2015. júl. 18.

Badics Ferenc: Petőfi prózai munkái (Bevezetés)






Petőfi költeményeken kívül prózai munkákat is írt (…) Fele részben ezek is költői művek, csak a formájuk próza, sőt a másik felében is mindenütt ráismerünk a költőre: hangulatára és hangjára, érzelmeire és gondolataira, melyeket itt még fesztelenebb őszinteséggel fejez ki, mint verses költészetében. Költői dicsőségét nem fokozzák ugyan, de egészben véve jellemzően egészítik ki írói egyéniségének képét.

Petőfi attól kezdve, hogy Nagy Ignác Regénytára számára németből lefordított két középszerű külföldi regényt, előbb talán nyelvgyakorlásul, utóbb a nagy hírre jutott új francia és angol regényirodalom megismerése végett, sokat olvasott mindkét nyelven. Uti leveleiben (XVI.) nagy elragadtatással szól George Sand-, Boz Dickens- és Dumasról; különösen e két utóbbit kedvelte, de bizonyára olvasta a többi divatos regényíró munkáit is. Mikor mint segédszerkesztő dolgozott a Pesti Divatlapnál, Vahot utasítására vagy szerkesztői szükségből lefordít egy-egy novellát Paul de Kocktól, Dumastól, egy töredéket Suetől s egy másikat németből. Írt ugyanoda egy eredetit is Szökevények cím alatt, melynek hőse Kisfaludy „szegény tatár”jára emlékeztet (a Bánkodó férjben). Csak rövid vázlat az egész, de így is érdekes kísérlet, mert éles ellentétben van a korabeli novella- és regényírók hosszasan elbeszélő, részletesen leír  modorával és cikornyás stílusával. Petőfi, ki irtózott minden cifra frazeológiától, itt szinte a másik végletbe esik. De amire a János vitézben példát adott, megtette azt a novellaírásban is. Két másik novellájának, az 1847-ben kiadott: A nagyapa és A fakó leány és a pejlegény címűeknek nemcsak népies tárgya, hanem főképp egyszerűen szép elbeszélő stílusa olyan, mely nagyobb figyelmet érdemel.

A nagyapa címűben egy ideális falusi családi kört rajzol, hol a nagyapa, a fiú, az unokák meg a cselédek egy födél alatt, egy kenyéren, munkás becsületességben, nyájas szeretetben élnek. Míg a fiatalabbak disznótorra mennek a szomszédba, a nagyapa az otthon maradtaknak elbeszéli a maga élete történetét. Ez a novella tulajdonképpeni tárgya, melynek előadása közben a költő többször tud alkalmat venni a ma érzelmeinek és nézeteinek kifejezésére. Péter gazda a nagyapa szegény szolgalegény volt valamikor, mint most náluk a Ferkó legén, s épp oly szerelmes volt Julcsájába, mint Ferkó a konyhán sürgölődő szép Panniba. Csakhogy ők uraságnál szolgáltak, az uraság fia pedig szemet vetett Julcsára, s mikor megtudta ennek hű szerelmét, Péternek nem volt többé maradása a háznál; a katona-fogdosók elül szerencsésen elmenekül, vele megy Julcsa is s a pusztában bujdosva végre egy tanyára akadnak, hol a gazdán és családján kívül három betyár melegedett a tűznél A legfiatalabb, Horgay László épp akkor beszélte el, mint lett betyárrá, mikor fegyveres emberek törnek rájuk: a két betyár megugrott, de Horgayt és Pétert elfogták s besorozták katonának. Egymás mellett harcoltak a csatákban,míg Horgay el nem esett s maga meg nem sebesült. Ekkor aztán megtakarított pénzecskéjével hazatért, fölkereste reá híven váró Julcsáját, házat meg egy kis földet vett, s amit a maga szorgalmával szerzett, azt a fia meghatszorozta. Az elbeszélés kezdetén egy öreg koldus kéredzkedett be szállásra, aki aztán megvallotta, hogy ő az az úrfi, ki Julcsát egykor szerelmével üldözte s Pétert is elzavarta a háztól; mindenét eltékozolta, most mint nyomorult koldus tengeti életét.


Ez a romantikus befejezés kissé érzelgőssé teszi a történetet, de szüksége volt rá a kiöltőnek, hogy a szánakozó nagyapa így sóhajthasson föl: „Isten, nagy a te hatalmad és a te igazságod!” Az Isten büntető és jutalmazó keze íme elér mindenkit. Az a célzatosság, mellyel a gonosz lelkű úri osztályt szembeállítja a vallásos érzésű s jólelkű néppel, nyilván Eötvös Falu jegyzőjének hatását mutatja. A szegény Horgay László, hogy apját eltemethesse, néhány szál deszkát lop a szolgabíró udvarán heverő garmadából. A szolgabíró fölfeszítteti a koporsót, hogy ráismerjen deszkáira, s aztán fél esztendei börtönt és ötven botot mér a legényre. Mire kiszabadul, anyja is künn feküdt már a temetőben. Így lesz betyárrá és katonává, s ami pénzt a háborúban keres, hazaküldi a papnak, hogy emlékkövet állíttasson szülei sírjára.

Mennyi vád a társadalom, a földesúri zsarnokság ellen, mely lábbal tapodja a legszentebb érzelmeket, elüldözi a társadalomból a legbékésebb, legmunkásabb embereket. De meg is veri őket az Isten, az egymást szerető hű szíveket pedig megjutalmazza, mint Pétert és egész háza népét. Milyen igaz vallásosság, mekkora szívbeli jóság lakja ez egyszerű emberek lelkét, hogyne érdemelnék meg a boldogságot! Ki is küzdik azt maguknak, az emberi gonoszság és irigység ellenére is.

E küzdelem rajzában nem egy vonás egyezik János vitéz és Iluskája sorsával, de Péter gazda története s egész háza tájának rajza reálisabb A prózai elbeszélés mindenben hívebb lehetett a valóhoz, s ha körvonalaiban itt-ott a célzatosság miatt élesebb, egészben minden sora tanúskodik a néplélek s a nép viszonyainak alapos ismeretéről és a kunyhók lakóinak őszinte szeretetéről. Egy szemernyivel mindenesetre hozzájárult a nép sorsa iránt való részvét fölkeltéséhez, amin költők és politikusok már évek óta annyit fáradoztak.

A fakó leány és a pej legény című novellában nincs ilyen célzatosság, de van másféle. Itt az ellen a babonás felfogás ellen küzd a költő, mintha a természettől megbélyegzettek mind gonoszak volnának, holott ha azok az emberek igaztalan bánásmódja miatt lesznek azokká, vagy annak ellenére sem Csigolya Marci, egy korhely vargának a fia, apja otromba bánásmódja miatt, fél arcán anyajeggyel elcsúfítva jött a világra, s ezért teljes életében gúny és nevetség tárgya volt, előbb az iskolában, utóbb kovácsinas korában, de még legénykorában is. Gúnyolóin egypárszor kemény bosszút állt, de azok megint csak újra kezdték, s azzal bosszantották, hogy egy kenderhajú, fakó lánnyal hozták hírbe, kit ő ki nem állhatott, pedig az titkon szerette őt. De ő a falu legszebb leányáról, Bíró Julcsáról álmodozott mert – míg a többi leány visszautasította – ez mindig szívesen táncolt vele. Derék, jóravaló mester lett utóbb belőle, s egyszer neki bátorodott, hogy Julcsát feleségül kérje, de a hiú leány kinevette. Marcit nagyon elkeserítette a csalódás, s mikor még gúnyolják is, kiveri a korcsmából gúnyolóit; de ezek hazamenet rálestek s félholtra verték. A véletlenül arra menő fakó leány mosdatta föl s vitte haza. Ez a részvét volt az első kapocs közöttük; utóbb, mikor a lány őszinte ragaszkodásáról is meggyőződik, feleségül is vesz s boldogul élnek.

Ezt az egyszerű falusi történetet a népéletnek s a szereplők lelkiállapotának igaz festése különbözteti meg a divatlapok novelláitól, melyeknek írói a francia romantikusok hatása alatt akár egykorú, akár történeti tárgyat dolgoztak fel, a keresett helyzetek és képtelen jellemek rajzában sokszor épp annyira eltávolodtak a valótól, mintha az egykorú társadalom szennyét kavarták föl. Petőfi novelláit ezektől – bár nem nagy jelentőségű alkotások – nemcsak az életviszonyok rajzának igazsága, hanem az előadás könnyedsége, élénksége, nyelvének magyarsága s mindenek fölött keresetlen egyszerűsége különbözteti meg.

Az új francia romantikusok hatását Petőfi két nagyobb alkotásában. A hóhér kötele című regényének s a Tigris és hiéna című drámájának szertelenségeiben érezteti. Mindkettőt akkor írta (1845-6), mikor csalódásai s elkeseredése miatt hónapokig borús kedéllyel és sötét életfelfogással dolgozott ami ekkori dolgozatai mindegyikén meglátszik. A hóhér kötele, melyet itt terjedelme miatt sem közölhettünk, merőben elhibázott alkotás; meséje a század elején, itthon játszik, de nemzeti vonást csak egyetlen szereplőjén, az aránylag legjobban rajzolt Hiripi Gáspárban találunk. Egészben a regény szenvedélyes támadás a nyárspolgárias társadalom ellen, melyben nem tud érvényesülni a feltörekvő lángszellem. Látnivaló, hogy a költő subjectivitása uralkodik a felizgult képzelemmel szőtt mesén, melynek minden személyét a féktelen szenvedély és bosszú irányítja cselekvéseikben, éppen mint a francia romantikusok hőseit. Csupán az előadás drámai élénksége s nyelvének ereje miatt érdemel némi figyelmet.

Több tekintetben rokon ezzel a Tigris és hiéna, Petőfinek egyetlen fennmaradt eredeti drámája. A színműírásban épp oly kevés szerencséje volt, mint a színészi pályán; tulajdonképp egyikhez sem volt tehetsége, csak határtalan vonzódása. Már 1845. nyarán tett kísérletet, midőn Zöld Marciról népdrámát írt, de a Nemzeti Színház drámabíráló választmánya nem fogadta el, nyilván túlzásai miatt. Vahot és Obernyik hajlandók lettek volna kiadni, némi módosításokkal, de Petőfi ezt nem tette meg, s darabját megsemmisítette. Nem sokkal több szerencséje volt a Tigris és hiéna című történeti drámájával sem, melyet pedig már előadásra is kitűztek (1846. ápr. 4.), de Petőfi néhány nappal előbb visszavette darabját s így (1846 végén) csak könyvalakban került nyilvánosságra. Tárgyát a történeti hagyományból meríti, de ennek adatait épp oly önkényesen megmásítja, mint a szereplők jellemét. Kálmán király elűzött neje, Predszláva a hiéna, és fia, Borics a tigris, egészen méltók egymáshoz, s az első felvonás végén már meg akarják egymást ölni. Borics Magyarország trónjára vágyódik, s kémül felfogad egy száműzötten eléje vetődő magyar ifjút, Sault, kiről nem tudja, hogy iker-testvére, anyját pedig, ki terveit ellenezte s kit különben is határtalanul gyűlöl, kolostorba küldi. Saul azonban megbánja a hazaáruló vállalkozását, s midőn találkozik Predszlávával, szövetkezik vele Sámson főúr ellen, ki mint nevelőapja, őt száműzette. Nem tudja, hogy Borics testvére, s hogy Sámson és Predszláva a szülei. Sámson ugyan nagy megvetéssel fogadja Predszlávát, de a hatalom elnyerése reményében sikerült őt Borics pártjára vonni, s ez mindenféle ígérettel pártot is szerez a magyar urak között, de Saul fölfedezi az összeesküvőket, s ezzel a hűséggel hárítja el a maga fejéről a veszedelmet, hogy Bona királynő szerelmére mert gerjedni.

Eközben Borics barátruhában Béla király családjáig jut, hogy orozva megölje őket, s midőn fölfedezik, mint jó rokon, megtérést és frigyet ajánl. És a jámbor Béla király mindent elhisz neki, a királyné pedig azzal segíti elő terveit akaratlanul is, hogy férje megvakítóit az aradi gyűlésen akarja megbosszulni. Hiába kérleli a békés hajlamú király, Ilona végrehajtja tervét. Sámson börtönében játszódik le az utolsó jelenet. Predszláva meglátogatja őt, hogy kárörvendve élvezze bosszúját egykori csábítóján, fölfedezi magát és Sámsont Saul előtt, ki azért jött, hogy hűségesküt vegyen Sámsontól vagy bitó alá vigye. Saul most párbajjal akar szabadulni a kínos helyzetből, de Sámson leszúrja őt, Saul pedig haldokolva megátkozza anyját. Most erre kerülne a sor, de jön Borics, kinek Predszláva megmondja, hogy az ő izgatására elűzték őt Galiczia trónjáról, feleségét pedig megszöktette az apródjával. Borics meg akarja ölni anyját, de ez előbb Sámsont szúrja le, s a véres kardot Borics elé tartva, azt mondja: „Látod a vért e kardon, Apád vére.” Igaza van a haldokló Sámsonnak: „Ez nem asszony, ez nem ördög, ez mind a kettőnél több!” Valóban szörnyalak, de nem a történeti hagyomány szerint, hanem úgy, miként a költő rajzolja. Nemcsak Predszláva az, Borics, Sámson épp olyanok, de szerencsésebb a többi szereplő jellemzése sem. Sault, Juditot, a Borics nejét és Ilona királynét egy-két vonás rokonszenvesebbé teszi, de ezeken is szenvedélyök uralkodik, milyen bájos jelenség a feszes udvari formaságok közt Judit gyermekkedélye, mennyire betölti lelkét Borics iránti szerelme, s utóbb mégis megszökik az apródjával.

Épp ilyen indokolatlan ellentétek vannak Predszláva és Borics jellemében és tetteiben. Ezeknek és Sámsonnak erkölcsi romlottságával szemben Béla király az együgyűségig jámbor, akit még az udvari bolond is büntetlenül csipkedhet. Azt hihetnők, hogy a költő a fejedelmi és főúri világ romlottságának vagy gyámoltalanságának rikító rajzával politikai érzületének akart kifejezést adni, de e vonások nagyobb része feltalálható az akkor divatos francia drámaíróknál (Hugo Victor, Dumas stb.), kik már egy évtized óta a magyar színpadról is izgatták a közönség idegeit. Petőfi mindenesetre sok jót is tanult tőlük: néhány jelenet hatásos elrendezéssel s a párbeszédekben drámai erővel tűnik ki, de az egészben épp úgy hiányzik a lélektani igazság mint a korhűség, amikre pedig mesterei mindig törekedtek. Egy év múlva (lásd Úti levelei XVI. sz.) kedves regényíróiról szólva – s nyilván a Hóhér kötelére s a Tigris és hiénára célozva – azt írja: „Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriási szemétdombnak tetszett előttem melyen az emberek mint undorító féregmilliárdok nyüzsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönöm,… az ő munkáinak (regényeinek) olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán mégis szép a világ.” E szavak, a költő önbírálata sokat megmagyaráznak.

Maradandó becsű azonban Petőfinek Shakespeare-fordítása: a Coriolanus, mely hűség és jellemzetesség tekintetében a legjobb műfordítások közé tartozik. Arannyal és Vörösmartyval szövetkezve a nagy brit költő minden darabját át akarták ültetni, de csak az övé jelenhetett meg (1848 májusban), a folytatást a bekövetkezett zivataros idők megakadályozták.

Petőfi prózai művei között legsikerültebbek. Úti rajzok közös cím alá foglalt Úti jegyzetei és levelei. Gyulai Pál, midőn ezeket Petőfi vegyes művei (I-III. 1863) között kiadta, így nyilatkozott róluk: „Prózájának önkéntes könnyedsége, a tárgyhoz simuló fordulatossága, plasztikaisága, magyarossága itt nyilatkoznak a legszembetűnőbben. E tekintetben mindjárt a Mikes Kelemen és Kazinczy levelei mellé sorozhatni, kivált a Kerényi Frigyeshez írt úti leveleit.” Petőfi szinte naplószerűen írja le élményeit s így e művei életrajzi érdekűek is: a költő jellemrajzához, érzelmei és gondolatai s egész kedélyvilága megismeréséhez két évről majdnem teljes képet nyújtanak. Mert bár Petőfi a nyilvánosságra szánta azokat (az Úti jegyzetek az Életképek 1845. júl. – aug., az Úti levelek a győri Hazánk 1847. aug.-nov. számaiban jelentek meg): Petőfi fesztelen őszinteséggel mondja el, ami szívén van. nemcsak úti benyomásairól számol be, néhány vonással a legszebb táj- és életképeket nyújtva, hanem arról is, amit érez, amit gondol. Valami jóízű, fiatalos humor ömlik el az egészen, mely még ma is érdekes olvasmánnyá teszi e rajzokat. Csak úgy röpköd egyik tárgyról a másikra, könnyeden, vidáman. Ha magáról szól, önérzetes büszkesége néha hetykeségbe csap, ha kritikusai jutnak eszébe, lenéző gúnya és haragja szinte sértővé válik. Ezekért sok szemrehányás is érte első olvasói s főképp ellenfelei részéről, pedig mindkét hangulat kifejezése nagyon érthető volt. Pályája elején Császár Ferenc, P. Horváth Lázár (az arisztokratikus Honderű szerkesztője), Zerrfi és mások igazságtalan szigorúsággal ítéltek költeményeiről, s harmad-negyedrangú költőket állítottak vele szembe. E kritika utóbb egész üldözéssé fajult s a költőnek egyéniségére is kiterjedt Ezekre a támadásokra szolgáltak feleletül a költőnek csípős megjegyzései. Hiszen már első útja alkalmával arról győződött meg, hogy költeményeit mindenfelé olvassák és szeretik, s neve, főképp az ifjúság előtt, oly népszerű, hogy utazása szinte diadalút volt. Mily jól eshetett ez az elismerés a költőnek, ki a maga tehetségében s működése sikerében mindig bízott, s ki még nemrég is nyomorral küzdve s ismeretlenül barangolta be az országot. Ahova egy-egy ilyen emléke fűződik, azt sem hallgatja el, nem érzelegve, de valami jóleső megnyugvással szól régi küzdelmeiről: hiszen már minden jóra fordult, úgy mint mindig hitte és remélte.

Hogyne emelkedett volna keble e gondolatnál, hogyne lett volna magára és sikereire büszke, ellenfeleinek elfogult ítéletével szemben pedig lenéző! Kiegészítik e rajzokat azok a naplójegyzetek,melyeket az 1848. márciusi napoktól kezdve 1849. nyaráig írt, de ezeknek csak eleje van kidolgozva, a többi töredék. A költő ekkori hangulatának és érzelmeinek megismerésére azonban épp oly fontosak és érdekesek, mint hírlapi cikkei és nyílt levelei. Valamennyi egyszersmind jellemző adaléka annak a kornak lázas, izzó szenvedélyben égő hangulatához.

De a szóharcot csakhamar puskaropogás és ágyúdörgés váltja föl. A költő leteszi a lantot, maga is fegyvert fog s már csak ritkán vehet tollat a kezébe, hogy egy-egy hadi tudósítást vagy lelkesítő harci dalokat írjon, s aztán nemsokára – örökre elnémuljon.

Úti levelei egyikében (XVI. sz.) kedves regényírójáról, Dumasról azt mondja többek közt, hogy „nála is vannak nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. És ez a fődolog! Nem bámultatni, hanem szerettetni! ez legalább az én vágyam, törekvésem”. S Petőfinek ez a vágya teljes mértékben megvalósult. Megérte, hogy olyan nagy szellemek, mint Vörösmarty és Eötvös, és olyan szigorú kritikus, mint Bajza, mondottak és írtak munkáiról elismerő kritikát; megérte, hogy a közönség széltében olvasta s kedvelte költeményeit s ezekért magát is ünnepelte; de igazi méltánylatra mindkét részről csak halála után talált, midőn egyre fokozódó hírneve az egész világra elvitte neve dicsőségét. Legkedvesebb, legszeretettebb azonban itthon, hazájában maradt, s marad bizonyára még nagyon sokáig.

Budapest, 1906. szept. 17. 

Petőfi Sándor munkái - Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Badics Ferenc – Vegyes Művek -  Franklin-Társulat Bp. 1906.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése