Schopenhauer
(1788-1860) a múlt század nagy pesszimista filozófusa. Nagyságát a világ csak
élete vége felé kezdte felfedezni; addig a félreismert lángész keserű
szerepében élt, ami csak megerősítette komor világnézetében és az emberekről
alkotott rossz véleményében. (De ettől eltekintve igen jól élt, mint gazdag,
független és jó étvágyú agglegény.) Később, a múlt század második felében
nemzedéke szemében ő a bölcsek-bölcse. Pesszimista filozófiájának, melyet
filozófustól egészen szokatlan művész és közérthető stílusban adott elő, az a
furcsasága, hogy meg is vigasztalja az embert ugyanakkor, amikor igyekszik
kiábrándítani minden világi hiúságból: mert Schopenhauernél jobban senki sem
tudta elmondani, hogy a hiúságokon túl mennyi igazi szépséget is kínál az élet:
a szellem, a gondolat, a művészet és a magunkba vonult belső élet
birodalmait. Az itt következő idézetek a
Parerga und Paralipomena első
részéből valók.
Megbocsátani
és elfelejteni annyi, mint a szerzett értékes tapasztalatokat kidobni az
ablakon.
*
A
barátok őszintéknek mondják magukat, az ellenségek valóban azok: ezért
gáncsaikat úgy kellene felhasználnunk önismeretünkhöz, mint egy keserű
orvosságot.
*
Az
udvariasság hallgatólagos megegyezés, hogy kölcsönösen nem vesszük tudomásul
egymásról, milyen silányak vagyunk mind erkölcsileg, mind szellemileg.
*
Helyesebb
okosságunkat abban megmutatni, hogy mit hallgatunk el, mint abban, hogy mit
mondunk el.
*
Ha
titkomat elhallgatom, ő az én foglyom; ha elmondom, én vagyok az ő foglya.
*
Gyermekkorunkban
a világ olyan, mint egy színházi díszlet, messziről; öregkorunkban olyan, mint
ugyanaz közelről.
*
Rossz
jel mind erkölcsi, mind szellemi szempontból, ha egy fiatalember nagyon is hamar
kiismeri magát az emberek között, mindjárt odahaza van és úgy lé be a világba,
mint akit már előre előkészítettek erre; ez közönséges lélek jele. Idegenkedő,
zavart, ügyetlen és fonák viselkedésből viszont nemesebb természetre lehet
következtetni.
*
Mindegyik
nemzet gúnyolódik a többin és mindegyiknek igaza van.
*
A
legnemesebb tettnek is csak ideig
tartó a hatása; a lángelméjű alkotás
viszont időtlen időkig él és hat, jótékonyan és felemelően. A tetteknek Csak
emlékük marad meg és az is egyre gyengül, míg idővel ki nem alszik, ha csak fel
nem veszi a történelem és nem adja át megkövesedett állapotban az utókornak. A
művek azonban önmaguk halhatatlanok és kiváltképp az írott művek – átélik a
századokat.
*
Az
a dicsőség, amely örök dicsőséggé lesz, tölgyfához hasonlít: nagyon lassan kél
ki; a könnyű, efemér dicsőség az egyéves, gyorsnövésű növényhez hasonló, a
hamis hírnév pedig a gyorsan felburjánzó gazhoz, amelyet gyorsan ki is irtanak.
*
Öregkorunkban
nincs szebb vigasz, mint az, hogy ifjúságunkat művekbe testesítettük meg,
amelyek nem öregednek velünk együtt.
*
Az
okos ember nem az élvezetet keresi, hanem a fájdalom hiányát.
*
Ha
a fájdalom hiányához hozzájárul még az unalom hiánya is, akkor nagyobbára már
el is értük a földi boldogságot; minden egyéb csak agyrém.
*
Ahol
sok a vendég, sok a csőcselék – még ha csillagos visel is a mellén valamennyi.
*
Azok,akik
törekvésükkel és reményeikkel mindig a jövőben élnek, mindig előre néznek és
türelmetlenül sietnek az eljövendő dolgok felé, közben pedig hagyják, hogy a
jelen elfusson mellettük, észre sem veszik, nem is élvezik: az ilyen
emberek,bármily bölcs és öreg arcot vágnak is, amaz olaszországi szamarakhoz
hasonlítanak, amelyeket azáltal bírnak gyorsabb haladásra, hogy a fejük előtt
lévő rúdra egy köteg szénát lógatnak, s a szamarak azt mindig maguk előtt
látják és abban reménykednek, hogy elérhetik.
*
Igazán
önmaga csak akkor lehet az ember, amikor egyedül van; aki tehát nem szereti a
magányt, nem szereti a szabadságot sem; mert csak amikor egyedül van az ember,
akkor szabad. A kényszer minden társaság elválaszthatatlan velejárója, minden
társaság áldozatot követel, annál nagyobb áldozatot, minél jelentékenyebb,
minél jelentékenyebb az ember saját egyénisége.
*
Ismeretes
dolog, hogy a balsors könnyebbé válik, ha közösen viselik el; úgy látszik, az
emberek az unalmat is annak tekintik; ezért összeülnek, hogy
együtt unatkozzanak.
*
Minden
nap egy kis élet, - minden felébredés és felkelés egy kis születés, minden üde
reggel egy kis ifjúság és minden lefekvés és elalvás egy kis halál.
*
Miként
a kicsi tárgyak, ha szemünkhöz közel tartjuk, látómezőnket megszűkítve elfedik
a világot,- úgy a közvetlen környezetünkhöz tartozó emberek és dolgok, bármily
jelentéktelenek és közömbösek is, a kelleténél jobban foglalkoztatják
gondolatainkat és figyelmünket, méghozzá egyáltalán nem örvendetes módon, és
kiszorítják a fontos gondolatokat és ügyeket. Ennek elejét kell vennünk.
*
Hogy
milyen hátrányos a tervszerű tevékenység, a munka hiánya, hossz kéjutazásokon
vesszük észre, amikor is az ember olykor-olykor nagyon szerencsétlennek érzi
magát; mert igazi elfoglaltság nélkül az embert mintha természetes eleméből
ragadnák ki. Fáradozni és leküzdeni az ellenállást, olyan szükséglete az
embernek, mint a vakondoknak az ásás.
*
Az
ember másnak csak annyi lehet, amennyi az neki.
*
Még
a kutyák is nehezen viselik el, ha túlságosan barátságosak vagyunk hozzájuk;
hát még az emberek.
*
Minél
többje van az embernek önmagában, annál kevesebb kívülről jövő dologra van
szüksége és annál kevesebbet jelenthetnek számára a többiek. Ezért vezet a
szellemi kiválóság társtalanságra. Igen, ha a társaság minőségét pótolná a
mennyiség, érdemes volna a nagyvilágban élni; de sajnos, száz bolond egyrakáson
még mindig nem ér fel egy okos emberrel.
*
Minden
idők legnagyobb szellemi a szabad időt tartották a legfőbb kincsnek.
*
A
gazdagság a tenger vizéhez hasonlít: minél többet iszol belőle, annál
szomjasabb leszel. Ugyanez áll a dicsőségre is.
*
Minthogy
a szabad idő a virága, vagyis inkább a gyümölcse az ember életének, mert csak
ekkor jut az ember tulajdon magának birtokába: azokat kell boldogaknak
mondanunk, akik szabadidejükben valóban valami rendes dolgot tudnak kezdeni
magukkal: de a legtöbb embernek mit sem használ a szabadidő, nem tudnak mihez
kezdeni, szörnyen unatkoznak és önmaguknak is terhükre vannak.
*
Az
olyan világban, mint a mienk, az ember, aki sokat hord önmagában, világos,
meleg, vidám karácsonyi szobához hasonlít, körülötte havas és jeges a decemberi
éjszaka.
*
Filozófiám
nem jövedelmezett nekem semmit; de nagyon sok mindent megtakarított nekem.
Összeállította és fordította: SZERB ANTAL
Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése