Túl
a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít,
kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.
Hortobágyot
özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a Hortobágy folyam
feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül, s a hortobágyi
csárda mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az
ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok,
czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan
síkon, melyre bőségben teríti nádpelyhet a büzhödt szellő.
Néhol
zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom,
ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az inség főfokát, mely a
koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében rájok várt. Két dereglye
ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagokat nem szülik hajóvá, s miért
fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve
azt tenni?!
A
tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit máskor nem,
érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön elősejtésével, míg a
rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket illető arczkifejezést.
Egy
ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a
menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét megtartsa. Most
fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh és éhség zöld
ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt gyep, s itt-ott friss
porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakandturás, miket mérgében kapart a
szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt
darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó
martaléka lőn. E csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte
marczongva, koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a
mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar mutatja,
hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen
nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik kiöltött nyelvvel, s
hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab
hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan
czombján hasított. Eleven húsig nyalja a sebet, mígnem vér serked rajta, és
kínosan ordít a közben, mely mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban
éhsége vadabb mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint
az edzett aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból.
Majd az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd, megcsalva
önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a
haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába
kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerinczén borzad az ordas
szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és
ég. Látja, nincs menedék, még egyszer belemar a száraz állkapczába, de az agyar
ágya nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától,
keresztül ordítja a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet.
Rugni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet
lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat
megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az éhség hatalmára,
s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen
az éhhalál végmenedéke.
Az
alatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek gomlyokban,
miket hamar hasábokra oszt s ujra szétterít a nyugoti szél. Erős, kövér
cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a sima vizeket. Távol
lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen alant, nádast keresve a
vész előtt. Kisértő hangjokat hallja az éhes ragadozó. Oly közel, s hallatlan
bőségben vonulnak felette, oly étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóizű nyakat,
melyet csak puha tollazat véd, s szép ifju czombokat, mig a ludak röptében
feléje függenek. Tátott torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről
lecseppen az étvágy nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a
boldogság. Hiába, az ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s
csupa tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.
Most
a fergeteg nő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti a megeredt
záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le. A mén nyerít, a tehenek
bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az apró szigeteken. A vész
Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi kövér falat, mily úri különféleség,
kivált az alázatos juhok, melyek sem rugni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily
horpasztó éhség, s mégis neki goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül!
Hajh! ezt tűrni, ennyi csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak
születék, hogy ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang
felé. De a víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat
is ért, az úgynevezett életi. «Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy
gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem, mihelyst
elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre hí birka- s
tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni becses fogaimat,
hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe. Azért jobb lesz
visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó jég szörnyen püföl.»
Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát, mert a gyepre csakugyan
visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő áldozatok felé, de étvágyán
kifogott az életé, s mérges nyifogás közt sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne
verhesse a kavicsnyi jég. Orrát verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján
felborzolá a szőrt, s akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy
fültövön üté egy jégtojás.
A
pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok merültek
egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél ákászgalyakat
hurczolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég sűrün omlott, mintha
termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík vizet felverte, hasonlóul a
forró olajhoz, mely habzik és bugyog a szörnyű tűz felett.
Egy
vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel erőtlenül a vad morajban, s utána
egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s ujra megjelent a kétség
szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a zsoltár sorait:
Haragodnak nagy voltában,
Ne feddj meg uram engem.
Csattogó
dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól Ohatig. A táj rémsötét
lőn, az elemharcz tetőpontig jutott. A széltorlat bömbölt, örvénynyé kavarva a
záport, s csattogtatva az összevert jeget. A lázadó állatok torz haragban
bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat vert félre a kapkodó szélroham, távol
falvaktól ragadozva el a harapdált hangot. A szent zsoltár, tört énekben
töredezett elő e vad lázadás közt:
Busúlt gerjedezésedben
Ne büntess meg istenem!
Irtóztatos
villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s messze fenékszínen
megmutatá az istenben bizót. Térdelő paraszthölgy látszék a víz között két
ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére hajtá, hogy elfedje az úr
haragjától. Rajta semmi öltöny, mind csecsemőjét védi az, kinek az áthütő nedv
szörnyű halált hozhat. Gazdag barna haját lebontá, sátorúl terítni hideg
vállaira. Szemében rémület és éhség, arcza elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta
vérgyöngyök mosódnak el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett
sírkereszt, haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége
miatt s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében
isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bir hitelt biztosítni a vallás
szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal gyujtva a
vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst, a villámtér
betelve mennyei derüvel, alant porrátört zápor s nedügőz képez ködfelhőt, s
benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az ájtatos nő. Felséges rafaeli
kép.
Két
óra mulva kiderült. A lég megelevenűle, a nap szétönté meleg szerelmét, lanyhán
szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi felhő sem foltozá a mennyet.
Hófehéren
ragyogott ki tőből az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen csillant meg a
rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a csikós mondja. Millió
szárnyassal népesült meg a lég, a vizi zsákmányok ismét nyugton usztak a
mocskos oczeánon, s a falvak harangja isten igazában hirdette az alkonyt.
A
parasztnő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő kezeiből
kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könyű, vérveríték, s a
csapkodó zápor kivenni nem hagyák.
Kedves
ifjú kép, mig éhség és rémület be nem roskaszták, most kisértő dúlt ábra, mely
senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s az élőket üldözze.
Ajka
fakó, arczbőre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében üveg lencsékké
látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány szemöldcsont komor árnyat
vet.
Gyermekét
tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszkető kisded keblébe leheli, hogy
megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után kegyesen remél.
Egy
máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány, de a tápot
már napok előtt végkép levakará arról.
Hajából
kifacsará az esőt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté anyacsókjaival, s a
róna látkörén védkar után vigyáz.
Forrás: Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek I-II. Franklin-Társulat
Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda Bp. 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése