsolatot, s bizony merő kegyességből
szemelte ki vejének Haller Péter fejedelmi tanácsost is, aki ugyan már elmúlt
ötven, sőt hatvannak látszik – de kálvinista.
Történetünk kezdetén árva Tarnóczyné éppen nincs
otthon szentléleki várkastélyában. Szebenbe kellett utaznia, mert ott pöre van
(egy szász kereskedő uzsoráskodással vádolja); húga, aki Haller Péter sógornője
volt, gyermektelen, elhalt, hozományát vissza kell vennie a Hellerektől, s már
Sára esküvője végett is lépéseket akar tenni. Persze az sem mellékes, hogy
Szebenben nagyszerű lutheránus prédikátor hirdeti a reformált igét, s jó
keresztyénnek nincsen nagyobb gyönyörűség, mint azt hallgatni, ámbár szászul,
de mit tesz az? Fő, hogy hit legyen! (Nem akar engedni a szász kereskedő, az
uzsoráskodást pedig bünteti a törvény, s igen nagy szégyen jámbor
keresztényre!) Épp ezért a fukar özvegy átédesgette indulása előtt özvegy
Naprádinét: vigyázzon a tizenkilenc éves Sárára és a háztartásra, amíg oda
lesz. Naprádinét hozta a kíváncsiság, a szórakozási vágy és az is, hogy naiv
jólélek. Várakozásaiban nem csalódott: Sára szebb, mint hírlelik, jól is
szórakoznak, mert a leányka semmi cicomát nem ismer, viszont igen szívesen
olvas, Naprádiné minden szerelmes regényét elolvassa, s igen fogékony, máris
betéve tudja Francisco históriáját. Csakhogy azt nem most tanulta. Amikor fél
évig Bethlen Istvánné, a szép Szécsi Mária udvarában volt, ott játszották el a
nevelésbe adott leányokkal, Francisco-szerepét egy ismeretlen látogató adta –
feledhetetlenül. A szívügyekben jártas Naprádiné (Judit asszony) sejteni kezd
valamit, s amikor rákérdez, bizony meg is tudja: Sára nem Kelemenre gondol, és
persze nem is Haller Péterre.
Ismeretlen lovas vágtat át Szentlélekfalván,
Mikes Mihályhoz tart, a már nem fiatal agglegényhez, akibe titkon Judit asszony
szerelmes, de mióta özvegy lett, hiába reméli, hogy Mihály megkéreti, a vén
huncut fél a megállapodott élettől. A lovas, kit erre nemigen ismernek, Mikes
János, Mihály unokaöccse, aki már 12 éve szolgál Lupuj vajda testőrségében, s
olyan sikeres, szép dalia, hogy rebesgetik: a vajda szilaj, szép leánya
szerelmes a testőrtisztbe. János szemérmesen mesél erről meg a szép
Bethlennéről is, akit egy ízben – míg Lupuj arra vadászgatott – meg is látogatott,
s bizony nem Szécsi Máriát találta a legszebb virágnak a Bethlen-udvarban.
Hamarost jön Kelemen is, szíve nagy sebével: eltiltották gyermekkori
mátkájától, a világszép Sárától. A sértett agglegény – hiszen az egész családot
becsülte le Tarnóczyné – leányszöktetést ajánl: ha hírbe hozták Sárát, majd
adja az anyja boldogan.
Judit asszony és Sára a virágoskertben
beszélgetnek naplementi békességben, amikor két páncélos vitéz jelenik meg. Az
egyik ölbe kapja Sárát, és elvágtat vele, a másik ismerős hangon nyugtatja az
asszonyt: csak Mikes Zsigmondékig viszik a leányt, hogy aztán Kelemennek
megkéressék. Judit asszony, bár sajnálja, hogy az ismerős hang gazdája, Mihály
nem vetemedik az ő elszöktetésére, tudomásul veszi a történteket, s megígéri,
hogy eljár Szebenben a fiatalok érdekében. De nincs ideje intézkedni: kürt
harsan a bezárt várkapu előtt. Haller Péter érkezett, aki holnap együtt
vadászik a környékre érkező I. Rákóczi György fejedelemmel, s most kíséretével
bebocsáttatást kér. Ijedtében a jólelkű Judit azt füllenti, hogy Sára beteg, a
szobájában pihen, titkon saját fogatáért küldet, ő maga pedig nyájasan szóval
tartja a csúf kis Hallert. Ám hiába a titkolózás: Haller komornyikja, Zakariás
mindent észrevesz, s jó szokása szerint hangosan beszél „magában”. Hogy a
kisasszony nincs is a szobában, hogy Judit asszony hintóért üzent. Bár Haller
öreg és gazdag – de nem gonosz. Ifjú éveiben maga is megismerte a szerelmi
boldogtalanságot – imádottját nem vehette el, mert akkor ő még szegény volt -,
most elcsípi az útra készülő Juditot, és felajánlja neki, hogy kezére jár
Szebenben a felbőszült anyánál. Együtt vágtatnak Szeben felé, amikor egy
útibatár majd leszorítja őket az árokba. Ki ül benne? Bizony Tarnóczyné, aki
dolgait elvégezvén hazafelé tart.
Kassai István korlátnok (kamarás)
erdőigazgatójánál egyszerű öltözetű vitéz, de lehet deák is, kér bebocsátást:
szeretne Mikes Zsigmond udvarházába jutni, de senki meg ne lássa. Most azonban
bajos ilyennek nekivágni: a fejedelem vadászik, az erdőt hajtók verik föl,
könnyen a vadak vagy vadászok martaléka lehet, aki átvág az erdőn. Az
erdőmester magával viszi az ismeretlent azzal, hogy ha lefújták a vadászatot,
folytathatja az útját.
Rákóczi fejedelem vadászállásában Csulai uram, a
református káplán, Döme diák és két szolgálattévő úr van jelen. A fejedelem
egyetlen percet sem enged elvesztegetni: szakadatlan intézkedik, a medgyesi
országgyűlésre előkészítendő pereket hallgatja, vagy felolvastat magának,
közben arra is ügyel, hogy ezen a medvevadászaton ne lőjenek szarvasra, rókára.
Ügyintézés közben megtudjuk, hogy a litván nagyherceg Lupuj vajda lányát
szeretné; hogy a szilisztri basa valószínűleg beüt Havasalföldre, s bizony akár
segít a török ellen Rákóczi, akár nem, bajba jöhet a Portánál, a moldvai-litván
szálakat kell hát erősíteni. De van-e Lupuj lányának választottja? Ki segíthet?
Csak nem az épp itthon vendégeskedő Mikes János? Ekkor sebzett medve tör ki a
csalitból épp a fejedelem felé, aki körül most senki más, csak Csulai uram. A
rémült prédikátor hasra veti magát, vélvén, hogy holtat nem bánt a medve; a
fejedelem elhibázza a lövést, Csulai nem igyekszik töltött puskával a
megmentésére, s már épp halálfia a nagyúr, amikor átellenből puska dördül, s a
behemót mackó lerogy. Nosza, összefut a vadászkompánia, az elillanni vágyó
életmentőt is előkerítik, akinek bárhogy kérdi is nevét Rákóczi, s bármit ígér
is, nem mondja meg, kicsoda, s mivel lehetne kedvét eltalálni. A fejedelem nem
akar adós maradni: levonja kezéről címeres gyűrűjét azzal, hogy ha ezt neki az
ismeretlen visszaküldi, teljesíti óhaját, csak törvénybe ütközőt ne kívánjon.
Ezután kiadja a parancsot Rákóczi: fújják le a vadászatot, s értesítsék Mikes
Zsigmondot, hogy holnap szűk kísérettel meglátogatja. Az eddig Mikesékhez
törekvő ismeretlen hirtelen megváltoztatja szándékát, és az erdőmesternél
marad.
Eközben a lányszöktetők Zsigmond úrékhoz viszik
Sárát, aki némán viseli elrablását. Úgy veszi ki a fejleményekből, hogy
Kelemennek rabolták el. De akkor ki lehet s hogy kerül ide az az idegen, akit ő
Szécsi Mária udvarában mint Francisco alakítóját ismert meg? Hamarost fény
derül mindenre: Kelement Sára kikosarazza, de amikor Francisco lép a szobájába,
remegve kéri, hogy meneküljenek együtt. Mikes János a szép Tarnóczy Sárában
Szécsi Mária kis neveltjére ismer, és fölfogja, hogy lányt szöktetett, de bár a
leány véle jött, másnak szöktette. Sebzetten rohan nagybátyjához, ahová a
szülők tisztességből Kelement is átküldték. Ekkor a szülők is megkérik Sárát
Kelemennek, de Sára kereken kijelenti: nem szereti Kelement, sose lesz a
felesége, haza akar menni.
Hírnök érkezik a kitüntető üzenettel: reggel jön
a fejedelem.
Nincs mást tenni, Sárát bezárják, majd
hazaviszik, ha a látogatás lezajlott, s kezdik a lakoma előkészítését. Az
átkozódó Tarnóczynét is elküldik: náluk nincs a lánya.
Rákóczi látogatása pompásan zajlik, a pápista
vendéglátók remekül vizsgáznak, már épp főlovászmesterré nevezik ki Zsigmond
urat (jól jön az, ha Jánosnak Lupuj udvarában kell ügyeskednie a litván
kapcsolatok végett), amikor kivágódik az ajtó, és berohan Tarnóczyné. Hatalmas
bibliai idézetek közepette előadja a gyalázatos lányszöktetést, és követeli a
bűnösök megbüntetését. A fejedelemnek nincsen ínyére, hogy ilyen rossz véget
érjen a látogatás, megpróbálja csínynek látni a történeteket, de amikor Sára
kereken megtagadja a Kelemen nevében tett ajánlatot, kimondja a verdiktet: a
lányrablás éppen olyan bűn, mint a felségárulás, az országgyűlésnek kell
ítéletet mondania a fővesztés felől. A vagyonelkobzást máris kinyilvánítja a fejedelem:
a Mikesek tulajdona Sára hozománya legyen. Ki veszi el a leányt? „Haller
Péternek volt ígérve.” Elfogadja-e Sára? A halovány leány bólint, a gyönyörű
jelenségtől megbabonázott Haller Péternek nincs ereje félreállni, mint szándéka
volt.
Tarnóczyéknál nagy az esküvői előkészület. Főleg
a szent életű özvegy lelkendezik: tönkretette a Mikeseket. Judit asszony a
halovány leány arát lesi: nem lesz ennek jó vége. Sára engedelmes, de a
legszebb ajándékoknak sem örül.
A Mikesek Moldva felé tartanak nagy búsan. János
magát kárhoztatja, Kelemen a sorsot, Mihály a szerencsét. Kisütik, hogy ki kéne
kémlelni, milyen sorsra ítélik őket, s ezért az otthon legkevésbé ismert Jánost
fordítják vissza. Közben a fejedelem különmegbízottat, Kapronczai fiatal
nemesurat küldi Lupuj udvarába, hol gyakran, de eredménytelenül kell majd
követelnie a Mikesek kiadását. Kapronczai titkos levelet is visz Jánosnak,
segítse elő Mária megkéretését. Jászvásárba érve Mihály és Kelemen elsőnek
Kapronczaival akad össze, s az elmondja küldetését. Nagy a zavar: János
visszafordult. Kapronczai is ezt teszi, de hamar belátja, hogy nem kaphatja a
címzettet: elolvassa hát a levelet, elégeti és hagyja, hogy a Mikesek jól
forgolódjanak Lupuj udvarában. Közben a kezükre jár abban, hogy Mária litván hercegné
akarjon lenni.
Kassai István erdőmesterének házában az
ismeretlen vadász levelet ír, s egy ládikóban Mikes Zsigmondékhoz küld valamit.
Az erdőmester viszi a ládikában a fejedelem gyűrűjét és Mikes Móric, a
legidősebb fiú levelét: ha az országgyűlés meghozta az ítéletet, álljanak a
gyűrűvel a fejedelem elél, s kérjenek általa kegyelmet. Ő nem mutatkozhatik,
mert jezsuita pap, s ezek fejvesztés terhe alatt ki vannak tiltva a
fejedelemségből. Alig kapják kézhez a szülők az örvendetes küldeményt, jön az
újabb hír: a határon álló hajdúk jezsuitát fogtak, viszik Gyulafehérvárra, a
fejedelem tömlöcébe. Most már kit mentsenek a gyűrűvel? Úgy határoznak
Zsigmondék, hogy Lupuj csak szereti annyira Jánost, nem adja ki, mentse át a
gyűrű Móricot. Közben János Szenlélekre ér, épp Sárát esketik. A leány
fölpillant, meglátja Franciscót, s elalél. Mindenki halasztaná a lakodalmat,
csak a kegyes özvegy, Tarnóczyné nem. Sára hát elrebegi az igent, s attól fogva
beteg. Vigasztalására Haller kieszeli, hogy a Mikesek birtokának árát titkon
megfizeti a kifosztott családnak. János szökik vissza Moldvába. Útközben egy
fogadóban kélt testőrtiszt a minapi botrányos esküvőt tárgyalja. Az egyik Sára
becsületét gúnyolja. János párbajra hívja, s bár megöli a tisztet, maga is halálos
sebet kap. A Szeben felé tartó Haller házaspár tengelytörést szenved, s szintén
ugyanabba a fogadóba téved. A szemfüles Judit a sebzett ismeretlenben felismeri
a páncélos lányszöktetőt és az esküvői ismeretlent. Kezdi már tudni, mi Sára
nagy titka. Közben Döme diáktól, aki szintén a fogadóban volt, a fejedelem is
megtudja János hollétét. Változatlanul kell neki a litván kapcsolat, Jánosért
küldet tehát.
A medgyesi országgyűlés kimondja a halálos
ítéletet. Ezt hallani és a jezsuita Móric ellen eljárni érkezik Tarnóczyné, de
fordul a szerencse: a Mikes szülők levele szerint szabadon engedik Móricot, s
már készül a kegyelem Jánosnak is. Csakhogy Hallerékhez nem ezzel állít be a
bősz anya. A bizonyosnak látszó kivégzés hírére Sára a szobájába rohan, s mire az
ajtót betörik, már vérbe fagyva találják: egy vadászkéssel szíven szúrta magát.
Tarnóczyné fuldokló bosszúszomjjal rohan a Mikes-házhoz: megvitték már az országgyűlés döntésének hírét, nem tudhatják még a kegyelmet. Csakhogy a
fejedelem is így számolt: ezért indította elébb a feloldozó üzenetet. Amikor
mindezt Tarnóczyné felfogja, a Mikesék kapujában hal meg dühében.
János ugyan felépül betegségéből, de egy
aprócska csatában elesik – nyilván nagyon akarta. A jó Haller Péterről meg az a
hír járja, hogy nagy boldogságban él második nejével, aki – úgy beszélik –
azelőtt özvegy Naprádiné lett volna.
Berkes
Erzsébet
(Forrás:
66 híres magyar regény 57-65. old. –
Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése