Kocsis László (1891-1973): Tavaly még szóltam

 

 

Tavaly még szóltam: fájdalmam betelt,

Elnyugtatom, mi kín, komor titok,

A csend takaróját teritem ágyamra,

Egy orvos jön és gyógyitani fog.

Elémtolják a régi pohárszéket,

Becéznek, mint elveszett vendéget.

Kis novicius ezüstfüstölőt ráz.

Szivárványt szőnek néma angyalok,

Bánatomat brokátba burkolják,

Sápadt ajkam többé nem fanyalog.

Délutánként tétlen téli telkek

Rácsos ablakomra nem meredeznek…

S ha néha a néma asszony visszajárna

S odaborulna ágyam vánkosára,

Én egy kandeláber hét mécse alatt

Föltárnék minden rejtett aranyat

És elmesélném, nincs más élet, csak ez,

Nincs bú, csak csend és édes titok…

Tavaly még szóltam: fájdalmam betelt

S egy orvos jön, ki gyógyitani fog.

 

Forrás: Dombóvári Hírlap 1. évf. 43. sz. 1917. okt. 21.

Kocsis László (1891-1973): Lelkem őszi zenéjét fujja

 

 

A komor, korhadt cellarácsra

Hull, hull az őszi enyhe fény…

Az alkony halkan zongorázza

Dalát a mennybolt kék egén,

Az alkony halkan zongorázza

Dalát, mely muló, tünt remény

S az ősi kert őszi platánja

Sirdogál rozsdás levelén.

 

A dómnak ékes, vert keresztje,

Az ódon, ónos ablakok

Ködbe vesznek, mint könnyes este

Szendergő, szelid csillagok.

Ködbe vesznek, mint könnyes este,

Kiket a csillag elhagyott

S remény nélkül, bánattal telve

Tört lelkük csonka dalba fog.

 

Az ősz egyhangu mélabúja

Borong a kerten, tornyokon…

Ó, gyászos élet – csendes ujra

Remegő szivvel gázolom.

Ó, gyászos élet – csended ujra

Szegény kezemmel átfogom

S lelkem őszi zenéjét fujja,

Mint kósza diák egykoron.

 

*(A költő most megjelent Kolostori csend c. verseskönyvéből.)

 

Forrás: Dombóvári Hírlap 1. évf. 41. sz. 1917. okt. 7.

Őz Bálint: Mara! (El nem küldött levél)

 

Mara, a nyártól tegnap bucsuztam,

Az ősz holnap már beszökik lopózva

S a tó kékes tükrén sírva csukódik

A sok nyitott kelyhü, fehér tavirózsa.

Mara, a nyártól tegnap bucsuztam.

 

Ezután nálunk az őszi csend lakik,

A kormos, ólmos, hüvös szürkeség.

Sirva hallgatom jó anyám szavát,

Szépek lesznek a májusi mesék.

Ezután nálunk az őszi csend lakik.

 

A nyárfák alá nem járok többé ki…

S ablakunkon holnap, Mara, már holnap

Kinyil az első, gyenge jégvirág

S esténkint csunya baglyok huhognak.

A nyárfák alá nem járok többé ki.

 

Árva bánatommal hideg éjszakákon

Nyári örömöknek leszek siratója,

Míg az ezüstnyárfák rozsdává égett,

Halott, rőt levele lassan hull a tóra,

Nyári örömöknek leszek siratója.

 

Forrás: Dombóvári Hírlap 1. évf. 39. sz. 1917. szept. 23.

 

Őz Bálint: Mara! (El nem küldött levél)

  

A nyárfák alatt az ezüstös vizen

Lecsukódtak már a sárga lótuszok…

Mara, ma néked az anyám üzen.

 

Nagy, fehér házunk most csupa bánat,

Ugy járunk benne, mint szegény árvák.

Mara, beteg anyám sokat sir utánad.

 

Esténkint szobánkon bus sejtelem fut át,

Míg künn a ködben őszi szél zokog.

Hallottam, készül menyasszony ruhád.

 

Agg, komor apám is sokszor emleget,

A könny elfutja ilyenkor szemét.

Mara, ugy-e már ne várjuk lelkedet?

 

Mi hozzánk soha, soha nem jössz el.

Beteg anyámat hiába biztatom.

Temetés lesz nálunk, sejtem, most az ősszel.

 

A nyárfák alatt az ezüstös vizen

Lecsukódtak már a sárga lótuszok…

Mara, az anyám utolszor üzen!

 

Forrás: Dombóvári Hírlap 1. évf. 35. sz. 1917. aug. 25.