A szív, a kérgesülve, elárvultan felejtő,
Ha visszarévedez még a múltba: ó, be ritkán
Mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán.
Pedig fényben lihegve, átizzó rózsaerdő
Se nyithat több bimbót, mint velünk nyittatta hajdan
E nyári erjedés dús kedvvel
A csókot, mely kihajtott bolond fővel ezerszer.
S mégis, ha erre tér most szívem: csak mély avarban
Gázol. Más táj, hová ma mindig s mindegyre jobban,
Hontalanul s örök hű honvágyban visszadobban:
Órákba, hol pár csendes, hótiszta szót cserélve
Talált kezünk - két hűvös kapocs - egymás kezére.
S csak most tudom, hogy akkor egymásban megfogóztunk,
Csak most hiszem: mi egymás kezével imádkoztunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése