Badics Ferenc: Petőfi prózai munkái (Bevezetés)

Petőfi költeményeken kívül prózai munkákat is írt (…) Fele részben ezek is költői művek, csak a formájuk próza, sőt a másik felében is mindenütt ráismerünk a költőre: hangulatára és hangjára, érzelmeire és gondolataira, melyeket itt még fesztelenebb őszinteséggel fejez ki, mint verses költészetében. Költői dicsőségét nem fokozzák ugyan, de egészben véve jellemzően egészítik ki írói egyéniségének képét.

Petőfi attól kezdve, hogy Nagy Ignác Regénytára számára németből lefordított két középszerű külföldi regényt, előbb talán nyelvgyakorlásul, utóbb a nagy hírre jutott új francia és angol regényirodalom megismerése végett, sokat olvasott mindkét nyelven. Uti leveleiben (XVI.) nagy elragadtatással szól George Sand-, Boz Dickens- és Dumasról; különösen e két utóbbit kedvelte, de bizonyára olvasta a többi divatos regényíró munkáit is. Mikor mint segédszerkesztő dolgozott a Pesti Divatlapnál, Vahot utasítására vagy szerkesztői szükségből lefordít egy-egy novellát Paul de Kocktól, Dumastól, egy töredéket Suetől s egy másikat németből. Írt ugyanoda egy eredetit is Szökevények cím alatt, melynek hőse Kisfaludy „szegény tatár”jára emlékeztet (a Bánkodó férjben). Csak rövid vázlat az egész, de így is érdekes kísérlet, mert éles ellentétben van a korabeli novella- és regényírók hosszasan elbeszélő, részletesen leír  modorával és cikornyás stílusával. Petőfi, ki irtózott minden cifra frazeológiától, itt szinte a másik végletbe esik. De amire a János vitézben példát adott, megtette azt a novellaírásban is. Két másik novellájának, az 1847-ben kiadott: A nagyapa és A fakó leány és a pejlegény címűeknek nemcsak népies tárgya, hanem főképp egyszerűen szép elbeszélő stílusa olyan, mely nagyobb figyelmet érdemel.

A nagyapa címűben egy ideális falusi családi kört rajzol, hol a nagyapa, a fiú, az unokák meg a cselédek egy födél alatt, egy kenyéren, munkás becsületességben, nyájas szeretetben élnek. Míg a fiatalabbak disznótorra mennek a szomszédba, a nagyapa az otthon maradtaknak elbeszéli a maga élete történetét. Ez a novella tulajdonképpeni tárgya, melynek előadása közben a költő többször tud alkalmat venni a ma érzelmeinek és nézeteinek kifejezésére. Péter gazda a nagyapa szegény szolgalegény volt valamikor, mint most náluk a Ferkó legén, s épp oly szerelmes volt Julcsájába, mint Ferkó a konyhán sürgölődő szép Panniba. Csakhogy ők uraságnál szolgáltak, az uraság fia pedig szemet vetett Julcsára, s mikor megtudta ennek hű szerelmét, Péternek nem volt többé maradása a háznál; a katona-fogdosók elül szerencsésen elmenekül, vele megy Julcsa is s a pusztában bujdosva végre egy tanyára akadnak, hol a gazdán és családján kívül három betyár melegedett a tűznél A legfiatalabb, Horgay László épp akkor beszélte el, mint lett betyárrá, mikor fegyveres emberek törnek rájuk: a két betyár megugrott, de Horgayt és Pétert elfogták s besorozták katonának. Egymás mellett harcoltak a csatákban,míg Horgay el nem esett s maga meg nem sebesült. Ekkor aztán megtakarított pénzecskéjével hazatért, fölkereste reá híven váró Julcsáját, házat meg egy kis földet vett, s amit a maga szorgalmával szerzett, azt a fia meghatszorozta. Az elbeszélés kezdetén egy öreg koldus kéredzkedett be szállásra, aki aztán megvallotta, hogy ő az az úrfi, ki Julcsát egykor szerelmével üldözte s Pétert is elzavarta a háztól; mindenét eltékozolta, most mint nyomorult koldus tengeti életét.

Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek – Hortobágy

Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.

Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríti nádpelyhet a büzhödt szellő.

Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az inség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!

A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket illető arczkifejezést.

Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva, koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd, megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.

Mikszáth Kálmán: Kuthy Lajos (1813-1864)

A debreczeni öreg kollegiumban, 1832-ben, az öreg diákok közt feltünt filigrán, finom termetével, előkelő magatartásával és urias modorával Kuthy Lajos, az érmihályfalvi kálvinista papnak, nagytiszteletű Kuthy Sándor uramnak a fia, a ki úgy festett külső hüvely tekintetében, mint valamely négylovas bihari familia sarja.

Belsejére nézve még szinte jobban: élénk szellemű, poetikus lelkű, distingvált műveltségű ifjú vala, ki a bölcselkedés mesterségét tanulván, a múzsák társaságát is kedvelé, több novellát és versezetet irván az Önképző Körben a derék Péczely professor vezetése alatt.

Bizonyára kiváló pap, sőt superintendens lett volna belőle idővel, szelid, békés nyáj fölött, ha egy látszólag apró esemény ki nem zavarja a keréknyomból s bele nem taszítja egy másik keréknyomba, mely tragikumba vezeti.

Egy Farkas János nevű jó pajtása megverte a felügyelőjét, a tanári kar kicsapta az iskolából. Az itéletet Farkas jó barátai igazságtalannak találták s ennek kifejezéséűl vele együtt eltávoztak az intézetből, köztük Kuthy is.

Búcsut mondván ezzel a papi pályának is, mint nevelő Nagyváradra került az Olasz-családhoz, itt egyszersmind a jogot hallgatta és minthogy különösen vonzó és lebilincselő volt a modora, csakhamar meg tudta magát kedveltetni a megyei urakkal, a kik behozták megyei aljegyzőnek.

Most már megint szép pálya nyilt volna előtte, de megint közbejött - Farkas János. Az egykori kicsapott diák levelezett vele Pozsonyból s rajzolta eléje az országgyűlési élet csábító képeit, (maga Farkas akkor Kossuthnál irnok s lapexpeditor volt). Kuthy ellenállhatatlan vágyat érzett ilyen mozgalmas élet iránt s mintha csak diktálna a sorsnak, az egyik bihar-megyei követ fölvitte őt magával patvaristájának.

Itt következett aztán a gyöngyélet, Kuthynak való, ki ellent nem állhat a vágynak: mindig a kirakatban lenni. Az országgyűlési ifjúság ez idő szerint szinte többet nyomott, mint a dieta, Kossuth Lajos pedig majdnem annyit maga, mint a kettő együtt. Kuthy itt is felszínen maradt, Lovassy László, az ifjúság vezérének oldalán szerepet játszott, a Kossuth hirlapjába is irogatott, úgy hogy mikor az országgyűlést 1837-ben feloszlatták s Lovassyt elfogták, Kuthyt se hagyta nyugton a hatalom; otthon az apja házánál lánczra verték s úgy vitték Budára a József-kaszárnyába, hol öt hónapig ült nyirkos tömlöczben.