2011. dec. 18.

Hésziodosz: A csalogány és a sólyom példázata


Most a hatalmasnak mondom, ha megérti mesémet.
Így szólt egykor a sólyom a tarkanyakú csalogányhoz,
míg a magasban a felhők közt karmába ragadta,
s ez szánalmas hangon sírt, szenvedve a horgas
karmok közt, de kemény szóval támadta a sólyom:
"Ó, nyomorult, mit nyögsz? Az tart, aki sokkal erősebb,
s dalnok vagy bár, arra cipellek, amerre akarlak,
mígnem elengedlek, vagy, rád éhezve, bekaplak.
Balgatag az, ki erősebbel mer szembeszegülni,
úgysem győz, csak a szégyenhez még bánata társul."
- Szólt a sebes sólyom, szárnyát szélesre kitárva.

(Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre)

Szappho: Letünt a fiastyúk...



Letünt a fiastyúk és a
hold is: tovaszállt az éjfél;
elmult a találka-óra
s én itt heverek - magamban!

(Ford.: Babits Mihály)

Catullus: Carmen 6


Tenzij ze humorloos en grof is,
zou jij, Flavius, over jouw liefje aan Catullus
willen vertellen, en zou jij niet kunnen zwijgen.
Maar je bemint ik weet niet wat voor 'n koortsige
hoer: je schaamt je dat te bekennen.
Tevergeefs zwijg je, want je bed schreeuwt,
dat jij geen weduwnaarsnachten ligt:
het ruikt naar bloemenkransen en Syrische olie.
Ook het kussen en het beddengoed, aan alle kanten
versleten, en het geschokte kraken en rondwandelen
van je schuddende bed (schreeuwt = verraadt je).
Want het heeft geen zin, helemaal niet, ontucht te verzwijgen.
Waarom? Jij zou niet zo leeggeneukte flanken laten zien,
tenzij jij een of andere stommiteit begaat.
Dus wat je maar meemaakt, goed of kwaad,
vertel dat aan ons. Ik wil jou en jouw liefdes
naar de hemel roepen met een sierlijk vers.

(Translation by Wouter)


Rudy Hegenborn: Wie komt er alle jaren


Wie komt er alle jaren,
Daar heel uit Spanje varen
Over de grote, grote zee?
Sint Nicolaas, hoezee!

Wie heeft een zak vol koekjes,
Speelgoed en prentenboekjes?
Wie brengt een zak vol lekkers mee?
Sint Nicolaas, hoezee!

(Forrás: Rudy Hegenbom: Sinterklaasliedjes in het Engels 2005.)

Rudy Hegenborn : Zie ginds komt de stoomboot


Zie ginds komt de stoomboot,
Uit Spanje weer aan
Hij brengt ons Sint Nicolaas,
Ik zie hem al staan.

Hoe huppelt zijn paardje,
Het dek op en neer
Hoe waaien de wimpels
al heen en al weer.

Zijn knecht staat te lachen,
En roept ons reeds toe:
Wie zoet was, krijgt lekkers,
Wie stout is de roe.

Och, lieve Sint Nicolaas,
Kom ook eens bij mij
En rij dan niet stilletjes
Ons huisje voorbij.

(Forrás: Rudy Hegenbom: Sinterklaasliedjes in het Engels 2005.)

Catullus: Carmen 4



E kis hajó, mely itt pihen, barátaim,
beszéli, hogy, ha vízreszállt, el is maradt
mögötte mind a többi, egy se volt, amely
legyőzte volna, bár rohant evezve, vagy
vitorlaszárnyon, őt, a szélsebes hajót.
Nem is tagadja ezt a vészes Adria
s a Cyclasok szegélye, egy szigetje sem,
dicső Rhodos s a szörnyű thrák Propontis és
a vad, viharsöpörte Pontus öble sem,
hol ő, a majd hajócska, még ligetke volt,
levélhajú: mivel Cytótus ormain
sűrűbeszédű lombja suttogott sokat.
Meséli, hogy tanúja vagy te, pontusi
Amastris és te is, Cytórus erdeje,
a csúcsodon meredt először, így beszél,
vizedbe mártogatta új lapátait
s urát utána vitte szörnyű tengeren
keresztül, annyi vészen át, akár a jobb,
akár a bal lepelt dagasztva fújt a szél,
s ha kedvező szelet kavarva Juppiter,
kötélzetét feszítve mindakétfelöl,
belékapott; a parti istenek felé
se szállt fohásza, egy se, míg a távoli
vizek felöl e tiszta tóhoz érkezett.
De ez csupán a múlt: szelid magány ölén
öregszik, itt ajánlja föl magát neked,
iker-fi Castor és ki Castor ikre vagy.

(Ford.: Devecseri Gábor)

Catullus: Carmen 3



Sírván sírjatok, égi istenarcok
s érző lényei mind e nagy világnak!
Mert meghalt a rigó, az én szerelmes
lánykám kincse, az én kincsem rigója,
kit jobban szeretett saját szeménél.
Cukros volt, aranyos: kis gondozóját
úgy ismerte, akár leány az anyját,
ott szökdelt fel-alá egész nap édes
asszonykája ölén s az ő fülébe
cserregett, csipogott, fütyült napestig.
Mord, sötét utakon barangol immár,
honnan nincs e világra visszatérés.
Átkozott a neved, homályos Orcus,
minden szépre falánkul tátogó száj,
mely szép kismadarunkat így befaltad!
Ó, gaztett, csunyaság! Szegény madárka!
Látod, most kicsi kedvesem miattad
sírja-ríja szemét ilyen pirosra...

(Ford.: Dsida Jenő)

Catullus: Carmen 1.


Új könyvem kinek adjam, ezt a száraz
horzskővel ma csiszolt kecses kötetkét?
Csak neked, Neposom: hiszen te szoktad
léhaságaimat kicsit becsülni,
már midőn egyedül Itáliában
három könyvbe merészen összefogtál
minden kort, - Jupiter ! - tudósan és nagy
munkával. No, fogadd, tiéd e kis könyv,
bármi s bármit is ér; de, ó, kegyes szűz,
bár több századot is megérne egynél !

(Ford.: Devecseri Gábor)

Catullus: Carmen 2.



Ó, ki kedvesemé vagy, kis madárka,
ó, kit játszva ölel magához ő, kit
gyakran ingerel és kinek kisujját
nyújtja, hogy dühösen csipogva csipkedd!
amikor gyönyörű egyetlenemnek
kedve támad ekképpen szórakozni
- tán, hogy bánatait felejtse kissé,
s gyötrő lángja belül szunnyadjon addig -,
bár tudnék veled én is elmulatni,
s űzhetném el a bút nehéz szívemről.

(Ford.: Dsida Jenő)

Arany János: A szegény jobbágy (1847)


Életkép a multból

Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.

Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,
Elkopott ostorát a kezében fogván;
Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.

Néha megszakasztja hosszu hallgatását,
Biztatgatja két hű igavonó társát,
De azok nem bírnak lépni sebesebben,
Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

Széles országúton, mint az ég morgása,
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,
Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.

A négy szürke lónak a két kajla sőre
Nagykeservesen tud kitérni előle,
Pedig félni, félnek; mert az isten-adták
Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.

Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján
Félkezében cifra ostort suhogtatván;
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;

Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:
Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:
Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,
Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegeték.

De a hintó népe nem hallotta e szót:
Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!


Dsida Jenő: Ide hallgass (1928)



Most kiállok az esőbe,
elszántan és
födetlen fővel.
És a csattanó villám
átszalad a szívemen,
és a zuhogó zápor
széjjeláztatja szénfekete
testemet,
és beszívnak magukba
a föld pórusai
ezerkilencszázhuszonnyolc
június tizenhetedikén.

De holnap
rózsaként nyílok ki
ablakod alatt
és minden eljövendő
igaz ember
szíve alatt.

Dsida Jenő: Az utolsó miatyánk (1938)



Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.

Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?

Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.

Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.

Dsida Jenő: Már majdnem elfeledted (1938)


Mért jut mind gyakrabban eszedbe?
Épp orvosságodat veszed be,

vagy sietsz az utcán a ködben,
amikor a lényedbe döbben.

