Mióta minden… minden elhagyott már,
A park, a nyár s dacoskodó erőm,
Mióta minden végtelen fehérség
Az udvaron, az utcán, háztetőn,
Mióta minden halkan elpihent már,
A büszke álom s vergődő mesém,
Mióta minden kincsem, mint a másé –
Csak csillogás és oly nagyon szegény:
Azóta olyan édes ülni otthon,
Sok árva, csendes, enyhe délután
És tétovázó, bus, fáradt kezemmel
Babrálni meleg, szegény kis ruhám.
Szeretni szelid, beteg megnyugvással
A karosszéket, s szobám melegét
És öntudatlan, busan dudolgatni
Sok régi ének néhány ütemét,
S az ablakon át bus tekintetemmel
Elballagni a fehér fasoron.
S örülni minden könnyü szán neszének,
Mikor az uton vigan átoson…
S mikor az alkony enyhitő sötétje
Lágy bársonyával szeliden befed,
Szent gondolatban gyenge lánykezekbe
Lehajtani megbékült fejemet,
És hinni, valaki szépséges szavának
Kedves melege sóvárog felém,
S hogy hálás szám sok édes, tiszta csókja
Elgügyög lágy, simogató kezén…
Nem hallani az óra gyors ütését
Nem gondolni rá, hogy sok tiszta vágy
Nem hiv már esti szép találkozóra,
Hogy elmondhassa apró panaszát.
S mikor a lelkem mindbe belefárad,
Lecsukni bágyadt, álmodó szemem,
S a duruzsoló kályha tüze mellett
Elszenderedni békén, csendesen…
Forrás: Dombóvári Hírlap 1. évf. 2. sz. 1917. jan. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése