Tabi László (1910-1989): A féltékeny ember (elbeszélés)

Amikor Szekeres Lajos annak idején nőül vette Lipták Ilonkát, ismeretségi körükben az a nézet alakult ki, hogy házasságuk boldog és tartós lesz, de csak egy esetben: ha Lajos leszokik legendás féltékenységéről.

Lajos féltékenységéről csakugyan legendákat beszéltek. Még csak udvarolt Ilonkának, amikor már minden lépését számon tartotta, reggel, délután, hajnalban razziaszerűen fel-felhívogatta telefonon. Legszívesebben hermetikusan elzárta volna Ilonkát a külvilágtól, annyira szerette. A lány eleinte nemcsak hogy eltűrte ezt, de szinte büszke volt rá. Később már idegesítette, hogy Lajos állandóan ellenőrzi, keresztkérdéseket tesz fel s őrjöngeni kezd, ha menyasszonya három kedves szót szól valami férfiemberhez.

És joggal idegesítette, mert szerette Lajost és semmivel sem vétett a hűség ellen. A féltékenység a becsületes nőket bántja jobban. A hűtlenek számolnak vele és felkészülnek rá. A hűtlen nő meg tudja magyarázni, hogy nem hűtlen, ugyanezt a hű nő nem tudja megmagyarázni. A becsületes nő vagy nem veszi komolyan az oktalan féltékenységet, vagy dühös lesz tőle – mindkét esetben arról győzi meg a férfit, hogy oka van a féltékenységre. Ilonka hű volt Lajoshoz s ezért sokat szenvedett. De bízott abban, hogy a házasélet majd megváltoztatja Lajost. És nem csalódott. Lajos ugyanis még féltékenyebb lett.

Lajos naponta nyolc órát dolgozott hivatalában. A nap másik tizenhat óráját megosztotta a feleségével. Hogy pedig a távol töltött nyolc órát se nyugtalankodja át, időnkint hazaszaladt néhány percre a hivatalából. Ilyenkor lent várta a taxi, csak éppen hogy kezet csókolt a feleségének és már rohant is vissza.

Mi, barátai aggodalommal néztük mindezt. Úgy véltük, hogy Lajos féltékenysége kóros természetű, s egy kezdődő elmezavar első tünete lehet. De Ödön, aki egy irodában dolgozott vele, azt állította, hogy Lajos normális, hivatali felettesei szeretik, szorgalmas, pupillazavarai nincsenek, reflexei kifogástalanok. No jó – mondtuk erre, és sajnáltuk Ilonkát.

Akkor már túl voltunk azon, hogy Lajosnak prédikáljunk és a józan eszére hivatkozzunk. Éppen én voltam az, aki órák hosszat magyaráztam neki egyszer, hogy a féltékenység apja a hitvány önzés, anyja az alacsonyrendűségi érzés -, legyen hát önzetlenebb és legyen önérzetesebb, különben éppen az ellenkező eredményt fogja elérni.

Lajos akkor szinte bűntudattal magyarázkodott.

- Halálosan szeretem a feleségemet – mondja -, és nem hiszem, hogy baj származhat abból, ha vigyázok rá. Gondolj csak arra, hogy ha veszel egy jó jegyet valami premierre, vagy koncertre, amely nagyon érdekel, napjában hatszor is megnézed, nem vesztetted-e el azt a jegyet. És mindannyiszor külön örülsz a rád váró gyönyörűségnek, valahányszor látod, hogy a jegy megvan.

- No mindenesetre… De a helyedben én félnék attól, hogy a jegy elkeseredik és hm… elvész Addig nézed, hogy megvan-e, amíg éppen te magad veszted el. Hogy a hasonlatnál maradjak.

Lajos legyintett:

- Szamárság! Én jóhiszemű féltékeny vagyok.

- Hát az meg micsoda? Hogy érted?

- Nézd… Én Ilonkának nem a hűtlenségéről akarok meggyőződni, hanem a hűségéről. Ez nagy különbség! Érted?

- Értem – hazudtam, és beláttam, hogy egészen reménytelen az ügy, Lajost nem lehet észre téríteni. Előbb-utóbb el fognak válni. S ez nagyon sajnálatos, mert Ilonka valóban aranyos, tisztaszívű teremtés. És kitűnő feketét adnak, ha néha – hetenkint kétszer – vacsora után felnézek hozzájuk. Mindegy – gondoltam – és levettem a kezemet Lajosról.

De nem úgy Ilonka, aki végre a cselekvés terére lépett. Olvasta ugyanis valami orvosi könyvben, hogy a féltékenység sokszor idegzavar, és ha rendszeressé válik, kóros állapot, amely gyógyításra szoros állapot, amely gyógyításra szorul. A könyv szerzője – egy analitikus orvos – el is mondta kóreseteinek egyikét: „K. J. gyáros kínzó féltékenységét és csodálatos gyógyulását egy rövid kúra után. Ilonkának ez szöget ütött a fejébe. A szöget kihúzta, és Lajos fejébe ütötte. Addig magyarázta neki, hogy a kórral könnyebb megbirkózni még idejében, amíg Lajos – nyilván emlékezve az én prédikációmra is – ráállt, hogy felkeresi a professzort s aláveti magát az analitikus gyógymódnak.

De abban a pillanatban, amint ráállt, már gyanakodni is kezdett:

- Szóval, járjak doktor Kénesihez… És te azalatt mit fogsz csinálni, ha szabad kérdeznem?

Ilonka nem szerette volna, ha ezen bukik meg a kecsegtető terv. Készséggel felelte:

- Minden alkalommal veled megyek, s ott várlak meg a várószobában. Te csacsi!

Erre már Lajos sem tudott mit szólni. Másnap, hétfőn már fel is kereste doktor Kénesit, akinek a Hollán-utcában volt a rendelője.

Az elismert analitikus mindjárt az első alkalommal negyven percig elbeszélgetett Lajossal. Hogy miről, azt nem tudom, mert Ilonka sohasem kérdezte meg, márpedig én Ilonkától hallottam a történetet. Tény azonban, hogy az első vizit után Lajos szinte megilletődve jött ki a csupafém-csupaüveg rendelőből, nagyon nyugodtnak látszott. Az utcán hazafelé menet derűs történeteket mesélt katonakorából s egy szóval sem említette Kénesi doktort, sem azt, amit hallott tőle.

Harmadnap aztán megint elmentek s attól kezdve minden második nap délutánján ott ült Ilonka a várószobában, a régi színházi folyóiratok és fürdőprospektusok között.

Két héttel később Lajos a lépcsőn lefelé jövet azt mondta:

- Azt hiszem, már csak egy hétig kell idejárnom. Gondolom, okosan tennéd fiacskám, ha nem kísérnél el többet. Unalmas lehet ez neked, menj el Irmáékhoz néha, tudod, hogy várnak.

De Ilonka nem tágított. A nagyszerű sikernek részese volt, csak nem hagyja cserben a közös művet? Feljárt ő bizony rendületlenül, a kezelés legvégéig.

Kereken négy hétig tartott az egész. Ilonka boldogan jött el Lajossal az utolsó vizit után. Mindketten meghatódottak voltak és boldogok. Lajos azért, mert végére ért a sok – és költséges – beszélgetésnek, Ilonka meg azért, mert Lajos az utóbbi napokban már kezdett egészen kifogástalanul viselkedni.

Ilonka arra gondolt, hogy nyugalma lesz és békesség lengi majd be otthonukat. Lajos örökös gyanakodása nem fogja megszégyeníteni – milyen jó, hogy néha orvosi könyveket olvas! Olyan boldognak érezte magát, hogy szinte sírni tudott volna. De nem sírt, csak egy kicsit nedves szemmel lépegetett Lajos mellett.

Lajos oldalt nézett rá és látta, hogy szomorú. Megállt, két kezét a vállára tette és szembenézett vele. A szemében furcsa fény lobogott:

- Miért van rosszkedve? – kérdezte szárazon.

- Oh… semmi… semmi…

- Legyen őszinte… vallja be azt, amit úgyis tudok… magának megtetszett doktor Kénesi!

Forrás: Uj Idők XLVIII. évf. 454. sz. 1942. nov. 7.