Gyulai Pál 1890-es évek
Forrás: mek.oszk
A 19. század második felének talán legnagyobb
hatású kritikusa Kolozsvárt született, nemesi származású tisztviselőcsaládban.
Korán kapcsolatba került az irodalommal, művészetekkel – a református kollégium
önképzőkörének lelkes tagja, egyik rokona révén a színészettel is foglalkozik.
Bethlen János fiai mellett nevelősködik, s közben már novellái, versei jelennek
meg. A 48-as forradalom eseményei – bár a harcokban nem vett részt –
meghatározó élményét adják későbbi írói, kritikusi munkásságának.
A békepárti Teleki Domokos gróf titkáraként
kerül Pestre, itt kezdődik kritikusi pályafutása. 1854-ben jelenik meg a nagy
hatású Petőfi-tanulmánya. Egy év múlva Berlinben tanul jogot. 1857-ben lát
napvilágot legjelentősebb szépírói munkája a Bach-korszak világát mélységeiben,
hatásában feltáró Egy régi udvarház
utolsó gazdája című kisregénye. Feleségül veszi Petőfi sógornőjét, Szendrey
Máriát, és a kolozsvári református kollégiumban vállal tanári állást. Akadémiai
székfoglalóját 1860-ban Katona Bánk bán-járól
tartotta. 1862-ben visszaköltözött Pestre, gimnáziumi és színiképző tanár, az
Arany szerkesztette Szépirodalmi Figyelő segédszerkesztője. Irodalompolitikai
tekintélye egyre növekszik: az Akadémia titkára, a Kisfaludy Társaság
igazgatója, a Franklin Társulat egyik vezetője, a Budapesti Szemle
szerkesztője, 1876-ban nevezik ki egyetemi tanárnak.
Élete utolsó éveiben népszerűsége csökken,
fizikai állapota romlik – csendes rezignációval készül az elmúlásra…
A szabadságharc leverése után szülőföldjén
épületek romjait, megtört, csüggedt lelkeket, feldúlt, szétzilált vidéket talál
–l s ez a látvány oly mély hatást tett rá, hogy megírásának gondolata hat évig
foglalkoztatta. Az Egy régi udvarház
utolsó gazdájá-nak első része a Magyar Posta című lap mutatványszámában
jelent meg 1857-ben, majd többszöri átdolgozás után teljes terjedelmében
1867-ben.
Választott hőse, a tragikus sorsú Radnóthy Elek
a köznemesség Világos utáni életlehetőségét példázza. Az alispán 1848 előtt
élte legszebb, legderűsebb éveit: szerető család, tekintély, vendégszerető és
módos birtok, becsület és megbecsültség volt osztályrésze. A szabadságharc
vihara mindezt romba döntötte – testileg-lelkileg összetörve, egy számára
idegen, megszokhatatlan s főként elfogadhatatlan világba tér meg a hajdan
pompás udvarház gazdája.
Gyulai mint Teleki gróf titkára alaposan ismerte
a bonyolult erdélyi birtokviszonyokat, s tudását nagyszerűen fölhasználta
Radnóthy különféle magán- és közjogi pöreinek bemutatásához. A volt alispánnak
nemcsak a hivatalokban kell szembesülnie a Bach-rendszerrel, hanem még saját
leányával is ellentétbe kerül, mert az feltétlen híve az új világnak. Radnóthyt
a nemtelen új hatalom és annak képviselői eleinte harcra ösztönzik, de a
sorozatos kudarcok és testi gyengesége, egészségének felőrlődése miatt
ellenállása egyre passzívabb. Hanyatlásában, az udvarház pusztulásában egy nagy
korszak jellemeinek, politikai ábrándjainak bukását ábrázolja a nemzet- és
hazaféltő Gyulai.
***
EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ
GAZDÁJA
Méltóságos Radnóthy Elek udvarháza magas dombon
emelkedett a Kisküküllő mentén, közel az országúthoz. Számos vendégszobája
ritkán volt üres, s ha névnap, születésnap volt a házban, kivilágított
ablakaival messzire hirdette, hogy gazdája mulat. Az alispán cselédei,
jobbágyai, uradalmi emberei között legrátartibb a kertész, aki a nagy,
négyszögletes, tornyos-bástyás épület körül párját ritkító, eredeti magyar
kertet gondozott.
Így volt ez még másfél évvel ezelőtt is.
Radnóthy akkor, 1848 őszén Kolozsvárt jártában megbetegedett, majd egy
esztendeig nyomta az ágyat, s még azután is hosszan lábadozott. Most, 1850
tavaszán hazatérve alig ismer kedves otthonára: a ház kéményei düledeznek,
födele roskatag, ablakai betörve. Csak a családi sírbolt maradt épen, ahová a
forradalom idején feleségét temették.
A hazaérkező Radnóthyt házának, birtokának
elárvult látványa fogadja, s az új világhoz illő új tiszttartó, aki pökhendin
sorolja, mennyit fáradozott, hogy a feldőlt, kifosztott uradalmat valamelyest
rendbe hozza.
A megöregedett, lesoványodott gazda sehogyan sem
tudja feltalálni magát otthon. Minden a neki oly kedves múltra emlékezteti, s
hiába próbálja megtalálni régi nyugalmát, az összetört, széthányt, enyészetnek
indult bútorokat hiába igyekszik rendbe rakni, a ház régi kényelme,
lakályossága visszahozhatatlan. Nap mint nap új bosszúságok érik a ház urát.
Eleinte még erős elszánással igyekszik úrrá lenni a gondokon, de lassan
kénytelen tudomásul venni, hogy ez a mostani világ már nem az ő világa.
Elcsapja a tiszttartót, aki követelésekkel, pörrel fenyegeti volt gazdáját.
Radnóthy nem sokat törődik vele, hiszen „nem lehet olyan törvényszék, amely
tiszttartójának igazat adjon”. Búskomorrá, álmodozóvá válik, s ha körül is néz
a gazdaságban, inkább ne tenné, mert csak föltartja a munkában a cselédeket,
ellustítja a napszámosokat, mert a hajdani dicső időkről mesél óraszám. A kongó
ebédlőben, ahol magányosan étkezik, látni véli családját: halott nejét, távol
szolgáló honvédhuszár fiát és Bécsben nevelkedő leányát. Hogy hírt kapjon
róluk, és hogy valamit visszaszerezzen a régi gazdagságból, dicsőségből,
naphosszat rója leveleit, beadványait. Legbensőbb cselédjét, az öreg István
huszárt hetenként kétszer is elküldi a postára, hátha jön levél a kis Erzsitől
vagy a messze katonáskodó Gézától. Mikor végre megérkezik a várva várt posta,
nincs benne sok köszönet! A Milánóból küldött rövid pár sor Géza betegségéről
számol be, a bécsi sógornő leveléből meg kiderül, hogy Erzsi, a minap még
kedves, szerény, szolid leány egészen megváltozott. Mindkét gyermekének pénzre
volna szüksége: Gézának a gyógyíttatásra, Erzsinek divatos, új báli ruhákra.
Az elbocsátott tiszttartó helyére fölvett
számtartó okosan, gyakorlatiasan gondolkodó ember, megpróbálja az alispánt
rábeszélni, hogy tegye pénzzé birtoka egy részét. Gazdája azonban hallani sem
akar az újmódi pénzszerzésről, a családi vagyon elherdálásáról. Rögeszméjévé
válik, hogy visszafoglalja curiális földjeit. Radnóthynak számos curialistája
volt, akik napszámmal, cselédi szolgálattal vagy haszonbérrel váltották meg a
földet, melyest műveltek. Közülük legjobban hajdani kertészére haragudott,
akiről többféle gazemberség volt
sejthető, így elsőként az ő megbüntetésével akart példát adni a többieknek.
Felszólította, hogy haladéktalanul ürítse ki a házat, a földet pedig
szolgáltassa vissza az uraságnak. Üzenetére azonban a kertész visszaüzente:
„Megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily ostobaságot izen neki; a ház, a
föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az ő udvarháza, most már ő is úr, nincs
különbség köztük, száz kicsapott alispán is jöhet reá, mind kiveri őket!”
Radnóthy a sértésre azzal válaszol, hogy háza népéből csapatot szervezve éjjel
megtámadja a kertész házát, és nagy csetepaté közepette kilakoltatják
asszonyostul, gyerekestül, bútorostul.
Néhány óra múlva csendőrök lepik el az
udvarházat, és letartóztatják Radnóthyt, aki ellen csendháborítás, erőszak, a
kertészen elkövetett „véres bántalom” miatt pert indítanak. Két hónapi fogság
után ügyvédje kérésére, bécsi sógornője közbenjárására és Erzsi udvarlójának,
Kahlenberger kapitánynak pártfogására ideiglenesen szabadon bocsátják a beteg
embert. Radnóthy már az ügyvédben sem bízik: maga dolgozza ki beadványait,
elpanaszolva a személyén esett sérelmeket, védve a régi rendet. Apátiába esik,
elhanyagolja magát és gazdaságát, s amikor beadványait mondvacsinált
hivatalnoki ürügyekkel utasítják vissza, szinte menekül egy álomvilágba, abba a
korba, amikor még címe, rangja, nemessége teljében élt. Pereibe, gondjaiba
merülve újabb csalódás éri: az ezredesné sógornő kíséretében hazaérkezik rég
várt leánya, ám ebben a bécsi neveltetésű kisasszonyban alig ismer rá a régi
kedves, egyszerű Erzsire. A németül és franciául társalgó, cifra, divatos
ruhákba öltözött leányt sem apja sérelmei, sem a birtok ügyei nem érdeklik.
Egyetlen célja van: mielőbb férjhez menni Kahlenberger kapitányhoz. A
fiatalember hamarosan meg is érkezik, s az eddig oly szomorú házban egyik
mulatság követi a másikat. Mindehhez pénz kell, sok pénz. Radnóthy, hogy a
költségeket előteremtse, kénytelen eladni egy darab erdejét, később egy
haszonbérbe adott birtokát. Végtére belefárad a saját házában akarata ellenére
rendezett zajos mulatságokba, a számára idegen, ellenszenves vendégseregbe, s
válaszút elé állítja leányát. Végrendeletében meghagyja, hogy Erzsi csak akkor
részesülhet az atyai örökségből, ha erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy
férjhez – ellenkező esetben mindenből kitagadja.
Másnap szokatlan csendre ébred: sógornője kora
reggel Bécsbe utazott Erzsivel együtt, még a vendéglátást sem köszönték meg, a
leány el sem búcsúzott apjától. Radnóthy mély fájdalommal gondol a hálátlan
gyermekre, aki még búcsúlevelet sem írt, szinte szökve távozott a szülői
házból.
Egyetlen reménye súlyos beteg fia felgyógyulása,
hazatérése. Hosszasan imádkozik naponta Géza egészségéért. Mindhiába. A
Milánóból érkező levél a fiú halálhírét hozza…
Már senkije sem maradt az öreg Istvánon kívül.
Betegségben, emlékezésben, csöndes fájdalomban telnek a két megviselt öregember
napjai, minden örömük a kedves múlt visszaidézése, a régi, dicsőséges napok
felelevenítése. A barátjává lett hűséges István halála után már csak a kis
nyomorék Mányit tűrte meg maga körül, de az nem tudta úgy kiszolgálni öreg
gazdáját, mint István, akiben „utolsó támasza dűlt ki, és semmi sem maradt, ami
többé az élethez kösse.”
Temetése napján érkeznek a csendőrök, hogy az
ítéletnek megfelelően börtönbe kísérjék a méltóságos urat, aki fegyvert
rejtegetett, közcsendet háborított, s megsértette a felsőséget.
Az udvarház maradéka abban a tűzben ég porig,
amit a bosszúálló kertész gyújt. A jószágot – a végrendelet érvénytelensége
miatt – az egyetlen Radnóthy lány férje, Kahlenberger pereli el az örökösként
megjelölt nagyenyedi kollégiumtól. Az új gazda reformjai következtében
híre-hamva sem marad semminek, ami a régi gazdára emlékeztetne…
Dani
Tivadar
(Forrás: 66 híres magyar
regény 21-25. old. – Móra Könyvkiadó
1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése