Megszólalt ujra az Uristen szive,
meghuzták csendben a déli harangot.
Nézz most az égre sápadt orcáddal
te rab magyar, ki mint vakondok
világtalan, üres szemekkel,
tekinthetsz jobbra, balra, szerteszét,
ugy látod: immár nincsen semmi se,
csak vak Sötét, csak nagy Sötét…
Megszólalt ime az Uristen szive.
S meddig a Kárpát átölelve tart,
az ezeréves Végek szent ölén
minden toronyban ezt az ősi dalt
zengik, kongatják áldott harangok,
egymásnak adván a ringató hangot.
Apró templomok kis csengetyűje
egymást ölelve, összecsendülve
s régi dómoknak öreg harangja
testvéri láncban egyre kongatja,
hogy ezt a földet akárhogy szabják,
akárhogy őrzik szuronyok, szablyák
mi elszakitott rab véreinket:
minden, de minden összeköt minket!
Napsütés, szellő, búza kalásza
s magyar harangok forró fohásza…
Kicsi harangok, öreg harangok,
áldassék mindig szerelmes hangjuk!
Megszólalt ujra az Uristen szive,
egymást buzditják magyar harangok,
Koldus véreink, rab testvéreink
áldjátok hittel mindig e hangot!
Nap-nap után egy szemrebbenésre
összeköt minket szent ölelésre,
kik megmaradtunk- bármit akarunk –
zsoltáros hittel hivő magyarnak…
Forrás: Dombóvári Hírlap 5. évf. 46. sz. 1921. nov. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése