Az erdő, a Nagyúr, hiába
harcol Ősz álbarátja ellen,
már látható sok ragya-jelben:
sokáig a harcot nem állja!
November napja, síró lomb pereg,
a láz föllépett, a tölgy, bükk beteg,
az esett táj zilált, kesernyés,
kezdődik már a levitézlés.
A Nap kora alkonyra ível
s a Nagyúr elszánt Zrinyi-szívvel
gondol a tavasz édenére,
a virulásra, ifjúságra
s aranyakat csúsztat zsebébe,
ha elhull a végső tusába’,
koldusként az Ősz ne találja.
Csákóján még zöldel a csokra,
kuruc-veres a köpönyegje,
ám sóhajtoz, kapkod, mogorva,
hisz érzi, hogy a küzdelembe’
bukása elkerülhetetlen…
Senki sem győz a végzet ellen.
Belenéz még egyszer a Napba,
kigyúl tüze, férfiharagja.
Szédítő szem, villámtekintet,
de rogyik már, mint a szelindek,
aki szívébe kapta a nyilat…
S a bronzkeretű kék oromrul
jajszó nélkül a sírba fordul.
Forrás: Uj Idők XLVIII.
évf. 454. sz. 1942. nov. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése