A Margit-sziget. A sziget alsó része. Az alsó vendéglő. Az artézi kút zuhatagja. Hajó-állomás.
Rauscher Lajostól
I.
A szigeten most kevesen járnak, az égbolt nagyon beborult; koronként a kósza szél rejtett odújából nagymérgesen előrohan, végigszalad a bokrok tetején, megmozgatja a faóriások terebélyes lombkoronáját; zenél, muzsikál a levegőben, meg a villanydrótok kifeszített acélidegein. Idegesíti az embert, mert belesivít a fülébe; odahozza az orra alá a gyárak, hajók füstjét. Néhány szem esőcseppet is kifacsar valahonnét, azt a szemünk közé vágja. De már el is tűnt, nincs szél, más tájakra rohant bolondos szekerével, hogy most ott bosszantson másokat. Ki is bújuk hamar a felhők mögül a napfény, de azért bágyadt erővel, mert a bolondos, fütyülős szél ismét közeledik. Mintha április volna.
A Margit-hídon olyan szélroham fog el, hogy a korlátba kell kapaszkodnom. Ahogy a szigetre érek, öröm lesz úrrá fölöttem, hogy néhány órára az őrült pesti zsivajtól megszabadultam. Elmaradnak mögöttem a zörgő, nehéz szekerek, a csilingelő villamoskocsik s a maguk után bűzös felhőt eresztő büszke, gőgös gépkocsik. Tülkölésük, sípolásuk még messze kísér, de a pokoli zsivajt csakhamar elnyomja a sziget nyitott teraszán csinnadrattázó katonabanda vidám muzsikája. Egy csomó kislány és kisfiú, néhány dada; ez az egész közönsége a katonazenének, de azért lelkes örömmel tapsolnak, amikor a karmester leteszi a kezéből a dirigáló pálcát.
Most nem érdekel a zene. Észrevettem magamon már a sziget földjére való lépésem első pillanatában, hogy valami kesernyés, valami szomorú, valami lehangoló érzés sűrű, sötét lombja kezd terülni fölém. Valami lemondásféle, olyan, amelyet azért az ember szívesen fogad, szívesen lát, eszébe se jutna elhessegetni, sőt marasztal. Olyan valami szomorúságféle, ami fáj is; pesszimizmus, amely sok igazságánál fogva, kísérőül baráttá szegődik. Ahogy a szigetre léptem, már az első pillanatban éreztem, hogy történelmi nevezetességű helyen járok, a nemes, a legnemesebb patinájú kor földjén, ahol valamikor még magyar volt a magyar; nagyszívű, meleg érzésű uralkodók jártak-keltek árnyékos utain, amikor még a pénz nem volt cél, mint ma, hanem csak eszköz. Az emberi közösség dolgait ma kontárok intézik.
Nem nagyon érdemes ezen hosszasan elspekulálni. Van az egyéni életben sokkal több olyan motívum, amely az emberi fantáziát ma foglalkoztatja, inkább, mint a közösség dolgai. Ma sokkal jobban előtérbe tolakodott – kéretlenül és hívatlanul – az egoizmus, mint bármely más régi korokban. A világ olyan önző, hogy okosabb előle menekülni, mint megalkudni akarni vele.
Körülöttem mindenfelé buja zöld az egész sziget. Hosszú gesztenyefás allén lépegetek gondolatokba mélyedve; néha felém csillan a csöndesen, hangtalanul hömpölygő öreg Duna. Hatalmas gesztenyefák, ilyenek másutt talán nincsenek is. Oldalt platán-óriások, alattuk tuja-bokrok, odébb fűzfák, leboruló lombokkal; égerfa-csoport egy nagy-nagy zöld mező közepén; egy másik csoportban pedig fehérhéjú nyírfák.
Nagy csoport lepkeszárny-termésű jávor; aztán kőris, juhar, szil, gyertyán, bükk, cser és tölgy. Tölgyfák. Nagy csoportban, méla elmélyedéssel, komor fönséggel, ünnepies ihletődéssel, őrködve állanak egy nagy magyar elmélyedő, mesemondó szobra fölött. Leveszem a kalapomat. Arany János előtt állok.
Hát megtalálta. Megtalálta azt, amit hosszú-hosszú életútján hiába keresett; őszbe csavarodott, elaggott testtel megtalálta: a „független nyugalmat”, amint ő maga mondotta. És azt kívánta, hogy majdan, ha már lágy ölére fonta a drága, imádott magyar föld, tölgy legyen a fejfája. Ez a kívánsága is teljesült. Mind a két kívánsága teljesült. A „független nyugalom” is, meg a tölgy fejfa is. Független nyugalmát nem zavarja senki sem, legföljebb kedvenc „őszikéje”, az ősszel élő tücsök-szerű rovar; tölgy-fejfája pedig olyan, talán senkinek sincs, mint neki, száz élő tölgyfa díszeleg szobra mögött, árnyas, zöld lombsátort vonva emlékműve fölé.
Csönd van itt most, nem jár erre senki sem, legföljebb néhány pesti érzéketlen, élet-komédiás szellemessége zavarja a természet birodalmának nyári pompázását. A tölgy-óriások ünnepies csöndben, komor méltósággal állanak, őrködnek a nagy magyar kihűlt szíve fölött s talán ők is azon gondolkoznak, ami fölött én, hogy vajon hol van most jelen Arany János szelleme: a Kerepesi-temetőben, vagy itt a Margitszigeten, a József főherceg által emeltetett emlékoszlopnál? Ezt nehéz volna megmondani. Én azért azt hiszem, hogy itt van az ő nagy lelke most a Margitszigeten.
Soha nagyobb költője nem volt a magyarnak, mint Arany János és sohasem lesz – még megközelítőleg sem – akkora költője, mint ő volt. A mai hangos költők értéke hova redukálódik a régiek, a nagyok lassú, csöndes meditációja mögött? Mekkora az ellentét a mai fiatal, handabandázó, terméketlen és dekadens ifjoncok és a kimeríthetetlen és kifogyhatatlan szellemi forrásokkal bíró, nagyszívű, nagylelkű öregek munkabírása, munkakedve és tehetsége között? Azt csak a jó Isten tudná megmondani.
Szinte odaképzelem - becsukott szememen keresztül – Riedl professzort, mintha ott állana könyökére támasztott nemes, szép fejével az emlékműhöz nehézkedve, hogy hosszan-hosszan elmerengjen a legnagyobb magyar költő életén és munkáin. De hát ez már csak fantázia… Riedl Frigyes nincs többé, amint hogy Arany János sincs többé. Amint hogy nincs többé: sem Petőfi, sem Jókai,sem Eötvös József; nincs, nincs senki többé. Csak élet van, munka van, küzdelem van. Meghalt minden, eltemettek velük mindent s nekünk nem maradt egyéb, mint a keserűség és a szomorúság csordultig megtelt pohara.
… A pazarul berendezett kertészetben mindjárt a bejáratnál, a büszke pálmák korcs szülöttek fogadnak. Nem tudnak nálunk nagyra megnőni. A csöndes, jólelkű kertészek – a kertészek mind melegszívűek – kitették őket a júliusi napfény melengetésének. Ott állanak sorban, mellettük a rengeteg meleg égövi kaktuszok, babérok, fügék, aloék és a jó Isten tudná mind elsorolni, hogy mik vannak oda kitéve.
Ropog a finom kavics a lábam alatt, a szemem szeretné mind fölinni a sok gyönyörűséget, amit a természet pillanatról pillanatra nyújt. De hát az emberi szem és az emberi értelem befogadóképessége igen korlátolt és meg kell elégednie azzal, amit a pillanatok rövid ideje alatt meg tud fogni, át tud érezni.
Ballagok a ropogós, finom szemű kavicsom, a kanyargós margitszigeti úton; hova, merre, magam sem tudom.
II.
A szigeten most didergős szél jár keresztül-kasul; a csontokig sivít be, mintha kacagna a fázékony emberiségen. A ropogós, kavicsos utat lucskosra spriccelték tele apró kertészfiúk, akik hosszú tömlőjükkel egykedvűen – vagy kötelességszerűen – csak locsolnak, csak locsolnak. Mintha semmi egyéb nem volna a kerek világon, mint egy hosszú tömlő, a végén egy sugárcső s az abból sikítva előtörő vízsugár!
Mögöttem marad Arany János szobra, benn járok a sűrű fák között. Nagy kövek, kis kövek hevernek szerteszét a fák alatt, a füvek között. Némelyik kő közönséges kő, olyan, amilyent ezrével találni bárhol, hanem egynémely egészen figyelmet érdemlő, nemcsak alakjánál fogva, hanem mintha valami emberi munka folytán nemesebb, művészi vonásokat kapott volna… Hát ez meg hogyan lehet?
Romok közé érek. Két hatalmas ív még áll, szilárdan, makacsul, erősen. Már abban a korban is mesteri munka lehetett; a mai házak, paloták nem fognak állani, még romjaikban sem, hétszáz esztendeig. Fölmászom egy nagy kőrakásra s a földből magasan kiálló alapfalakon lépegetek, ugrálgatok tova. Csupa apró helyiségek, cellák, szűk kis szobák lehettek valaha; egy kanyarodva haladó lépcső, mintha pincébe vezetett volna, fölötte boltozat-maradványok, odébb körüldeszkázott kút. Talán tizenöt-húsz apró cella van itt szorosan egymás mellett. Csupa kő itt minden fal és még ma is oly erős, hogy kemény munkát adna ezt szétverni. De hát ki akarná ezt szétverni? Egy kis, szűk helyiségben nagy határ cserépedény törmelékre bukkanok. Lemászom, a kezembe veszek egyet. Kemény, mint a porcelán és fekete, mint az aszfalt. Vajon ki csinálhatta és mire használhatták ezeket az edényeket ezelőtt hétszáz esztendővel?
Aztán megborzadva hőkölök vissza. Ijedten kapaszkodom föl a méternyi magasan fölöttem emelkedő alapfal-maradványra. Egy kis halomban emberi csontok hevernek ottan a rom fenekén. Igen, emberi csontok. Ilyent már láttam egyszer; kicsi gyerek voltam még akkor, amikor egy öreg temetőt bontottak szét. Éppen olyan vörös-rozsdás csontok voltak azok is, mint ezek.
Igen, apácakolostor volt ez s az apácák ide temetkeztek. A túlsó kolostor pedig férfi szerzetesek csöndes tanyája volt, azok pedig oda temetkeztek az ő telkükre. Ott még több csontot találtam, földdel összekeveredetten, egész garmadával. A barátok kolostoránál nemrégiben nagyobb ásatásokat végeztettek s úgy látszik, nem találták meg, amit kerestek, vagy ha meg is találták, hát nem sok gondjuk volt arra, hogy a kipiszkált emberi csontokat legalább egy közös sírgödörbe temessék.
A romok mellett, között, sőt egynéhány erősebb, szélesebb fal tetején is, rengeteg élőfa telepedett meg. Élet az elmúláson! Élet a halál fölött! Tengernyi virág, vadvirág mindenütt. Vajon nem-e a kis Margit hercegkisasszony kedvenc virágai elvadult állapotban? Nem-e azért oly szépek és illatosak ezek a vadvirágok, mert a szelíd lelkű s a földi örömek élvezéséről önként lemondott szerzetesnők szíve porából nőttek és táplálkoztak?... Csöndes elmélázásomból járókelők beszélgetése döbbent föl.
Bánt az emberi csontokkal elkövetett kegyelettelenség. Hiszen igaz, az emberi érték valójában csak a lelki lehet, a testmúlandó. Mert ha a lélek elszáll belőle, a test múlandóvá válik. De hát azért, mégis-mégis: fáj így látnom a régi-régi magyar idők emlékeit. Melegszívű magyarok csontjait a hálátlan utókor kegyeletes érzéstől ment kénye-kedvének áldozatául, hozzá nem értő kandi szemek kíváncsi szemlélődésének kitenni, ,kidobni, - talán bűnös közöny is egy kissé.
Vigyázva, üggyel-bajjal lemászom a törmelékekről és egy tágas, hatalmas terembe jutok. Az oldalán mindenütt tölgy- és jávorfák zöldellnek, füvek és virágok lepték be az oldalait. A földön mindenütt gondosan megmunkált, simára csiszolt kövek; olyik kicsiny, olyik több mázsás. Nyilván a templom hajója lehetett ez a helyiség, a legnagyobb valamennyi között. Oldalt két-két oszlop tönk; ez tarthatta a hajó boltívét. Még az oszlopfők is az eredeti helyükre vannak téve. Gyönyörű szobrászmunka. Római motívumok lelhetők föl a faragáson. A kövekből nehéz volna megállapítani, hogy a templom milyen stílusú volt. Lehet, hogy román, lehet, hogy gót. Egy-két ablak tiszta gót stílusú. Az építkezés több éven át folyhatott, mert a romok több holdnyi területen fekszenek. A romokon egész erdő keletkezett és így nehéz még a fekvését is megállapítani az egykori szent helynek.
A templom hajója mellett kisebb helyiség van s mivel az összeépült falak és bolthajtások szoros összefüggést sejtetnek, nyilvánvaló, hogy a kisebb helyiség kápolna, vagy sekrestye lehetett. Itt a romok alján, a földbe cövekelve fehér pad van elhelyezve. Az emberi önzés, az emberi kényelemszeretet helyezte ide a romok közé. Egy pillanatra leülök. Behunyom a szememet. Elmélázom a múltakon.
Mikor a tatárok elárasztották ezt a szegény országot, elpusztítottak mindent. Kitakarodásuk után összefogott a magyarság és mindent újra alkotott. A romokon nem engedte a gazt megtelepedni. Hadakozott közben, de dolgozott is megfeszített izmokkal. Aztán jött a török. Ismét pusztulás. Háromszáz hosszú esztendeig uraskodott rajtunk. Aztán az is kitakarodott. Nem volt kivel verekedni, hát verekedett saját magával a magyar. Temperamentuma predesztinálta a harcra.
S most hogy állunk? A jelen élénken él előttünk. A múlt rózsaszínű ködben ködlik. Vajon dicsőséges volt-e az akkori dicsőség s gyalázat-e a mostani gyalázat? Vagy emberek vagyunk-e és semmi egyebek? Mi végre vagyunk itt a földön?...
Fölkelek a padról és lassú léptekkel elindulok. Keresztülmegyek a hétszáz évvel ezelőtt épült templom hajóján és egyszerre szembe találom magam a kis kápolnával. Kicsi templom, valóságos építészeti és stílusbeli műremek. Kár, hogy zárva van az ajtaja. Így hát csak megállok az ajtaja előtt; nézem a templom falának vöröslő, apró köveit, a huszadik század templomát a tizenharmadik század templomának romjai közül.
Ma még ép, ma még hirdeti a keresztény vallás egyedül üdvözítő voltát. De vajon egy újabb hétszáz év múlva lesz-e belőle még látható valami, akár szürke rom, akár egy-két darab egymástól összefüggéstelenül heverő kődarab formájában?
III.
Hajó kolompol valahol, talán Visegrádról jön; dudál, prüszköl; suhog a lapátja; itt megy el száz lépésnyire mellettem. Néha előbukkan a fák közül, aszerint, hogy sűrűen, vagy ritkán vannak-e nőve. Rövid ideig lehet csak hallani a hajó halk morgását, gyorsan távolodik tőlem: lefelé úszik a vízen.
Elhagyom Szent Margit kolostorának mohos romjait s lassan megindulok lefelé, a sziget vége felé tartva. Széles utak mindenütt, ropogós, fehér kaviccsal behintve; padok nyugosznak minden száz lépésre, sűrű lombok vonnak intom takarót a kanyargó utak fölé
Buja vegetáció mindenfelé. Egynéhány ágávé, talán nyolc-tíz, kitéve a júliusi nap melengetésének, az út mentén; hosszú törzsén pálmaszerű gömb-koronájával talán önmagát csalja meg. Ez a növény- a kertészek mondják – csak minden hatvanadik éven hoz virágot. Furcsa. Igaz lehet ez? Hiszen akkor, aki ültette, sohasem láthatja a virágját a maga ültette fának!
Sokféle csudája van a természetnek s mindenféle csak addig érdekes, amíg az ember egész bizonyosan rá nem jön a nyitjára. Az emberi életben is akkurát így van. Amíg bizonyos dolgok rejtélyesek, misztikusak, addig szörnyű módon fúrja az oldalunkat, hogy a nyitjára rájöjjünk; mikor aztán kibogoztuk, bizonyos csalódás érzése kacag reánk. Ekkor már hiába konstatáljuk: „hát ennyi az egész?”
Felöltőbe burkolt férfiak és nők fázékonyan járnak-kelnek a szigeten; beszélgetnek, nézelődnek jobbra-balra. Csönd van egyébként, csupán a szél zúg a fák lombjai között s a teljesen lehált levegő miatt egész sereg fázékony madár üli meg az apró bokrokat. Még a csiripelésük sem olyan élénk, mint mikor süt a nap. Sötét felhők kergetik egymást nagy magasságban; néha megered az eső, de csak egy-két szempillantásig, aztán ismét kisüt a nap.
Sűrű fák közé érek, szűkül a kanyargós, ropogós kavicsú út. Némely helyen egyenessé válik a sétaút s akkor messze, több száz lépésnyire ellátni. Olyan sötét ez a sűrű lombokkal betakart út, mint az alagút. Csak itt-ott fehérlik elő egy pad. Lassan ballagok. Az egyik padon ülnek. Egy férfi, meg egy leány. Egymás kezét fogják, közel hajolnak egymáshoz és úgy beszélnek. Mit beszélhetnek egymással ilyen hideg, ilyen didergős időben? Ki kíváncsi erre? És hát kinek van köze hozzá?... Aztán összeborulnak és hirtelen, szilaj módon és hosszan összetapad az ajkuk. Pillanat alatt megállok. Szeretnék visszafordulni. De már késő. Megláttak. A leány fölugrik a padról, halk sikoltással szaladni kezd. A férfi is utána siet s egy-két szempillantás alatt mindketten eltűnnek a sűrű fák között, a Duna irányába, a Pest felőli oldalon.
Úgy érzem, hogy súlyos bűnt követtem el. Mi jogon zavartam meg ezt a bájos nyári idillt? De hát tehetek én róla? Akarva ijesztettem én rájuk puszta megjelenésemmel? Bánt a dolog szörnyen. Odaballagok a padhoz és leülök rá.
Bohó, sőt kissé ostoba gyerekek. Hát miért ijedtek meg tőlem? Sohasem láttuk egymást és nyilvánvaló, sohasem fogunk találkozni egymással ebben az életben. Ha akarnám, sem beszélhetném ki a titkukat. De hát nem értem az egész dolgot.
Örök titok, örök rejtély, hogy miképpen kerülnek össze az emberek, hogyan szeretik meg egymást és hát hogyan válnak egy test egy lélekké? Erre sehonnét sem lehetne választ kapni, csupán a saját okoskodásunk tapogatózása után indulhatunk el. Vélné az ember, hogy a csók hozza közelebb egymáshoz a szerető szíveket. Pedig alighanem tévedés van ebben, nagy tévedés.
Mi hozz, mi hozhatja közel egymáshoz a szerető szíveket? Milyen jel, milyen megnyilvánulás, vagy cselekedet fejezi ki legjobban és látható módon a szeretetet? A csók?... A csók nem fejez ki semmit. A csókban több a szexualitás, mint az érzelem. Csókolni szeretet nélkül is lehet. Láttam csókolózni színpadon haragosokat. A néző azt hitte, hogy halálosan szeretik egymást, pedig ennek ellenkezője volt: halálosan gyűlölték egymást.
Az igazi szeretet nem a külső megnyilvánulásban van. Az igazi szeretet belső érzésből fakad, mély gyökerei a szívben fészkelnek a józan ész irányítása mellett. Szívbeli jóság, apró gondoskodások, figyelmességek, egy akarat, egy vélemény, egymás bajának átérzése, egymás örömének megosztása: - szívvel-lélekkel egymásnak élni, ez az igazi szeretet. A többi sablon, cifraság, kábító mákony, görögtüzes szemfényvesztés.
Aki csak csókkal szeret: az hazudik.
Fölkelek a padról. Most már én is fázom. Ekkora józanság sem tud felmelegíteni, sőt hűvössé teszi, mesterségesen is, a már természetesen is eléggé fagyos atmoszférát… Nem messze tőlem poharak, tányérok csörömpölnek, itt valami vendéglőféle van a közelben. Néhány lépést haladok előre s akkor látom, hogy tejivó-csarnok van a közelemben. Oldalt elmarad mellettem a nagy zöld mező közepén álló víztorony. Piros kockás kövű oldalai legalól már nem is látszanak a rája fonódó zöld folyondártól.
A víztorony előtt óriási gruppok pompáznak, telve mindenféle virággal. Jól esik látnom a tipikus magyar virágok sokaságát. Ezer és ezer cserépben díszlik itt a különféle színárnyalatú muskátli, pelargónium, rezeda, luxia, tátika. Díszítésül aztán közbül-közbül egy-egy acélkék héjú díszbokor: a ricinus. Kis tuja-bokrok, mahagóni-cserje. Több hold területen áll a pompás víztorony, mint egy fölkiáltó jel, körös-körül erdővé sűrűsödött farengeteg, ezen belül az ezernyi ezer cserép színes, illatos virág.
Olyan szép lehet itt élni! Olyan jó lehet itt megpihenni! A fáradt test míg piheni az élet teherbe hordását, a lélek addig issza a természet Pazar panorámájának gyönyörűségeit, illatát. Gondolatokat ad, frissíti az értelmet, elmélyedővé teszi, kissé szótlanná is, de megtanít mosolyogni, kis gyermekek játékai fölött hosszasan, múltba nézően – talán kissé könnyesen is – elmélázni.
Itt virágok vannak, szép színes, illatos virágok, de néhány száz lépésnyire a mulandóságba veszve, két kolostor csöndes lakóinak csöndes porhüvelyei oszladoznak, foszladoznak, válnak porrá, hamuvá, semmivé.
Elnyel mindent az enyészet hideg, sötét boltíve s míg odalent csöndes, békés, örök álmukat alusszák a fáradt emberek, azalatt idefönt új élvezetek, új küzdelmek fárasztó, maga-megőrlő izgalmaiba temetkezik botorul az ember.
Régi, begyöpösödött, csöndes sírhalmok fölött, amikor az ember nagybúsan megáll és elgondolkodik sok mindenféle dolgok értelme vagy értelmetlenség fölött, - keserű rezignációval figyel a feléje merengő sok-sok kérdőjel ijesztő világa felé. Hova lett az emberi szívből a jóság, hova lett az emberi elméből a nemes eszmék és gondolatok sokasága? Hova lett az emberi életből a vidámság, a mosolygás, az öröm? Hova lett mindez? Fájdalmas, kálváriás élet ez a mai élet. A sok-sok munka és küzdelem után nem marad más utánunk, mint egy sietve, feledést szimbolizálóan: gyorsan begyöpösödni induló sírdomb.
Ez az anyagi élet igazi jutalma.
*
… Mert hát: nem a holtakat kell sajnálni, hanem az élőket…
Forrás: Dombóvári Hírlap 6. évf. 36., 37., 38. sz. 1922. júl. 30, aug. 6., aug. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése