Füts Milán 1923.márc.vége
Fotó: Máté O lga - www.nyugat.oszk.hu
Füst Milán a budapesti
Hársfa utcában született, éspedig zárzavaros családi körülmények között. Apja,
Fürst Márton egy távolabbi ágán báróságot szerzett zsidó család kallódó tagja,
aki a múlt századi főváros arszlánjait utánozta, és e minőségben Obrenovics Milán,
a későbbi szerb király ifjúkori mulató környezetéhez tartozott (innen az
egyetlen fiának adott Milán név). Később hivatalt vállalt, ám hamar
elveszítette, s meg is halt fiatalon, fia nyolcesztendős korában. Így róla az
író számára csak kétes legendák emléke maradt örökül. Édesanyja, Weisz Jozefin
nagy nehézségek között tartja el önzőn szeretett fiát; s a trafikjog, amit
később megszerez, még a kispolgári szintű megélhetést sem tudja mindig
biztosítani a csonka famíliának. Maga a trafik a Dohány utca 63-as házban volt,
annak udvari lakrészében éltek, jórészt a konyhában, amely alig volt szélesebb,
mint az ajtó, amelyen be kellett lépni.
A fiú több tanintézetben
elvégzi a középiskolát – miközben körülményeik miatt mindenféle alkalmi
munkákból kell pénzt csinálnia, például rakodó lesz, kísérő egy öreg kocsis
mellett. Ebből az élményből született később szép novellája, a Konstantin úrfi ifjúsága, Konstantin
volt ugyanis a második keresztneve. Aztán jogi meg közgazdasági tanulmányokba
kezd: ez fogja majd arra képesíteni, hogy kereskedelmi reáliskolában
gazdaságtant tanítson. Vizsgáit azonban folytonosan halasztotta, feltehetően
közrejátszik ebben folytonos hadakozása szeretve gyűlölt anyjával, meg a
körülmények által gerjesztett korai hajlama a mélabúra. S ekkor váratlanul a tehetség hívása: korai versei ugyanis
felkeltik Osvát érdeklődését, s már ifjan, 1908 körül bekerül a Nyugat körébe.
Életének fő színtere ettől kezdve a később oly sokszor megénekelt New York
kávéház lesz. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy a század elejének
konzervatív irodalmi világában maga a Nyugat is a társadalom peremvidékein él,
kitéve a maradiság nyilainak: magát Füstöt hosszú sorokba tördelt „érthetetlen”
szabad versei miatt a korszak legelterjedtebb élclapja, a Borsszem Jankó
folyamatosan gúnyolja: „Üsd Titán” néven a modernkedésből gúnyt űzők állandó
céltáblája.
Ezen a periférián mégis
állandó lakóvá lesz: verseit rendre közli a Nyugat; Karinthy nagyszabású
kritikát ír róla; 1913-ban verskötete is megjelenik (Változtatnod nem lehet). Nem sokkal később megszületik a Boldogtalanok című, még naturalista
fogantatású dráma; ha a háború el nem söpri, Berlinben be is mutatják. A
történelemmel egész életében hadilábon áll; fő munkái mind valamely nagyobb
fordulat miatt szorulnak háttérbe. Időközben ledoktorál, tanár lesz, megkezdi
negyedszázadon át folytatott naplója írását – egyszóval írói pályájának első
felívelése ez: nevét az új irodalom legjelesebbjei között kezdik emlegetni.
1918-ban a modernek Vörösmarty Akadémiájának ügyészévé választják, 1919-ben
megszervezi a szellemi munkások legelső tanácsát.
Itt ismét keresztezi
útját a történelem. 1920-ban fegyelmit indítanak ellene előző évi működése
miatt; feddéssel taníthatna ugyan tovább, ő azonban nyugdíjazását kéri – még
alig több mint harmincéves -, és kitanulja a szűcsmesterséget.
Ekkor kezdődik újabb
exodusa. Mert noha az önbizalmában megerősödött író egyre-másra fejezi be
kisregényeit (köztük a háborúvég lelkesültjeinek emléket állító Advent-et), egyfelvonásosait és drámáit
– olyik még meg is jelenik a Nyugatban -, az Advent témája miatt, de a korán jött író stílusával kapcsolatos
általános értetlenség miatt is – egész kevés kivétellel 1942-ig, A feleségem története megjelenéséig –
hivatalos kiadó nem vállalkozik könyvei kiadására. Maga jelenteti meg némely
dolgát, kölcsönkapva hozzá a Nyugat emblémáját. S magában a lapban is,
elismerten bár, de második sorba kerül, s az önérzetét ért sérelmek aztán
belejátszanak majd pesszimisztikus, schopenhaueri világnézetébe.
Nagy történelmi
drámáját, a IV. Henrik király-t
ugyancsak Berlinben készülnek bemutatni, méghozzá 1932-ben; Hitler fellépése
elsodorja a premiert. Prózai munkásságának legjelentősebb darabját, a nyolc
éven át több változatban is újraírt regényét, A feleségem történeté-t, a szerelem és a szerelemféltés drámai
erejű rajzát pedig az újabb világháborúba sodort ország közönye fogadja
1942-ben.
Csak a háború után ível
fel pályája. 1948-ban ott van az első Kossuth-díjasok között, magántanárként
nagy sikerű esztétikai szemináriumot tart az egyetemen, és a Rákosi-korszak
újabb elhallgattatást jelentő öt esztendeje után végre bemutatják
nagyszínházban is a Boldogtalanok-at,
később a IV. Henrik-et és a Catullus-t; e drámák azután mindmáig
felbukkannak színpadainkon. Maga A
feleségem története az 1958-as francia kiadás után megjelenik más
világnyelveken is. Író és közönsége végül egy hullámhossza kerül, olvasóinak,
kivált a fiataloknak (mint örökkön panaszolja: későn jött) szeretetében éli
utolsó éveit, és hal meg legutolsónak a Nyugat első generációjából, csaknem
nyolcvanévesen.
***
A
FELESÉGEM TÖRTÉNETE
„Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel…” – kezdi
Störr Jakab hollandus hajóskapitány, hogy aztán csaknem félezer lap után így
fejezze be: „S bár a levél (mely az
asszony haláláról értesíti a hőst) itt
van a kezemben, én mégsem hiszem el, hogy ez így van. De hiszek abban – és
erről ne próbáljon engem senki lebeszélni -, ma már minden bizodalmamat abba
vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni: valahol egy névtelen utcában, valami parkban,
s ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve ismerős lépteivel. S
hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap.”
Störr a feleségéről, a
francia Lizzyről beszél, erről a törékeny kicsi asszonyról, aki mikor az utcán
végigmegy, tartása mintha azt akarná kifejezni: ha kicsi vagyok is, a világon
vagyok. Nagyon is a világon van ez az asszony, hiszen Párizs, London és
Arcelona háromszögében, de a földközi-tengeri hajóutakon is szüntelenül
körülötte kering a kapitány, tudomásul véve a hétköznapi kis tanítónő
hűtlenkedéseit, hol indulatosan, hol megbocsátóan.
A történet valamikor
századunk harmincas éveiben játszódik, szó esik a nagy világválságról, de sem
háborúról nem szól, sem az akkoriban divatos baloldali mozgalmakról. Störr
kapitány, a nagydarab és nagy természetű férfi már kisfiúkorában, 13
esztendősen afféle kamaszkalandba bonyolódik francia nevelőnőjével; azután
létrán bemászik egy szépasszony fürdőszobájába, miközben azt állítja magáról,
hogy nem érdeklik a nők. Hajósnak áll, főként a munkával meg az evéssel,
ivással törődik; a lelkéről csupán annyit gondol: „fájdalmas ráadásod van”.
Igen korán, harmincévesen kapitány lesz, önállósítja magát, szerény vagyonkára
tesz szert. Egy útján a nápolyi kikötőben tengerészbarátokat hív hajójára,
miután előzőleg alaposan bevásárolt. Egy kocsmában még nagyot is eszik, végül
elcsapja a gyomrát, és a muri után a maradékot indulatosan beszórja a tengerbe.
Ez a kaland távolítja el a barátoktól, megutálja az embereket, alapos
gyomorrontást szed össze, és végül egy pszichoanalitikus fura gyógymódjaként
rábeszéli a nőkre.
Ezután ismerkedik meg
Menorca szigetén egy igen filigrán, ám nagyon kacér francia asszonykával, aki
őt Medve bácsinak nevezi a mackóssága miatt, s akivel jól érzi magát. Miért nem
ezt veszem el – gondolja magában -, minek kutakodjak annyit? Mellékesen
összeesküszik tehát vele, mert a hajóskapitányoknál könnyen megy az ilyesmi. A
házasság nem nagyobb szentség a számára, mint a sárgarépa; amúgy is azt hiszi,
hogy túl van már a szentségeken. S hogy mégsem ez a helyzet – erről szól a
történet.
Az asszony kicsit zűrös
társaságban él Menorcán. Olyan jókedvű nemzetközi kompániában, amelytől éppen
nem idegen a szabad szerelem – a kapitány elhozza tehát onnét az asszonyt, hogy
Párizsban éljenek. De korábbi társaságából hamar utána oson valaki, ám
látszólag semmi közelebbi dolga az asszonnyal, a kapitány legalábbis ezt
állapítja meg.
Akkoriban, a harmincas
évek gazdasági válságának fordulójában a hajósokra is nehéz idők járnak, és a
kapitányok is elszegényednek. Störrnek is hozzá kell nyúlnia kicsiny
vagyonkájához – éspedig főként a költekező asszony miatt. S mivel Störr
nehézjáratú áruszállító hajókon parancsnokol, felesége pedig „finomabb”
munkában szeretné tudni, Störr elkeresi Londonban régi görög hajós barátját,
bizonyos Kodort, aki éppen feltört, és egy biztosítótársaság főrészvényese
lett. A kapitány megkéri, hogy keressen neki munkát kisebb személyszállító
gőzösökön: az első világháború utáni hajós turizmus akkoriban van
fellendülőben. A barát meg is ígéri ezt, de Störr még nem tudja, hogy Kodor
nagystílű szélhámos, így közvetve házasságának is végső megrontójává válik.
Egy némi árut is
szállító utashajót vezényel éppen Alexandriába, amikor tűz üt ki a rakományban,
és oltani kell A kapitány hősiesen küzd az elemekkel meg a pánikba esett
utasokkal, de egy ponton feladja, és elszánja magát a puszt7ulásra. Csak még
éppen megmossa kabinjában nyakát és arcát. És amikor megkérdi magát, hogy miért
tette ezt, a válasz: azért, mert az élet eddig
tart, és utal rá, hogy látott ő már öregembert, aki az öngyilkossággal csupán addig várt, amíg beteg lánya meg nem
halt (nyílt utalás ez Füst Milán bálványára, Osvát Ernőre, s nem is ez az
egyetlen önéletrajzi célzás a regényben), csak éppen a halottas ágy mellett
megevett még két lágy tojást.
A tűzön úrrá lesznek, s
a kapitány hazautazik; a felesége körül akkor már ott cirkál egy Paul de Grévy
nevű nemesi származású fiatalúr, bizonyos Dedin, ahogyan a társaság becézi, aki
aztán végig ott ragad. Tehát a feleségnek is volt „egy kis tüze” – állapítja
meg a kapitány.
S itt kezdődik igazi
nyugtalansága. A fiatalember folyton velük van, ő a béke kedvéért eltűri. Az
állítólagos író könyveket hordoz az asszonynak, ő meg úgy érzi magát, mint az
igavonó, aki a pénzt keresi a nőnek, miközben az úrfi a lelkét ápolja.
Igyekszik jó arcot vágni
a dologhoz. Dedin azt tanácsolja a kapitánynak, hogy menjen Londonba, mert ott
jó kereseti lehetőségek vannak. Störrnek ismét eszébe jut Kodor, aki
biztosítási ügyekben utazik, s alighanem szüksége volna szakemberekre, és
elhatározza, hogy ír neki. Azzal a hátsó gondolattal, hogy akkor feleségét is
eltávolíthatja a fiatalember veszélyes közelségéből. Átmegy öt évre – így
gondolkozik -, megszedi magát; negyvenhét évesen ő még nem annyira öreg, de
felesége akkorra már harmincöt lesz, elég meglett ahhoz, hogy megállapodjék. És
akkor élhetnek majd együtt nyugodtan…
Störr és Lizzy érzelmi
libikókajátéka következik, amelynek egyik csúcspontján a szerelem áll, a
másikon a kapitány el akar válni, az asszony pedig meg akarja mérgezni magát, s
amelynek során kiderül, hogy a maga módján egyikük sem tud a másikkal, sem a
másik nélkül élni. A tetejében Störrnek még kalandja is támad egy ír
kisasszonnyal, aki az égő hajón csodálta meg őt mint parancsnokot. Másfelől egy
ponton úgy tűnik, hogy felesége szerelmét is visszakapja, ezt a tünékeny, de
olykor mégis valóságos hajlandóságot. A férfi és nő kapcsolat örök kettősségében
mindegyik másmilyennek szeretné látni
a másikat, és mindegyik másféleképpen
szeret, ezért igazán mély együttérzés már csak az alkati különbözőség miatt sem
alakulhat ki közöttük. És az eseményeket utóbb feljegyző Störr mindezt
megtetézi az északi – hollandus – férfi és a déli – a Mediterraneumból származó
francia – nő típuskülönbözőségével. Störr beleszédül az asszonyba, de nem tudja
elviselni tetteit. Végül elfogadja a londoni hívást, és elutaznak. Störr ír
kisasszonya kész követni őket oda is, Dedin egyelőre nem bukkan fel.
Kapcsolatuk már kezdi
megmutatni végleges buktatóit. Kiteljesedik Störr szerelme az ír kisasszony
iránt, csupa játékokban és kalandokban kerülnek egyre közelebb egymáshoz, és
közben (látszatra?, valóságosan?) a feleség is engedelmes. A kettős szerelem
mámora úgy megrészegíti a hollandust, hogy szinte kivetkőzik magából. Egyszer
úgy érzi, hogy ott kell hagynia ezt a kislányt, aztán meg úgy, hogy elveszi, és
talán előzőleg megmérgezi a feleségét.
Közben alig veszi észre,
hogy görög barátja, Kodor az orránál fogva vezeti. Amikor a kapitány Londonba
ér, azt mondja neki: későn jött, a remélt állást már betöltötték. Azután pedig
elhívja egy üzleti vacsorára, ahol két szépasszonyt ültet mellé, mintegy
körítésül tálalva őket üzlettársai szórakoztatására, és mindkét asszony azonnal
hízelegni kezd Störrnek. Az egyik – egyébként Kodor kedvese – még feleségül is
kínálkozik, hogy aztán neki is a szeretője legyen…
Störr kapitány meg van
kavarodva; az ír kisasszony, Kodor úr csábos hölgyei – és amikor az átdorbézolt
üzleti vacsora éjszakáján hazakóvályog, és mámorában elmeséli feleségének, hogy
házassági ajánlatot kapott, Lizzy válaszol: „Milyen érdekes, épp tegnap kérték
meg az én kezemet is.”
Störr egy pillanat alatt
kijózanodik, de csak a mámorából, az érzelmek zűrzavarából nem. Iszonyú
féltékenység támad benne, és elkezd nyomozni a felesége után. Először csak a
szekrényeit túrja fel, a levelezését kutatja át, azután néhány bizonytalan
nyomon továbbindul. Egy kapcsolatra utaló bejegyzést talál valamelyik könyvben;
ismeretlen kislány fényképére bukkan – talán az asszony titkolt lánya? Tehát
nyomoz a felesége után, s közben újra meg újra találkozik Kodor úr barátnőjével, és annak felajánlkodását is elfogadja.
Még az ír kisasszonyt is elhanyagolja a kedvéért. S közben féltékeny a
feleségére.
Csakhogy egyszerre
visszájára fordul az egész. A kapitány Kodortól egy óvatlan pillanatban
megtudja, hogy az csak üzleti fogásból szabadította rá az asszonyt, az ír
kisasszony pedig váratlanul házasodni készül, és Störr már hátrálna vissza
bűnbánóan feleségéhez, de az hajnalban jön haza valami mulatságból (úgy
látszik, Dedin úr is Londonban van); a kapitány felrobban, s megfeledkezve
önnön csalfaságairól, alig indokolható óriási botrányt rendez. Már-már gyilkosságot
forgat a fejében, mindent összetör maga körül, bútort, csillárt, ablakot, a
felesége pedig ijedten elmenekül, s mit csinál ekkor a kapitány?
Kétségbeesetten fekszik a romok között, és lelke minden sóvárgásával várja haza
az asszonyt. Az nagy sokára megérkezik, még szót is váltanak, ha külön szobában
is, de még együtt laknak, ám most már úgy tűnik, ennek a kapcsolatnak végképp
befellegzett, a szerelem örökre lecsengett.
Kivált, hogy Störr
váratlanul állásajánlatot kap, s el kell utaznia Belgiumba, Bruges-be. Még
egyszer találkozik az ír kisasszonnyal, hogy elbúcsúzzék tőle, és a találkozás
végén, amikor egyedül marad a parkban, váratlanul megpillantja – a feleségét.
Störr egy váratlan
ötlettől vezérelve úgy viselkedik, mintha vadidegen lenne, és leszólítja az asszonyt, gálásan
felajánlva neki kíséretét. Az pedig elfogadja a játékot, és hasonló módon –
óvatosan kacér modorban – válaszol Störr, mint valami ismeretlen férfi,
udvarolni kezd a feleségének, és végre elé tárja mindazt, ami a szíve legmélyén
fekszik; amaz pedig meghatódik, elfogadja a vallomást, s már-már azt hihetnénk,
itt a boldog vég.
Annál is inkább
hihetnénk, mert a bruges-i kirándulás meghozza gyümölcsét: Störr új hajót kap,
és lehetőséget arra, hogy első útjára, Jávába elvigye a feleségét is. Boldogan
rohan vissza Londonba, két nappal hamarabb is érkezik; a felesége egy barátnője
kíséretében a tengerparton van. Störr már futna utána, de aznap nincs vonata.
Ráadásul eléri az ír kisasszony egy váratlan meghívása valami álarcosbálba –
itt akarja bemutatni Störrnek vőlegényét -, s a kapitány elhatározza, odamegy,
s csak reggel utazik. És az álarcosbálon, olyan társaságban, ahol a legkevésbé
várná, egy nagyon körüludvarolt szépasszony jelmezében ott találja Lizzyt – a
feleségét.
Újabb 180 fokos
fordulat; úgy tűnik, Störr számára ez a végleges horogütés. Eddig hitte is, nem
is, hogy a felesége csalárd, most meggyőződött róla. Kész, vége. Indulatán alig
csökkent valamit, hogy egy taxiút során, amikor is a taxis ki akarja rabolni,
Störr leüti és alighanem meg is öli; aztán még éppen elcsípi a doveri vonatot,
amelyen felesége és Dedin úr utazik. Felugrik az utolsó kocsira, rányit a
szerelmesekre, megüti a férfit, feleségével pedig aláírat egy tanúsítványt a
rajtakapás tényéről. Ez a váláshoz kell
– mondja. És úgy gondolja, hogy most leszámolt az egész üggyel.
Úgy tűnik, valóban leszámol. Otthagyja a tengert,
hiszen „mije van a tengerésznek – semmije.” Kodor úr révén átmegy „pénzt
csinálni” Dél-Amerikába, munkába veti magát, dolgozik rogyásig, és néhány év
múlva gazdagon érkezik vissza Európába. Bölcs öreg barátja, Sanders megtanítja
a magányosság filozófiájára, és él dologtalanul, szemlélődik üresen. Utazásokba
kezd, csak úgy, magának. Már azt hiszi, érzelmileg nem köti semmit. Aztán egyik
útja során egy kávéházban úgy érzi, hogy a paraván mögül valaki les rá. Talán a
felesége? Rá kell ébrednie, hogy a látszólag kihűlt érzelem még mindig eleven.
Feledésül Párizsban, őszülő fejjel beiratkozik az egyetemre, és kémiát tanul.
Megtetszik neki egy ifjú tanárnője, majd amikor megismerkedik annak húgával –
az még jobban. Két asszonyba is szerelmes lesz egyszerre. S már azon van, hogy
majd elveszi a fiatalabbat, amikor az utcán – mint valami tüneményt –
megpillantja feleségét. Vagy valakit, akit annak vél.
Mint az eszeveszett,
rohan az asszony barátnőjéhez megtudni, hogy jól látott-e. Az pedig megmondja
neki a rideg tényt: a felesége évekkel ezelőtt Barcelonában tüdőgyulladásban
meghalt. S ott, e közlés során ébred rá, hogy a feleségéből nem ábrándult ki
soha egy pillanatra sem, s hogy most már látni fogja örökké „kedvesen tipegő
ismerős lépteivel”.
„A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én
már csak erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy
kinek? Nem tudom.”
Lukácsy András
(Forrás:
66 híres magyar regény 285-292. old. –
Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése