Petőfi költeményeken kívül prózai
munkákat is írt (…) Fele részben ezek is költői művek, csak a formájuk próza,
sőt a másik felében is mindenütt ráismerünk a költőre: hangulatára és hangjára,
érzelmeire és gondolataira, melyeket itt még fesztelenebb őszinteséggel fejez
ki, mint verses költészetében. Költői dicsőségét nem fokozzák ugyan, de
egészben véve jellemzően egészítik ki írói egyéniségének képét.
Petőfi attól kezdve, hogy Nagy Ignác Regénytára számára németből lefordított
két középszerű külföldi regényt, előbb talán nyelvgyakorlásul, utóbb a nagy
hírre jutott új francia és angol regényirodalom megismerése végett, sokat
olvasott mindkét nyelven. Uti leveleiben (XVI.)
nagy elragadtatással szól George Sand-, Boz Dickens- és Dumasról; különösen e
két utóbbit kedvelte, de bizonyára olvasta a többi divatos regényíró munkáit
is. Mikor mint segédszerkesztő dolgozott a Pesti Divatlapnál, Vahot utasítására
vagy szerkesztői szükségből lefordít egy-egy novellát Paul de Kocktól,
Dumastól, egy töredéket Suetől s egy másikat németből. Írt ugyanoda egy eredetit
is Szökevények cím alatt, melynek
hőse Kisfaludy „szegény tatár”jára emlékeztet (a Bánkodó férjben). Csak rövid vázlat az egész, de így is érdekes
kísérlet, mert éles ellentétben van a korabeli novella- és regényírók hosszasan
elbeszélő, részletesen leír modorával és
cikornyás stílusával. Petőfi, ki irtózott minden cifra frazeológiától, itt
szinte a másik végletbe esik. De amire a János
vitézben példát adott, megtette azt a novellaírásban is. Két másik
novellájának, az 1847-ben kiadott: A
nagyapa és A fakó leány és a
pejlegény címűeknek nemcsak népies tárgya, hanem főképp egyszerűen szép
elbeszélő stílusa olyan, mely nagyobb figyelmet érdemel.
A nagyapa
címűben egy ideális falusi családi kört rajzol, hol a nagyapa, a fiú, az unokák
meg a cselédek egy födél alatt, egy kenyéren, munkás becsületességben, nyájas
szeretetben élnek. Míg a fiatalabbak disznótorra mennek a szomszédba, a nagyapa
az otthon maradtaknak elbeszéli a maga élete történetét. Ez a novella
tulajdonképpeni tárgya, melynek előadása közben a költő többször tud alkalmat
venni a ma érzelmeinek és nézeteinek kifejezésére. Péter gazda a nagyapa
szegény szolgalegény volt valamikor, mint most náluk a Ferkó legén, s épp oly
szerelmes volt Julcsájába, mint Ferkó a konyhán sürgölődő szép Panniba.
Csakhogy ők uraságnál szolgáltak, az uraság fia pedig szemet vetett Julcsára, s
mikor megtudta ennek hű szerelmét, Péternek nem volt többé maradása a háznál; a
katona-fogdosók elül szerencsésen elmenekül, vele megy Julcsa is s a pusztában
bujdosva végre egy tanyára akadnak, hol a gazdán és családján kívül három
betyár melegedett a tűznél A legfiatalabb, Horgay László épp akkor beszélte el,
mint lett betyárrá, mikor fegyveres emberek törnek rájuk: a két betyár
megugrott, de Horgayt és Pétert elfogták s besorozták katonának. Egymás mellett
harcoltak a csatákban,míg Horgay el nem esett s maga meg nem sebesült. Ekkor
aztán megtakarított pénzecskéjével hazatért, fölkereste reá híven váró
Julcsáját, házat meg egy kis földet vett, s amit a maga szorgalmával szerzett,
azt a fia meghatszorozta. Az elbeszélés kezdetén egy öreg koldus kéredzkedett
be szállásra, aki aztán megvallotta, hogy ő az az úrfi, ki Julcsát egykor
szerelmével üldözte s Pétert is elzavarta a háztól; mindenét eltékozolta, most
mint nyomorult koldus tengeti életét.
Ez a romantikus befejezés kissé
érzelgőssé teszi a történetet, de szüksége volt rá a kiöltőnek, hogy a
szánakozó nagyapa így sóhajthasson föl: „Isten, nagy a te hatalmad és a te
igazságod!” Az Isten büntető és jutalmazó keze íme elér mindenkit. Az a
célzatosság, mellyel a gonosz lelkű úri osztályt szembeállítja a vallásos
érzésű s jólelkű néppel, nyilván Eötvös Falu
jegyzőjének hatását mutatja. A szegény Horgay László, hogy apját
eltemethesse, néhány szál deszkát lop a szolgabíró udvarán heverő garmadából. A
szolgabíró fölfeszítteti a koporsót, hogy ráismerjen deszkáira, s aztán fél
esztendei börtönt és ötven botot mér a legényre. Mire kiszabadul, anyja is künn
feküdt már a temetőben. Így lesz betyárrá és katonává, s ami pénzt a háborúban
keres, hazaküldi a papnak, hogy emlékkövet állíttasson szülei sírjára.
Mennyi vád a társadalom, a földesúri
zsarnokság ellen, mely lábbal tapodja a legszentebb érzelmeket, elüldözi a
társadalomból a legbékésebb, legmunkásabb embereket. De meg is veri őket az
Isten, az egymást szerető hű szíveket pedig megjutalmazza, mint Pétert és egész
háza népét. Milyen igaz vallásosság, mekkora szívbeli jóság lakja ez egyszerű
emberek lelkét, hogyne érdemelnék meg a boldogságot! Ki is küzdik azt maguknak,
az emberi gonoszság és irigység ellenére is.
E küzdelem rajzában nem egy vonás
egyezik János vitéz és Iluskája sorsával, de Péter gazda története s egész háza
tájának rajza reálisabb A prózai elbeszélés mindenben hívebb lehetett a
valóhoz, s ha körvonalaiban itt-ott a célzatosság miatt élesebb, egészben
minden sora tanúskodik a néplélek s a nép viszonyainak alapos ismeretéről és a
kunyhók lakóinak őszinte szeretetéről. Egy szemernyivel mindenesetre hozzájárult
a nép sorsa iránt való részvét fölkeltéséhez, amin költők és politikusok már
évek óta annyit fáradoztak.
A fakó leány és a pej legény című novellában nincs ilyen célzatosság, de van másféle.
Itt az ellen a babonás felfogás ellen küzd a költő, mintha a természettől megbélyegzettek
mind gonoszak volnának, holott ha azok az emberek igaztalan bánásmódja miatt
lesznek azokká, vagy annak ellenére sem Csigolya Marci, egy korhely vargának a
fia, apja otromba bánásmódja miatt, fél arcán anyajeggyel elcsúfítva jött a
világra, s ezért teljes életében gúny és nevetség tárgya volt, előbb az
iskolában, utóbb kovácsinas korában, de még legénykorában is. Gúnyolóin
egypárszor kemény bosszút állt, de azok megint csak újra kezdték, s azzal
bosszantották, hogy egy kenderhajú, fakó lánnyal hozták hírbe, kit ő ki nem
állhatott, pedig az titkon szerette őt. De ő a falu legszebb leányáról, Bíró
Julcsáról álmodozott mert – míg a többi leány visszautasította – ez mindig
szívesen táncolt vele. Derék, jóravaló mester lett utóbb belőle, s egyszer neki
bátorodott, hogy Julcsát feleségül kérje, de a hiú leány kinevette. Marcit
nagyon elkeserítette a csalódás, s mikor még gúnyolják is, kiveri a korcsmából
gúnyolóit; de ezek hazamenet rálestek s félholtra verték. A véletlenül arra
menő fakó leány mosdatta föl s vitte haza. Ez a részvét volt az első kapocs
közöttük; utóbb, mikor a lány őszinte ragaszkodásáról is meggyőződik, feleségül
is vesz s boldogul élnek.
Ezt az egyszerű falusi történetet a
népéletnek s a szereplők lelkiállapotának igaz festése különbözteti meg a
divatlapok novelláitól, melyeknek írói a francia romantikusok hatása alatt akár
egykorú, akár történeti tárgyat dolgoztak fel, a keresett helyzetek és képtelen
jellemek rajzában sokszor épp annyira eltávolodtak a valótól, mintha az egykorú
társadalom szennyét kavarták föl. Petőfi novelláit ezektől – bár nem nagy
jelentőségű alkotások – nemcsak az életviszonyok rajzának igazsága, hanem az
előadás könnyedsége, élénksége, nyelvének magyarsága s mindenek fölött
keresetlen egyszerűsége különbözteti meg.
Az új francia romantikusok hatását
Petőfi két nagyobb alkotásában. A hóhér
kötele című regényének s a Tigris és
hiéna című drámájának szertelenségeiben érezteti. Mindkettőt akkor írta
(1845-6), mikor csalódásai s elkeseredése miatt hónapokig borús kedéllyel és
sötét életfelfogással dolgozott ami ekkori dolgozatai mindegyikén meglátszik. A hóhér kötele, melyet itt terjedelme
miatt sem közölhettünk, merőben elhibázott alkotás; meséje a század elején,
itthon játszik, de nemzeti vonást csak egyetlen szereplőjén, az aránylag
legjobban rajzolt Hiripi Gáspárban találunk. Egészben a regény szenvedélyes
támadás a nyárspolgárias társadalom ellen, melyben nem tud érvényesülni a
feltörekvő lángszellem. Látnivaló, hogy a költő subjectivitása uralkodik a
felizgult képzelemmel szőtt mesén, melynek minden személyét a
féktelen szenvedély és bosszú irányítja cselekvéseikben, éppen mint a francia
romantikusok hőseit. Csupán az előadás drámai élénksége s nyelvének ereje miatt
érdemel némi figyelmet.
Több tekintetben rokon ezzel a Tigris és hiéna, Petőfinek egyetlen
fennmaradt eredeti drámája. A színműírásban épp oly kevés szerencséje volt,
mint a színészi pályán; tulajdonképp egyikhez sem volt tehetsége, csak
határtalan vonzódása. Már 1845. nyarán tett kísérletet, midőn Zöld Marciról népdrámát írt, de a
Nemzeti Színház drámabíráló választmánya nem fogadta el, nyilván túlzásai
miatt. Vahot és Obernyik hajlandók lettek volna kiadni, némi módosításokkal, de
Petőfi ezt nem tette meg, s darabját megsemmisítette. Nem sokkal több
szerencséje volt a Tigris és hiéna
című történeti drámájával sem, melyet pedig már előadásra is kitűztek (1846.
ápr. 4.), de Petőfi néhány nappal előbb visszavette darabját s így (1846 végén)
csak könyvalakban került nyilvánosságra. Tárgyát a történeti hagyományból
meríti, de ennek adatait épp oly önkényesen megmásítja, mint a szereplők
jellemét. Kálmán király elűzött neje, Predszláva a hiéna, és fia, Borics a
tigris, egészen méltók egymáshoz, s az első felvonás végén már meg akarják
egymást ölni. Borics Magyarország trónjára vágyódik, s kémül felfogad egy
száműzötten eléje vetődő magyar ifjút, Sault, kiről nem tudja, hogy iker-testvére,
anyját pedig, ki terveit ellenezte s kit különben is határtalanul gyűlöl,
kolostorba küldi. Saul azonban megbánja a hazaáruló vállalkozását, s midőn
találkozik Predszlávával, szövetkezik vele Sámson főúr ellen, ki mint
nevelőapja, őt száműzette. Nem tudja, hogy Borics testvére, s hogy Sámson és
Predszláva a szülei. Sámson ugyan nagy megvetéssel fogadja Predszlávát, de a
hatalom elnyerése reményében sikerült őt Borics pártjára vonni, s ez mindenféle
ígérettel pártot is szerez a magyar urak között, de Saul fölfedezi az
összeesküvőket, s ezzel a hűséggel hárítja el a maga fejéről a veszedelmet, hogy
Bona királynő szerelmére mert gerjedni.
Eközben Borics barátruhában Béla
király családjáig jut, hogy orozva megölje őket, s midőn fölfedezik, mint jó
rokon, megtérést és frigyet ajánl. És a jámbor Béla király mindent elhisz neki,
a királyné pedig azzal segíti elő terveit akaratlanul is, hogy férje
megvakítóit az aradi gyűlésen akarja megbosszulni. Hiába kérleli a békés
hajlamú király, Ilona végrehajtja tervét. Sámson börtönében játszódik le az
utolsó jelenet. Predszláva meglátogatja őt, hogy kárörvendve élvezze bosszúját
egykori csábítóján, fölfedezi magát és Sámsont Saul előtt, ki azért jött, hogy
hűségesküt vegyen Sámsontól vagy bitó alá vigye. Saul most párbajjal akar
szabadulni a kínos helyzetből, de Sámson leszúrja őt, Saul pedig haldokolva
megátkozza anyját. Most erre kerülne a sor, de jön Borics, kinek Predszláva
megmondja, hogy az ő izgatására elűzték őt Galiczia trónjáról, feleségét pedig
megszöktette az apródjával. Borics meg akarja ölni anyját, de ez előbb Sámsont
szúrja le, s a véres kardot Borics elé tartva, azt mondja: „Látod a vért e
kardon, Apád vére.” Igaza van a haldokló Sámsonnak: „Ez nem asszony, ez nem ördög,
ez mind a kettőnél több!” Valóban szörnyalak, de nem a történeti hagyomány
szerint, hanem úgy, miként a költő rajzolja. Nemcsak Predszláva az, Borics,
Sámson épp olyanok, de szerencsésebb a többi szereplő jellemzése sem. Sault,
Juditot, a Borics nejét és Ilona királynét egy-két vonás rokonszenvesebbé teszi,
de ezeken is szenvedélyök uralkodik, milyen bájos jelenség a feszes udvari
formaságok közt Judit gyermekkedélye, mennyire betölti lelkét Borics iránti
szerelme, s utóbb mégis megszökik az apródjával.
Épp ilyen indokolatlan ellentétek
vannak Predszláva és Borics jellemében és tetteiben. Ezeknek és Sámsonnak
erkölcsi romlottságával szemben Béla király az együgyűségig jámbor, akit még az
udvari bolond is büntetlenül csipkedhet. Azt hihetnők, hogy a költő a fejedelmi
és főúri világ romlottságának vagy gyámoltalanságának rikító rajzával politikai
érzületének akart kifejezést adni, de e vonások nagyobb része feltalálható az
akkor divatos francia drámaíróknál (Hugo Victor, Dumas stb.), kik már egy
évtized óta a magyar színpadról is izgatták a közönség idegeit. Petőfi
mindenesetre sok jót is tanult tőlük: néhány jelenet hatásos elrendezéssel s a
párbeszédekben drámai erővel tűnik ki, de az egészben épp úgy hiányzik a
lélektani igazság mint a korhűség, amikre pedig mesterei mindig törekedtek. Egy
év múlva (lásd Úti levelei XVI. sz.)
kedves regényíróiról szólva – s nyilván a Hóhér
kötelére s a Tigris és hiénára
célozva – azt írja: „Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira,
hogy a föld egy óriási szemétdombnak tetszett előttem melyen az emberek mint
undorító féregmilliárdok nyüzsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem
egészen, de nagy részben Dumasnak köszönöm,… az ő munkáinak (regényeinek)
olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán mégis szép a világ.” E szavak, a
költő önbírálata sokat megmagyaráznak.
Maradandó becsű azonban Petőfinek
Shakespeare-fordítása: a Coriolanus,
mely hűség és jellemzetesség tekintetében a legjobb műfordítások közé tartozik.
Arannyal és Vörösmartyval szövetkezve a nagy brit költő minden darabját át
akarták ültetni, de csak az övé jelenhetett meg (1848 májusban), a folytatást a
bekövetkezett zivataros idők megakadályozták.
Petőfi prózai művei között
legsikerültebbek. Úti rajzok közös
cím alá foglalt Úti jegyzetei és levelei.
Gyulai Pál, midőn ezeket Petőfi vegyes művei (I-III. 1863) között kiadta, így
nyilatkozott róluk: „Prózájának önkéntes könnyedsége, a tárgyhoz simuló
fordulatossága, plasztikaisága, magyarossága itt nyilatkoznak a
legszembetűnőbben. E tekintetben mindjárt a Mikes Kelemen és Kazinczy levelei
mellé sorozhatni, kivált a Kerényi Frigyeshez írt úti leveleit.” Petőfi szinte
naplószerűen írja le élményeit s így e művei életrajzi érdekűek is: a költő
jellemrajzához, érzelmei és gondolatai s egész kedélyvilága megismeréséhez két
évről majdnem teljes képet nyújtanak. Mert bár Petőfi a nyilvánosságra szánta
azokat (az Úti jegyzetek az Életképek 1845. júl. – aug., az Úti levelek a győri Hazánk 1847. aug.-nov. számaiban
jelentek meg): Petőfi fesztelen őszinteséggel mondja el, ami szívén van.
nemcsak úti benyomásairól számol be, néhány vonással a legszebb táj- és
életképeket nyújtva, hanem arról is, amit érez, amit gondol. Valami jóízű,
fiatalos humor ömlik el az egészen, mely még ma is érdekes olvasmánnyá teszi e
rajzokat. Csak úgy röpköd egyik tárgyról a másikra, könnyeden, vidáman. Ha
magáról szól, önérzetes büszkesége néha hetykeségbe csap, ha kritikusai jutnak
eszébe, lenéző gúnya és haragja szinte sértővé válik. Ezekért sok szemrehányás
is érte első olvasói s főképp ellenfelei részéről, pedig mindkét hangulat kifejezése
nagyon érthető volt. Pályája elején Császár Ferenc, P. Horváth Lázár (az
arisztokratikus Honderű szerkesztője),
Zerrfi és mások igazságtalan szigorúsággal ítéltek költeményeiről, s
harmad-negyedrangú költőket állítottak vele szembe. E kritika utóbb egész
üldözéssé fajult s a költőnek egyéniségére is kiterjedt Ezekre a támadásokra
szolgáltak feleletül a költőnek csípős megjegyzései. Hiszen már első útja
alkalmával arról győződött meg, hogy költeményeit mindenfelé olvassák és
szeretik, s neve, főképp az ifjúság előtt, oly népszerű, hogy utazása szinte
diadalút volt. Mily jól eshetett ez az elismerés a költőnek, ki a maga
tehetségében s működése sikerében mindig bízott, s ki még nemrég is nyomorral
küzdve s ismeretlenül barangolta be az országot. Ahova egy-egy ilyen emléke
fűződik, azt sem hallgatja el, nem érzelegve, de valami jóleső megnyugvással
szól régi küzdelmeiről: hiszen már minden jóra fordult, úgy mint mindig hitte
és remélte.
Hogyne emelkedett volna keble e
gondolatnál, hogyne lett volna magára és sikereire büszke, ellenfeleinek elfogult
ítéletével szemben pedig lenéző! Kiegészítik e rajzokat azok a naplójegyzetek,melyeket az 1848.
márciusi napoktól kezdve 1849. nyaráig írt, de ezeknek csak eleje van
kidolgozva, a többi töredék. A költő ekkori hangulatának és érzelmeinek
megismerésére azonban épp oly fontosak és érdekesek, mint hírlapi cikkei és nyílt
levelei. Valamennyi egyszersmind jellemző adaléka annak a kornak lázas,
izzó szenvedélyben égő hangulatához.
De a szóharcot csakhamar puskaropogás
és ágyúdörgés váltja föl. A költő leteszi a lantot, maga is fegyvert fog s már
csak ritkán vehet tollat a kezébe, hogy egy-egy hadi tudósítást vagy lelkesítő
harci dalokat írjon, s aztán nemsokára – örökre elnémuljon.
Úti levelei egyikében (XVI. sz.)
kedves regényírójáról, Dumasról azt mondja többek közt, hogy „nála is vannak
nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. És ez a
fődolog! Nem bámultatni, hanem
szerettetni! ez legalább az én vágyam, törekvésem”. S Petőfinek ez a vágya
teljes mértékben megvalósult. Megérte, hogy olyan nagy szellemek, mint
Vörösmarty és Eötvös, és olyan szigorú kritikus, mint Bajza, mondottak és írtak
munkáiról elismerő kritikát; megérte, hogy a közönség széltében olvasta s
kedvelte költeményeit s ezekért magát is ünnepelte; de igazi méltánylatra
mindkét részről csak halála után talált, midőn egyre fokozódó hírneve az egész
világra elvitte neve dicsőségét. Legkedvesebb, legszeretettebb azonban itthon,
hazájában maradt, s marad bizonyára még nagyon sokáig.
Budapest, 1906. szept. 17.
Petőfi
Sándor munkái - Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Badics Ferenc –
Vegyes Művek - Franklin-Társulat Bp.
1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése