Bölcs
és termékeny gondolat volt Herczeg Ferenc vezércikkeinek legjavát, amelyek a
trianoni katasztrófa óta jelentek meg, összegyűjteni és könyv alakjában kiadni.
A trianoni vonatkozású cikkek gyűjteménye, Napkelte
előtt címmel, öt esztendővel ezelőtt aratott különös sikert. Most azok a
cikkek kerültek testes kötetben az olvasó asztalára, amelyekben a magyarság
sorskérdéseire keresi a választ a költő. Új könyvének már a címe is: Gondok és gondolatok utal arra a súlyos
két étvizedre, amelyben a cikkek megszülettek. Ezek a kis írások oly maradandó
politikai és irodalmi értékűek, hogy nem tűnhettek el az újság egynapi
életével. A könyv a maga egészében a magyar trianoni korszaknak történeti
tükre: szemünkbe szökik belőle, micsoda kérdések súlya nehezedik rá és feszíti
ebben a korban a magára eszmélő magyar lelket?
Első
pillanatra lélektudományi problémának tűnik fel, vajon miképp válik a magasban
szárnyaló költő a reális élet elemzőjévé és kritikusává: publicistává? Ha
mélyebben nézünk a kérdés bensejébe, kitűnik, hogy a költészet és a
publicisztika egy lelki tőről fakad. A költői mű nem csupán esztétikai alkotás:
a szépérzéssel együtt rezeg benne erkölcsi, nemzeti, politikai, társadalmi vagy
egyéb lelki indíték is, ezek mögött pedig tudatosan vagy öntudatlanul ott
húzódik meg valamely érték, mint eszmény, amely megvalósítást követel. Nyilván
egy költői művet sem avat a benne rejlő erkölcsi, nemzeti vagy
társadalmi-politikai eszme már emlékké, ha nem él benne elevenen az esztétikai
benső forma. De ebből természetesen nem következik, hogy a költői alkotásból
minden mozzanatot ki kell iktatni, ami nem esztétikai. Hisz a lelki élet
egységet való, amelyben a különféle elemek szerves egységben forrnak össze. A
klasszikus költői művek nagy és állandó hatásának forrása az esztétikai öröm
mellett mindig a teremtő személyiség értékrendszeréből és világfelfogásából
kisugárzó erkölcsi, társadalmi, vallási motívum. Az olvasó vagy nézőközönség a
regényben vagy a drámában rögtön megtalálja egyéni és társadalmi, érzelmi és
akarati életének, tipikus viselkedésmódjainak hű és megkapó kifejezését: a
költőnek legtöbbször nem is kiáltó, hanem halk szavú és rejtett sugallata
alapján önmagára s az élet nagy kérdéseire eszmél. Éppen ebben rejlik az
irodalomnak hatékony lélekformáló s nevelő ereje, világnézetet sugalló és
alakító hatalma. A költői mű mindig alkotója és kora világnézetének is tükre és
sugalmazója.
A
publicista a költő és a politikus közt lebeg, amikor a közdolgokról ír: az értelemhez
szól ugyan, de a művészi kifejezésmód sugalló hatalmával az akaratot bizonyos
társadalmi értékek, a saját világnézete irányában mozgatni iparkodik. tudatosan
választja ki a közélet kérdéseit, amelyek kifejtésében magasabb elvi
állásponton, felsőbbrendű erkölcsi és politikai értékrendszer alapján áll. Az
igazán bensőleg megélt értékek élményéből önkéntelenül fellángol a stílusnak
megkapó lendülete, a szemléletes kifejezések plasztikus kiöltői sugalmazó
ereje: a publicista szélesebb társadalmi rétegekre akar hatni, ezeket a tőle
helyesnek tartott értékeszméknek megnyerni. A költőnek a művészet nem engedi
meg, hogy társadalmi-politikai eszményeit nyíltan és irányzatosan képviselje,
költői formában vezércikkeket írjon. Ezért a költő gyakran átalakul publicistává,
hogy politikai eszméit a művészi követelményektől nem feszélyezetten
hirdethesse. A lírikus költő politikai cikkeit is átitatja én-jének forró
szubjektivitásával; a vérbeli regény- és drámaíró, mint a költészet objektív
fajának képviselője, itt is higgadtabb, tárgyával szemben hűvösebb távolságban
áll, anyagát énjével inkább szembe tudja szegezni és elemezni, politikai
ítéleteit megbízhatóbb és egyetemesebb alapra helyezni.
Herczeg
Ferenc a költő-publicistáknak ebből a
magasabb rendű fajából való. A Pogányok, Ocskay, Bizánc, A híd, Az élet kapuja,
A hét sváb – hogy csak legragyogóbb klasszikus regényeit és drámáit emeljem
ki – mind a magyarság legfőbb sorskérdéseinek művészi megéreztetése. A magyarság történeti
világfelfogásának lehelete árad ki valamennyiből: a nemzet fennmaradásának és
fejlesztésének gondolata, a magyar faj életének súlyos problémája. Ugyanebből a
lelki forrásból fakad Herczeg régebbi
publicisztikai működése. Tisza Istvánnal a század elején megalapítja a Magyar Figyelő-t s ebben támadó
hadjáratot indít a politikai radikalizmus, a világpolgári gondolkodás, a
történelmi materializmus, az erkölcstelen irodalom, a művészeti dekadencia s
főképp az ellen a nyegle szellem ellen, amely bizonyos intellektüell-réteget
arra izgatott, hogy a forradalom gondolatával kacérkodjék. Herczeg bátran és
férfiasan szembehelyezkedett mindennel, ami akkor divat, haladás,
felvilágosodás, szellemi fölény, nyugatoskodó előkelőség vagy radikalizmus
címén kellette magát. Küzdött a nemzetellenes ideológia ellen, amely a
parlamentarizmus obstrukciós betegsége óta lassan úgy elborította a magyar
látóhatárt, mint a felvonuló fekete viharfelhő. Herczeget nem az újítóvágy
bántotta, hanem az a leplezetlen gyűlölet és megvetés, amely mindannak szólt,
ami magyar. Később joggal állapította meg A
gótikus ház-ban, hogy már ekkor éppen azoknak lelki méregkeverésétől óvta a
közvéleményt, akik nemsokára egytől-egyig a forradalom főkolomposai, majd a
véres tragikomédia után az emigráns sajtóban a magyarság galád rágalmazói, vagy
a csehek és románok kitartottjai lettek. A nagy nemzeti katasztrófa
bekövetkezett, úgy, ahogy a költő a Bizáncban,
másrészt politikai cikkeiben megjósolta.
A
trianoni siralomvölgyben ülve, Herczeg mind mélyebben merül el a magyar nemzeti
lélek természetébe és történeti hivatásába. A két trianoni évtizedben ott ül a
nemzet betegágya mellett: mind költői művészetével, mind politikai cikkeivel a
jövőbe vetett hitnek orvosságát csepegteti be a nemzet lelkébe a lemondás
rémképeivel szemben. A Gondok és
Gondolatok-ban összegyűjtött cikkekből fölényes életbölcsesség, forró
nemzeti érzés és felelősségtudat, a magyarság jelen helyzetét és kérdéseit is a
történet nagy távlatába állító gondolkodás, átlátszóan világos elmejárás, de
szívbe is szökő művészi forma tárul elénk. Herczeg nemcsak regényeiben és drámáiban
nagy nemzetnevelő, hanem politikai cikkeiben is: ezek konkrét tárgyát mindig
elvi magaslatra emeli, az örök magyar természet történeti távlatába állítja.
Hol a komoly meggyőzés hangján, hol a bátor szatíra ostorozó modorában
„történeti leckét” ad a nemzetnek. Támadja ősi hibánkat: a széthúzást és
gyűlölködést éppen a nagy történeti fordulópontok előtt, az önző érdekeket
szolgáló sallangos retorikát és hazafias gargalizálást; és nemes lendülettel
izgat a nemzeti egység és összetartás mellett. Joga van ehhez, mert költő tehát
látnok is. A század elején egész világosan megjósolta a bekövetkezett nemzeti
tragédiát. Most 1939 március elején, tehát fél évvel a háború kitörése előtt
arra int, hogy minden erőnket egyesítsük, mert nemsokára kirobban az új világháború:
„Hogy egy világégés tűzorkánja éppen Magyarországot elkerülje, az lehetséges,
de nem bizonyos, sőt, nem is valószínű. Számolnunk kell a lehetőséggel, hogy a
magyarság fizikai és erkölcsi erejének előbb-utóbb olyan próbát kell állania,
amelyhez fogható az elmúlt ezer esztendőben csak kevés volt – mindössze talán
három: Muhi, Mohács és Trianon”. Mind a három katasztrófának jórészt maguk voltunk
az okai. A Sajó-menti pusztulás előtt a pesti csőcselék idegengyűlölete megöli
a kún fejedelmet, aki nagy sereggel jött segítségünkre: ez a magyarság
öngyilkossági kísérlete volt. A mohácsi vész előtt a pápai követ szerint az
egyes társadalmi osztályok közt akkora a gyűlölség és irigység, hogy
Magyarország már elveszettnek tekinthető. S a nemzet egymás gyűlölésével
százötven esztendei török rabságra ítélte önmagát. S Trianon előtt az igazi
hazafiság abban nyilvánult, hogy megobstruáltuk a véderő-javaslatokat s
meggátoltuk a monarchia haderejének modern fejlesztését. S fölszakad Herczeg
lelkéből a lelkiismeret-rázó kérdés: jobban felkészültünk-e ezúttal a nagy
erőpróbára, mint elődeink, IV. Béla, II. Lajos vagy I. Ferenc József idején?
Ennek
a legnagyobb nemzeti problémának kérdőjelét még a második világháború előtt
többször felgörbíti és csakis a nemzeti erők összefogásában látja
kiegyenesítve: „Az életrevaló társadalmat arról lehet megismerni, hogy külső
támadás idején össze tudja fogni a nemzeti erőket. Az összefogásnak pedig csak
egy célja lehet: pártkülönbség nélkül a legtehetségesebbek álljanak a nemzeti arcélre…
A magyar politikának ki kell józanodnia abból a szégyenletes, gyűlölködő
halállal szemben, amely vakká és süketté teszi a közeledő halállal szemben,
mint a dürgő fajdkakast.” (1939. márc. 25.) A gyűlöletben látja Herczeg a
magyarság szervezetének halálos mérgét. Ezer esztendő története tanúsítja, hogy
a mi nemzetünket mindig a gyűlölködés vitte a pusztulásba. A politikai pártok
Deák Ferenc szerint nálunk jobban gyűlölik egymást, mint szeretik a hazát.
Herczeg a magyar múltban két embertípus kegyetlen játékát látja: a duhajokét, akik egyetlen lázas
forradalmi órában elherdálják a magyar élet egész aranytartalmát; és a serényekét, akik követik az előbbieket,
fillérenkint megint összekaparnak valamit a hajdani gazdagságból. „A mindig
jelenlévő duhajok nem tűrik, hogy a magyarság végleg fölépüljön; a serények nem
engedik, hogy elpusztuljon.”
A
könyv csak úgy szórja Herczeg elméjének gazdag kincseit, amelyek fénye nemcsak
a cikkek megjelenésének napján, hanem állandóan ragyog. Amit Szent Istvánról, a
kormányzóról, a magyar középosztályról, a magyar katonáról, a magyar kultúráról
és sajtóról, falusi és városi életünkről, az egykéről, a protekcióról stb. ír,
az mind egy hosszú élet bölcsességének prizmáján keresztül szűrődött szellemi
fénysugár: megcáfolhatatlan logikájával világít, művészi formájával melegít. E
könyv olvasása közben szellemi érverésünk fokozatosan gyorsul.
Forrás: Uj Idők XLVIII.
évf. 43. sz. Bp., 1942. okt. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése