Francis Brett-Young (1884-1954): Egy orvos elindul (könyvismertetés)

Edwin Ingleby: szegény falusi gyógyszerész fia. Az apa egyszerű bányászcsaládból származik és keservesen nehéz utat kellett megjárnia, amíg gyógyszerész lett belőle. A fiú jól tanul, ösztöndíjjal bejut egy kollégiumba, de módosabb társai lenézik, nem tartják közéjük valónak.

Edwin Oxfordról álmodozik, de amikor pályaválasztásra kerül a sor: gondokkal küzdő apja csak egy szerényebb orvosi főiskolára tudja beíratni. Edwin eleinte nehezen törődik bele abba, hogy álmainak Mekkájáról le kellett mondania, de később, amikor közvetlen érintkezésbe kerül a betegekkel, egyre mélyebben érzi: nem az a fontos, hogy hol tanul az ember, hanem az, hogy segítsen a szenvedőkön. Az ambulancián, ahol először teljesít orvosi szolgálatot, forró hálát érez azok iránt a szegény emberek iránt, akik az ő keze alá kívánkoznak. Mélyen érzi a felelősséget is és izgalmasan csodálatosnak találja azt, hogy a betegek bíznak benne. Szereti, hogy munkálja fegyelmet, becsületes odaadást követel, és bőséges jutalmat talál nemcsak a betegek hálájában, hanem főképpen abban a jóleső tudatban, hogy lelkes és lelkiismeretes munkát végzett.

Így indul el a fiatal orvos a szegénységből a szegénységbe, a legszebb és legnehezebb hivatás útján. Az olvasó tudja, hogy Edwin Ingleby sem lesz híres és gazdag orvostanár, mint ahogyan névtelen falusi orvos maradt az író két másik, szívünkhöz nőtt orvos-hőse: dr. Bradley és a Kicsi a világ dr. Selbyje. Az író maga is orvosi egyetemet végzett és három felejthetetlen hősében, istenáldotta művészetével bizonyára olyan orvost mintázott meg, amilyen ő volt, vagy amilyen szeretett volna lenni.

Francis Brett-Young új regényét is Ruzitska Mária fordította. Kitűnően.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.

Repül a kő – Simonfay Margit (?-1963) regénye (könyvismertetés)

 

A nagy, vidéki házban aranylakodalmat ünnepelnek. Együtt van az egész család, gyerekek, unokák, látszólag békés egyetértésben, meghatott szeretettel veszik körül az öregeket. De a balsors kövét már elhajította egy titokzatos kéz. Repül a kő s útjában remények pókhálóját tépi szét, szíveket sebez meg, házasságokat borít fel. A család tagjai sorra ráeszmélnek, hogy olyan események központjába kerültek, amelyekről tegnap még azt hitték, hogy csak másokkal történhetnek meg. Repül a kő; s gyujtóbombaként, pusztító indulatokat lobbant lángra: halálos szerelmet, gyötrő féltékenységet, elmúlt ifjúsághoz való bűnös ragaszkodást, kapzsiságot, féktelen önzést, izzó gyűlöletet. Repül a kő s békés polgáremberek sorstragédiák hőseivé válnak.

Simonfay Margit nem szereti a könnyű sikereket. Magasra csapta fel önmagával szemben a mértéket, de sokszínű tehetsége játszva birkózik meg azzal a nehéz feladattal, hogy a regény temérdek szereplőjének sorsát valószínűen és mégis művészien bonyolítsa.

A szárnyaló írói fantázián, a mesteri lélekrajzon, az érdekes meseszövésen túl még valami van, ami a regényt különösen vonzóvá teszi. S ez az a mély emberismeretből és emberszeretetből fakadó, érett, asszonyi bölcsesség, amely mondataiból kicsendül. Egy egész füzetre való szép gondolatot lehetne a könyvből kijegyezni, de talán az a legszebb, amit az öregedő, okos asszony, öregedő, balga testvérének mond:

- Én nem is szeretnék fiatalabb lenni. Itt vannak a gyerekeim, azoké az ifjúság. Én már voltam egyszer fiatal. Minden kínos erőlködés nélkül, a természet rendje szerint voltam fiatal és még akkor sem telt sok örömöm a fiatalságomban. Miért küzdjem most vissza? Én örülök az öregségnek. Reménykedve és szeretettel gondolok rá és sóvárogva nyújtom feléje a kezem. Fiatalságunk a test rabszolgaságában telik el. A testünk állja el az utat minden elől, ami magasabb rendű, vagy elvontabb. Az öregség, a nagy felszabadító. Szelíd és jóságos, megszabadít a testünk súlyától és megengedi, hogy önmagunk fölé emelkedjünk…

R. I.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.

Fekete István: Hajnal Badányban (könyvismertetés)

Szívemre szeretném szorítani ezt a könyvet, oda nem adni másnak, ne legyen senki másé, csak az enyém. De ugyanakkor oda szeretném adni mindenkinek, olvassa el mindenki, legyen mindenkié.

Miről szól a történet? Egy kisfiú, meg egy kislány, Matyi és Panni egymás mellett nőnek fel nagy szeretetben és idő múltával a szeretetből szerelem lesz. Ez eddig nem valami szövevényes mese, ugyebár. Mégis úgy olvasod, hogy a füled belepirul és elfelejtesz magad körül mindent. Ha vonaton olvasod, könnyen rajta feledkezel a vonaton. Én majd úgy jártam, azért mondom. De van tovább is. A történet vége felé csomót köt a mesemondó, azt se valami különös ravaszsággal, csak egész egyszerűen. Akkor meg úgy érzed, a tulajdon nyakad szorult bele abba a csomóba, te magad is szörnyű nagy bajba jutottál, nemcsak Matyi és Panni. És hálás vagy, mikor velük együtt te is szabadulsz.

Matyi és Panni mégis egymásé lesznek, az a vége. De csak a betűk sorozatának van ott vége, magának a könyvnek nem. Az ott kezdődik, a végén, mikor már a szívedben, lelkedben együtt van az egész. Mikor visszagondolsz rá, mit is olvastál. Mikor tenyeredbe hajtod a fejed és lehunyod a szened.

Minden jó könyv élete ott kezdődik, mikor már a betűktől elvált az olvasó szeme. Mikor már magába fogadta az olvasó az egészet, de olyan teljességben fogadta magába, hogy egy árva betű se veszett kárba. Ilyen könyv a Fekete Istváné, „Hajnal Badányban”.

Mi a legszebb a könyvében?

Talán az, mikor a kötekedő ispán, meg a hirtelen haragú molnár, fogcsikorgatva az egyik, ökölbe szorult kézzel a másik, szemben állnak egymással és már-már nekirontanak egymásnak, de az egyik véletlenül elejt egy jó szót, az aztán a másikból is kicsal egy jó szót és utána nincs megállás, egyik jó szó követi a másikat, egyik jótett a másikat és a két haragos összebékül, a legjobb barátok lesznek. Kicsi kis rés támadt a kérges felületen, éppen csak annyi, hogy az a jó szó keresztülhajtott rajta, és lám, lám, hogy megeredt, hogy zuhog már, milyen vastag sugárral kétfelől is, két szívből is az édes-meleg emberi jóság.

Vagy talán mégis az a legszebb, mikor a molnár kezében lesújt a bot, de nem az pusztul bele, akit megütöttek, hanem az, aki ütött. Mert azt ütötte le a molnár, akit úgy szeretett, a nevelt fiát, Matyit. Meg se tudja soha, hogy igazságtalan volt, hogy Matyi ártatlan, anélkül pusztul bele a molnár. Az ütésbe magába pusztul bele. Magamagát ütötte le

Nem, nem, az a legszebb, mikor a betyárok nyomoznak. Ez a pandúrok dolga volna, de azok elmulasztják, helyettük a betyárok kerítik kézre a gyilkost, hogy megmentsék a bitófától az ártatlant. Ők lesznek az igazság fáklyavivői, az akasztófára való betyárok.

Lehetne még tovább találgatni, mi a legszebb, de ahelyett inkább arról beszélek, mért oly különösen szép ez a könyv a maga egészében és részleteiben is Azért, mert a sorok közül tanítás sugárzik. Azt tanítja ez a könyv, hogy mindenkiben van jóság, és mindenkiben van becsület, csak ki kell csalogatni belőle. Fekete István ezt nem magyarázgatja, szót se szól róla, egész észrevétlenül hiteti el velünk. És ha hisszük, már igaz is.

Milyen jó, hogy éppen ezt akarja elhitetni velünk, milyen szerencse! El tudna hitetni ehelyett mást is, rosszabbat. Megtehetné, megvan a hatalma hozzá.

Vannak írók, akikre igazán nem lehet semmi rosszat mondani, legfeljebb csak azt: nem varázsló. Az ember azt hinné, ez nem is kisebbítés, mert hiszen varázsló nincs is, ugyebár. Varázslókról, boszorkánymesterekről, minthogy nincsenek, szó se essék. De nem úgy van ám. Itt is egy varázsló, Fekete István.

Azért is olyan egyszerű a történet. Minél nagyobb csudatételre legyen alkalmas. Erről ismerni meg a varázslót első pillantásra. Egyszerű kis pálcikát szúr le a földbe, arra parancsol rá, hajtson levelet, lombot, nőjön fel az égig.

Magyar ember ez a varázsló. Napkeletről hozta a tudományát, a magyar őshazából. Valami ősi magyar dalt dúdol szakadatlan attól hajt ki a pálca, attól nő fel az égig.

Szemem láttára varázsolta el még a tulajdon nevét is. idegen volt és üres az én szememben ez a név, mikor a könyvet a kezembe vettem. Keveset olvasok, Fekete Istvánnak is csak a puszta nevét olvastam addig, azért volt számomra olyan semmitmondó ez a név, mintha csak valami falusi fűszeresbolt cégtáblájáról olvastam volna, átutazóban. Emlékszem, erőltetni kellett magamat, hogy megjegyezzem. Most pedig ékesen és melegen csillog előttem ez a név és egyre gyarapodik ékességben, melegségben. Külön érdekesség ez: üldögélni a szobában, csukott könyv mellett és figyelni, mint alakul át az egyszerű név nagyszerűvé. Most már csak úgy magától, rohamosan, csudálatosan.

Annyi nagy írónk távozott el az utóbbi években, olyan szomorú volt őket látni távozóban. Annál jobban esik most egyet látni, nem kisebbet azoknál, érkezőben.

Annyi minden omlik, romlik mostanában, szerte az egész világon. Olyan jól esik látni, hogy azért gazdagodni is tud a világ. Most ezzel a nagyon szép könyvvel gazdagodott.

NADÁNYI ZOLTÁN

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.

Szarka Géza (1897-1974): Tengeri-pásztor (elbeszélés)

Martokány tanácselnök megnyomta a csengőt. A szolga megjelent az ajtóban:

- Parancsára, elnök úr!

- Pőcze Péter és János fiatalkorúak lopási ügyében kérem a vádlottakat és a tanukat.

Ránézett az órájára. Negyed óra van mindössze a fellebviteli tárgyalásig, de hát tud-e addig végezni? Tömegnap van ma, de mikor nincs tömegnap?! Nyolcszáz aktával többet lenyúztak eddig, mint tavaly ilyenkor. Ember meg nincs. A bírónak pendlizni kell ma, mint Szilveszterkor a színésznek, annyi ideje sem marad az embernek, hogy azt a heti két rongyos fácánt kilője a Területen..

Nyílik az ajtó és besomfordálnak a tanúk és a vádlottak. Elül özvegy Pőcze Péterné, az anya. Berliner-kendője bolyhaiból illetődötten szomorkodik elő piros arca. Mennyi bánat tud felhőzni ilyen parasztarcon, akit a törvény elé szégyenítenek két vásott kölyke miatt! Mögötte settenkedik a két gyerek, a Peti meg a Jancsi. Barna, napraforgó-arcukon megszeppent gyanakvás, mint a vágóhídra hajtott tinóén.

A sort a feljelentő és koronatanú zárja be, bizonyos Förhécz Vendel. Kicsi, tömöcskös ember, csigára pödört bajuszán ragyog a reggeli zsír. A szivarzsebéből pipaszár kandikál elő, a nagy zsebéből kostök-zacskó cafrangja lóg ki. Kicsit húzza a bal lábát, mert a muszkagolyó még mindig benne vándorol a nagyháború óta.

Fölveszik a jegyzőkönyvbe a személyi adatokat. A tanácselnök idegesen böngész az aktákban, csak akkor üti föl a fejét, mikor az irodaigazgató Förhéczhez ér:

- Foglalkozása?

- Tengeri-pásztor.

Martokány elnök rámered a csontkert fölött.

- Micsoda? Tengeri-pásztor? Hát a’meg micsoda?

Förhécz állja a nézést.

- Például a tengerit őrzöm, tekéntetes uram!

- Szóval, kukoricacsősz!

- Például az intéző úr Tilinger, mindig aszongya, hogy tengeri.

- Hát akkor tengeri-csősz!

- Tekéntetes tanácselnök úr… például az öregapám is pásztor volt!

- De értse meg jól, pásztornak csak azt az egyént nevezhetjük, aki élő állatokat őriz hivatásszerűen. Disznót, birkát, marhát, kecskét. A kukorica pedig tudtommal sem nem röfög, sem nem béget!

Förhécz nem enged:

- Például abban a kukoricásban, akit én őrzök – száz hold egytagban -, van kérem fogoly, fürj, nyúl, haris… néha még eleven ember is akad benne.

Apró tatárszemét a vádlottak felé szúrja.

- Írja be, Talabér úr: tengeri-pásztor!

Förhécz ránéz özvegy Pőczénére. fényt kap az arca, mint a víztócsa, ha ráloccsan a nap. Győzelem és káröröm van a szemében.

Az irodaigazgató felolvassa a vádiratot. A két Pőcze-gyereket tetten érte a tengeri-pásztor, amint legeltetés közben a urasági kukoricatábla mellett elterülő közbirtokossági legelőn kukoricát sütöttek. A tetthely körül három lerágott torzsát, a parázsban két félig sült kukoricát, a gyerekek kötényében pedig öt darab érintetlen csévét talált. Ez összesen tíz cséve tengeri. Azonkívül fölégették a legelő egy és fél négyzetméternyi területét.

- Megértették a vádat?

- Meg.

- Bűnösnek érzitek magatokat?

A két gyerek az anyjára néz. Az asszonyból kijajdul a szó:

- Nem bűnösek ők, nagyságos bíró úr!

Az elnök felhörken:

- Nem önt kérdeztem, özvegy Pőcze Jánosné, hanem a vádlottakat! Maga csak tanú, lelkem! Akkor felel, ha kérdezem! Érti?!

- Egenis, értem.

- Tehát bűnösnek érzitek magatokat?

- Nem!

- Sütöttetek kukoricát?

- Sütöttünk.

- Fölégettétek a legelőt?

- Föl.

- Nohát! Tiszta sor ez. Írja, kérem, Talabér úr:”Mi gyújtottuk fel a legelőrészt, mi sütöttük meg a bűnjelként lefoglalt kukoricát, tehát bűnösnek érezzük magunkat!...”

- Nem vagyunk bűnösök! – s6zólal meg Peti, a nagyobbik. az arca piros, mint a rozskenyér kibuggyant gyürkéje.

A bíró rávág az asztalra, csak úgy táncolnak rajta az iratok.

- Becsukatlak! Sötétzárkába… te… te gyalázatos, ha még egy szót szólsz! Hát nem sütöttetek lopott kukoricát?

A gyerek néma marad.

- No?! Nem tudsz beszélni? – tör rá Martokány.

- Nagyságos elnök úr – szólal meg újra az anya -, az előbb azt tetszett mondani, hogy ha szól, akkor be tetszik csukatnyi a sötétzárkába!

Martokány nyel egyet

- Szólj hát, te anyagyász, nem csukatlak be!

- Nem loptuk münk a kukoricát, kérem – mondja a gyerek. – A sajátunk volt az. Úgy vittük ki.

Az elnök a homloka ereszére löki föl a pápaszemet, úgy néz Förhéczre.

- No, tengeri-pásztor, ehhez mit szól kegyelmed?

Förhécz leemeli az állát fokosa fejéről, aztán felcövekeli magát.

- Már bocsánatot kérek, tekéntetes elnök úr, de ez mese! Például, ha ott a tömérdek kukorica a legelő szélén… akkor ugyebár, honnan venné az ilyen legeltető gyerek, ha nem az uraságéból?!

- Látta maga, hogy loptak?

- Nnnnem! De azt se láttam, hogy úgy vitték ki.

- Ne beszéljen kiskertbe, Förhécz Vendel, mert megdühösödöm! Itt nem azt kell bizonyítani, hogy úgy vitték ki, hanem azt, hogy loptak! Van tanúja a lopásra?

- Például… az nincsen.

- Megismerte, hogy az uraságé volt a kukorica?

- Csakis. Azonos fajtájú, tekéntetes uram! Színazonos. Például, száznapos lófogú. Ehun van a bizonyíték!

Rámutat a bűnjelre. Fölpattan most az asszony. A kendője alól kukoricacsévét húz elő.

- A mienk is száznapos lófogú! Ehun van e!

Martokány tarkóján kövér gyöngyök gurulnak a gallér alá. Kezébe veszi a két csévét és összehasonlítja Még meg is szagolja őket. Egy és ugyanaz, az bizonyos.

- E’ pedig nem lófogú – bizonykodik az asszony kukoricájáról a tengeri-pásztor. – Ez kései Flájsmann!

- De lófogú az! – erősködik a menyecske. – Mégpedig korai.

Martokány csenget.

- Maga megbukott, tengeri-pásztor úr! A két kukorica azonos. Nincs hát bizonyítéka a lopásra!

Lassan felemelkedik a helyéről, mintha be akarná szippantani a szájába a csőszt.

- Hallja maga, Förhécz Vendel, én magát szeretném legjobban bedutyiztatni. Mindjárt megcsináltatom a vádiratot az ügyész úrral. Tíz cséve kukorica miatt tizenkét aktát írat meg! Fölösleges munkát ad a törvényszéknek, berendeltet egy sereg ártatlan embert! Tudja maga, mennyibe kerül ez a magyar államnak?

A tengeri-pásztor arca bíborba gyúl.

- Hát hogyne tudnám, tekéntetes uram!

- Akkor miért csinálta?

Özvegy Pőczéné most villogó szemmel pattan fel a helyéről.

- Majd én megmondom, nagyságos bíró úr! De előbb zárt tárgyalást kérek!

- Mi-i-i-t? – ordít fel Martokány. – Zárt tárgyalást? Mi az ördögnek?

- A közerkölcs út kévánja!

Ránéz a fiaira.

- Gyerekek, ti kimehettek! – szól rájuk az elnök.

Mikor becsukódik az ajtó, megszólal az özvegy:

- A kukoricacsősz énmiattam adta törvényre a gyerekeimet. Merthogy gyűlöl engem ez a komisz, hodzsa ember! Megkérte a kezemet, de kikosaraztam. Hát ezért!

Sírás fodrozza a hangját.

- Huh, az nagy baj, Förhécz Vendel! – aggoskodik a bíró. – Ha valaki bosszúból idéztet valakit törvény elé, annak súlyos következményei lehetnek még az állására vonatkozólag is!

Förhécz hápog, mint a túltömött kacsa.

- Én?... Én gyűlölöm a Julist, tekéntetes uram? Én?! Ő gyűlöl engem!... Isze nem gyütt hozzám feleségül! Aszonta, csőszhöz ő nem megy!

- Három hónappal kért meg szegény András halála után – védekezik Julis. – Mit tehettem mást, nagyságos bíró úr?

- Szóval nem gyűlöli a tanút?

Az asszony kicsit gondolkozik.

- Előbb mondja meg a Vendel, lófogú-e a mi kukoricánk, vagy nem?

Az ember bajszán átsuhan valami.

- Lófogú!

- Akkor nem gyűlölöm…

Megint a bíró veszi át a szót.

- Hát kend gyűlöli-e özvegy Pőczénét?

- Én? – ragyog fel Förhécz arca, de aztán megint elborul. - Előbb mondja meg a Julis, csősz vagyok-e, vagy tengeri-pásztor?

Az asszony felsóhajt:

- Tengeri-pásztor.

- Nohát tekéntetes elnök őr, én… én például…

Megáll.

- Például? – röffen rá a bíró.

- Például… én inkább hajlandóságot érzek a Julis erányában.

Szomorú, alázatos férfivággyal nézi a ropogós arcú, kívánatos menyecskét. Többet nem szól. A többit majd máshol intézik el, ahol nem lesz bíró, nem kell zárt tárgyalás, csak az isten szabad ege kérdez rájuk.

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.