Ujjad közt serceg az írótoll,
vagy a sötétben sugdosódol,

vagy nézed a havat a fákon,
vagy elmulatsz víg adomákon,

vagy sodródsz vágytalanul éppen
a munka forró ütemében,

amikor a füledbe borzad
egy furcsa hang, egy furcsa szózat,

egy kút mélyéből folyton hallik,
mint csendes fogfájás, nyilallik.

Valamin minden terved megdől,
valami kiment az eszedből,

elillant mint a könnyű légeny,
hogy lehetsz ilyen feledékeny.

Tudod, hogy éjszakai álmod
előtt ezt még meg kell csinálnod.

Parancs ez, tessék, vagy ne tessék,
meg kell tenni, mert kötelesség,

nem fogod tudni elkerülni,
nem tudsz előle menekülni,

pedig már majdnem elfeledted:
- Senki sem halhat meg helyetted.

Dsida Jenő: Légy szent, fiacskám! (1934.)


Ember! - hívnak a száraz téli erdők,
hogy virágba borítsd a tar világot,
szikkadt ó kutak öble búg utánad,
hogy kristály-buzogású tiszta vízzel
töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel
hinned kell, hogy a kósza fellegek mind
biztosan kiszabott úton suhannak,
s minden lépted után nyomok maradnak.
Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő
ember békefödött, szelíd derűjét
nyisd ki már az aranykaput, amelynek
alján kék patakok zenéje zendül.
Minden bús madarat, szomorka bárányt
végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! -
Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!

Dsida Jenő: Éhes a kutyám (1933.)



Sír a kutyám, nagyon éhes: tépni szeretne, harapni.
Sír a kutyám, nagyon éhes: nem tudok ennie adni.

Órákhosszat az égre vonít. Belereng, aki hallja.
Éhes, nyomorult vagyok én is, az ördögök alja.

Ostoba, árva kutyám, mit üvöltesz?
Velőtfacsaró panaszod: odafent kicsi tört nesz,

a kékfalú menny aranyajtaja megpárnázva, betéve.
Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve.

Krúdy Gyula: Missis Kittie és fekete bőrű komornája (1922.)


(Egy öreg gavallér visszaemlékezése)

A magyar és osztrák gyep minden időben telve volt szép nőkkel. A hölgyek kezdettől fogva kiváló pártfogói voltak a turfnak, megjelentek ott máskor is, nemcsak az Asszonyságok díjának napján. A pesti tavaszi versenyekre megérkezett "egész Bécs", mint mondani szokás - a megközelíthetetlenül gőgös Cseh mágnások elhozták gyönyörű feleségeiket, míg Wien, a régi bájos, kedves Wien elküldte hozzánk szőke, fess művésznőit, elegáns hölgyeit, az orfeumok csillagait. (Az emlékezetes Carola Cecília, a bécsi Ronachert rendszerint pesti tavaszi meeting idején cserélte fel a Nagymező utcai Somossy-orfeummal vagy a Hajós utcai Herzmannal.) Hősnőnket, kiről itt szó lesz, nevezzük missis Kittie-nek. Nem Bécsből került hozzánk, mint a turf legtöbb híve. A missis bölcsőjét ismeretlen helyen ringatták, csak annyit tudott róla a gavallérok világa, hogy már megfordult az újvilágban, a legendás Amerikában is, ahol a legenda szerint éppen egy Vanderbilt nevű fiatal ember volt rajongó hódolója Kittie kisasszony mámorító szemének.

Igaz, hogy többnyire öreg urak már ők, akiknek missis Kittie olykor eszébe jut, többet ülnek ők napjainkban a kályha mellett, mint legyeskednek a szellős gyep környékén - ámde kivétel nélkül elismeréssel és hódolattal emlékeznek meg a rejtélyes amerikai kisasszonyról, aki a nyolcvanas években körülbelül egy turf kalendáriumnyi időt töltött a monarchiában Budapesten, Bécsben, Kottingbrunnban, ahol a legelegánsabb világ megfordulni szokott versenyek idején.

Azt mondják a kandalló körüli elbeszélők, hogy Kittie kisasszonynak a szemében állandó hipnotikus áram volt. Akire hosszadalmasan ránézett e gyújtó pillantásokkal, élete végéig nem felejtette el. Legjobban talán az alagi tréner, Alex Reeves emlékszik a missis szemére, ugyanaz az Alex, aki akkoriban még igen ifjú ember volt, és éppen Dél-Afrikából érkezett meg, hogy atyja alagi lotjában segédkezzék a telivérek idomításánál. Ámde tartsunk sorrendet elbeszélésünkben; missis Kittie már nincs jelen, hogy bűvölő tekintetével megzavarhatná lelkünk egyensúlyát.

Missis Kittie-t a minden szépért, nobilisért és elegánsért rajongó szegény Wahrmann Richárd fedezte fel, egy európai kőrútján egy bajor fürdőhelyen, ahol a kisasszony kreol komornája társaságában amerikai útját pihente ki. Az öreg Vanderbilt (ama szerelmetes ifjú atyja) nem eresztette amerikai földre fia barátnőjét. A dollárok Bajorországban is jók voltak, és a missis meglehetősen gondtalan és előkelő életmódot folytatott, hogy az utazgató magyar sportsman figyelmét felköltse. Csakhamar sikerült W. Richárdnak megismerkedni a feltűnő jelenséggel, és a müncheni Vier Jahreszeiten régi vendégkönyvében már egy időre jelezték a missis és a magyar gavallér fogadói tartózkodását. Az ismeretségből szoros barátság, vagy tán még hevesebb fokú érzelmek is kifejlődtek, Wahrmann Richárd Kittie kisasszonnyal és elmaradhatatlan komornájával együtt érkezett meg Budapestre. A kisasszony egy előkelő budapesti hotelben vett szállást, ahol többnyire azok szálltak meg, akik a versenyek kedvéért igyekeztek Budapestre. Sportsmanek, zsokék, bécsi és vidéki turflátogatók találkoztak esténként a hotel előcsarnokában, de a missis ilyenkor sohasem hagyta el szobáját, legfeljebb feltűnő arcbőrű komornája suttogott a vidám zsokékkal.

A missis komornája maga is ragyogó szépség volt, aki nagy hódításokat tett az angol és amerikai zsokék világában. Sok diadalra tett szert itt a kreol szépségű szobaleány, hevülékeny barátokat számlált ujjain a versenyüzem bajnokai, a zsokék és idomárok között, aminek csakhamar az lett a következménye, hogy a szobaleány nagy összegekben és hallatlan szerencsével kezdett játszani a budapesti gyepen. A fekete szépségnek csakhamar babonás híre kerekedett a hírhedt fogadók között, csoportosan követték a játékosok, midőn start előtt a komorna a totalizatőr bódéi felé elindult. És sohasem fizettek rá, akik bíztak a "fekete szépség" szerencséjében.

Missis Kittie sohasem játszott. Látszólag minden idejét Wahrmann Richárdnak szentelte. Ismeretséget sem kötött senkivel, csupán barátját, trénerét, Alex Reevest ismerte a magyar férfiak közül. Az ifjú tréner gyakran ment jelenteni ownerének a gondjaira bízott telivérek állapotáról, amikor is nem mindig találta otthon Wahrmann urat, ellenben missis Kittie többnyire otthon tartózkodott, és átvette barátja részére a gondos idomár üzenetét. A kottingbrunni versenyek idején Alex Reeves már csaknem kizárólag úrnője útján tudott értekezni gazdájával, W. Richárd ugyanis akkor már meglehetősen zavaros életmódot folytatott. Éjszakáit többnyire a kártyázóasztal mellett töltötte, nappal aludt. Missis Kittie a vöslaui fogadóban, ahol a versenyek idején megszállott, egyedül sóhajtozott vacsora után. Így valósággal időtöltő szórakozás volt számára, ha az ifjú tréner megjelent és referált a Wahrmann-istálló telivéreiről, valamint a másnapi versenyek eshetőségeiről.

Így érkezett el a napja annak a versenynek, amelyben a kottingbrunni pályán Wahrmann Richárd egyik lovának, Steetsmannek starthoz kellett állnia. A paripának éppen megfelelt a távolság, amelyre már többször ki volt próbálva. A tréner állítása és Wahrmann úr érzése szerint Steetsmann nem veszthette a versenyét. A győzelemben talán csak missis komornája nem bízott, aki nagyobb összeggel fogadta Steetsmann istállótársát, egy addig semmi szerepet nem játszó kancát. A komorna természetesen titokban tartotta fogadását, legfeljebb úrnőjének árulta el titkát.

Természetesen a verseny napján Wahrmann lova rogyásig lefogadva állott a starthoz. Az izzadó bukmékerek az utolsó percekben beszüntették a tikettek kiállítását, a totó-gépek csak a Steetsmann számát kopogták, a paripa, mint verhetetlen favorit rohant el a starttól a zászló jeladására. De csakhamar rémült kiáltás tölti be a pályát. A fogadók ezrei üvöltik Steetsmann nevét, amely a cél előtt egyszerre lankadni kezd, hogy istállótársának, az alig ismert lónak engedje át a dicsőséget, ő maga mint jó ötödik ment át a célon. Wahrmann kivörösödött arccal rohant az egykedvű trénerhez, aki semmi magyarázatot nem tudott adni a versenyló vereségére. Sokan emlegették e napon Steetsmann nevét a kettős monarchiában, sokan elvesztették biztosan elhelyezni vélt pénzüket a verhetetlennek hitt paripán.

Vahrmann úr jelentékeny veszteségét ismét a kártyaasztalnál próbálta behozni, míg missis Kittie éjről éjre egyedül nézte a csillagokat a fogadó erkélyéről. Azaz, hogy nem mindig volt egyedül. Ebben az időben már feltünedezett a kottingbrunni gyepen az a szürke cilinderes férfiú, aki a missist még amerikai útja előtt ismerte. És a kisasszonyban feléledtek a régi érzelmek, titokban találkozott régi barátjával, és a találkozóról még a mindent tudó Alex Reevesnek sem volt sejtelme, nemhogy Wahrmann úr gondolt volna ilyesmit a Jockey Club kártyaszobájában.

A nők érzelmei kiszámíthatatlanok, tudják ezt a világ teremtése óta a bölcs férfiak, de vajon kinek jutott volna eszébe missis Kittie hűségében kételkedni, aki úri barátja idomárján kívül eleven férfiúval nyilvánosan szóba sem állott? Lesütött szemmel haladt el a bámuló férfiak sorfala között, és vacsoráját is szobájába hozatta, hogy meg legyen kímélve a néma, de annál kifejezőbb férfitekintetektől. Csak a "fekete szépség", a kreol komorna sejtette a közelgő változást, mert nagy titokban, mikor senki sem látta, csomagolni kezdett a hotelban. Így telt el egy hét, mialatt Wahrmann minden idejét a színes lapok forgatásával töltötte. A hűséges tréner nem találván őt odahaza, ismét csak úrnőjével közölhette, hogy a megvert versenyparipát, a Steetsmannt a közeledő versenynapon ismét starthoz állítja.

Steetsmann látszólag teljesen elhanyagolt versenyló volt, e napon a fogadási piacon múltkori csúfos veresége után Wahrmann egyetlen krajcárt sem reszkírozott lova győzelmére, a közönség ugyancsak nem felejtette el Steetsmann utóbbi szereplését. A bukmékerek szinte szánakozó mosollyal fogadták azt a szürke cilinderes idegen urat, aki az ablakon szórván ki pénzét, 16-ról 5-re fogadta le Steetsmannt jelentékeny poénokkal. A start pillanatában a totalizatőr gépe felől is heves csattogás hangzott. Valaki megbolondult, Steetsmannt "nyomta meg" a legnagyobb kasszánál mindaddig, amíg a csengettyű a lovak indulását jelentette.

Ebben az izgalmas pillanatban a kreol komorna missis Kittie fülébe súgta: minden be van csomagolva. A jegyek megváltva az esti gyorsvonatra. A missis némán bólintott. A közelben álló Wahrmann mit sem hallhatott, hisz minden figyelmét Steetsmann szenzációs futása foglalta le. A paripa már a startnál megszökött a mezőnytől, és előnyét folyton növelve, diadalmasan közelgett a cél felé. A közönség üvöltése közben reparálta Steetsmann múltkori kudarcát, de ez az üvöltés nem az öröm kiáltása volt, hanem a vesztesek, a megcsalódottak jajszava.

Wahrmann ismét a trénerhez rohant, felelősségre vonván lova futásáért, az egykedvű Alexet azonban most sem hagyta el hidegvére. A ringben az ismeretlen szőke cilinderes úr ürítgette ezalatt a könyvesek táskáját, majd a totalizatőr pénztáránál váltotta be tikettjeit.

Többet nem látták őt a kottingbrunni gyepen, de nem látták ott missis Kittie-t és kiváló komornáját sem, akik az esti gyorssal ismeretlen helyre és búcsú nélkül elutaztak. Ugyanezért némelyek Steetsmann gyanús szereplésével vonták összefüggésbe a missis eltűnését, de mi, tapasztalt férfiak tudjuk, hogy a női szívek kiszámíthatatlanok.

(Forrás: Lóverseny 75-82. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)

Krúdy Gyula: A derby



A Derbyt visszavonhatatlanul Reichenau nyerte. A hároméves csikó külsőleg semmiben sem különbözik kilenc társától, melyekkel a starthoz állott. A barna lovacska semmitmondó alkatú, izmai nem árulnak el valami különösebb erőt, mégis olyan tempóban, olyan szokatlan gyorsasággal és olyan fölényesen nyerte meg a százezer koronát és a császár aranykelyhét, hogy a legrégibb turflátogatók sem emlékeznek hasonló esetre.

Reichenau eddigi pályafutásán is többször feltűnt, ámde mai sikeres futását senki sem merte remélni sem Bécsben, sem Budapesten, sem másutt. A tribuswinkeli ménes tulajdona már korábban feltűnt, később visszafejlődött, a kancadíjakban helyezetlenül futott. Mai képessége, mellyel a kétezer-négyszáz métert befutotta, mély titok volt. A némaság, a morajtalanság, a meghökkent csend, amely a pályán a győzelmet követte, annak bizonyítéka, hogy alig voltak a tribünön olyanok, akik a győzelemben bizakodtak.

Bécs város, amely a lófuttatás tekintetében még Budapestet is felülmúlja, megdöbbenve látta ezt. A monarchia legjobb lovai állottak fel állítólag a freudenaui pályán, amelyen több mint százezer látogató volt. Az időjárás hagyományos Derby-időjárás volt, melegen tűzött a nap, messzi bárányfelhők lógtak az égen, az arcokat kipirosította a közelgő nyár heve, a szemek vidámak, mint a tenger hullámai, a kedvek, ha visszafojtottak is, reménykedve, fecske módjára csapkodnak. Különösen nagy hölgyközönség tisztelte meg a lóversenytér gyepét. A Derby lefutásáig tengerzöld muszlinból való, régi, szép párizsi divatokra hasonlító szoknya kötötte le az érdeklődést. Egy lengyel hercegnő viselte, ámde a bécsi hölgyek valamennyien feltűntek e napon egyszerű, ízléses, olcsó és mégis kívánatos toalettjeikben. Kevesebb selyemruha mutatkozott e délután a világváros ligetében, mint a pesti Király-díj napján a Városliget porában. Mondhatni, hogy egyszerűségig menő ízlésükben és feltűnésmentességükben a bécsi hölgyek nagyban felülmúlták pesti társnőiket.

Eltekintve a világvárosi szeméttől, a női látogatók többsége finom és válogatós volt, mint egy főúri kertünnepély vendégei. Bár az udvari páholyban nem jelent meg egyetlen főhercegnő vagy főherceg alakja sem, ott volt a legtöbb közönség: arisztokraták, bécsi nagyiparosok, osztrák-magyar tábornokok, főurak főúrnőikkel töltötték meg a kolosszális tribünöket. De lent a gyepen is a legszebb hölgykoszorú adott találkát, az összes ismert bécsi színésznők, feltűnést keltő, fehér nyakú leányok, piros-fehér arcú, szőke bécsi szépségek, galíciai zsidónők és pesti kokottok bukkantak fel Bécsben a sétálók előtt.

A férfiak közül természetesen a magyarok voltak többségben, legalábbis az ő hangjukat lehetett hallani olykor harsogva vagy pesties méltatlankodással spekulálva és felháborodva, amint ezt a pesti gyepen megszoktuk. Bizonyára kiszorítottuk volna a lóversenytér osztrák látogatóit, ha amúgy kurucosan összefogunk. Egyelőre azonban az osztrák vasiparos: Urbán Lajos úr nyerte meg a Derbyt lovával, holott a magyarok szinte nemzeti kérdést csináltak Palatin győzelméből, amely Festetics Tasziló herceg aranysárga színeivel állott starthoz. A bookmakerek, mint csata után a zsoldosok, letörölték arcukról a verejtéket, mikor felhangzott a harangszó, mely a lovak indulását jelentette.

E könyvvel manipuláló férfiak már hónapok óta biztatták a publikumot különböző lovak győzelmével. Szombaton két részre szakadt a bécsi publikum. Volt Burscheri-párt, amely Bécs város tradícióit védelmezte, amidőn Münzer Frigyes úr lovának győzelmét remélte, volt Palatin-párt, amely a felözönlő magyarok tömegéből tellett ki, de nem hiányzott a vasárnapra virradó éjszaka álmaiból Bankó és Plato pártja sem. Reichenaura nem gondolt senki e nagy városban, ahol e napokban mindenki doktora lett a hippológiának.

A háború árnya szinte eltávolodott a városról. Lónevek nyargaltak a gondolatokban, a mindennapi beszédekben, utcán és színházban, villamoson, szalonban. Elképzelhetetlen összegek voltak kockára téve egyes lovak győzelméért, csak Reichenau esetleges győzelmét nem vették kombinációba. A bookmakerek 12:1 kínálták a kanca nyerését.

A start rövidesen sikerült, a paripák megindultak, csakhamar feltűnt Janek Géza kék zubbonya, aki Plato nyergében ült, és követte a mesemondó Andersenről elnevezett Mautner-ló. Ezután körülbelül egy hossznyi űr tátong a futamodó paripák között. A fehér korlátok között röppentyű gyorsasággal futottak a dresszek színei, mint egy színes talaj, rohant végig a mezőny a gyep túlsó oldalán, s mire a színes pántlika a kanyarodóhoz jutott, a Rothschild-színek eltűntek a mezőny éléről, Janek pihentette lovát, a harmadik helyre fogta vissza.

Ezután különböző paripák tünedeztek fel. Később villámlásként száguld előre Reichenau a szürkéskék Eschsel, körülbelül egy hossznyi előnyt szerez, amelyet kétségbeesett lovaglással, de megingathatatlanul megtart a célig. Az agyonhajszolt, fáradt lovat a csoportból csupán Plato és Palatin tudják megközelíteni az ördögi iramban. Az elképedt tömegen át egy rákvörös arcú katonatiszt tör magának utat, Urbán Lajos úr, a ló tulajdonosa közeledik, és kantárszáránál vezeti lovát.

Ez volt a Derby lefolyása 1918-ban, nagy elképedésére a sportkedvelő publikumnak, és tökéletes bukására a hippológiának. A lótudósok mehetnek zabot hegyezni.

(Forrás: Lóverseny 70-74. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)

Krúdy Gyula: Futtatás



A gomblyukában nagy fehér virág, a fején szürke kalap, amely olyan finom és olyan különös formájú, hogy a párját nem találni Budapesten (mert nincsen is párja), lila vagy kék ruha a testén, és szakállas arca – amely talán az Attiláéhoz vagy valamely régi-régi hun vezéréhez hasonlatos – egykedvű, szinte fáradt nyugalom: ez a turfkirály messziről. A lépése csöndes, egyformán ringatózó, és a legnagyobb tolongásban is olyan nyugodtan és lassan lépked, mintha egymaga járkálna a gyepen, sohasem taszítja meg senki, a nyugalmában nem zavarják a játék izgalmában félig önkívületben, lévő, tántorgó, kapkodó emberek körülötte. A „ring” forrong, hullámzik, és lázas izgalom pirítja az arcokat. A tőzsde karzatáéról látni ilyenféle képeket izgalmas napokon. Itt negyedóránkint ismétlődik a forrongó izgalom: minden futam előtt. A turfkirály egykedvű, csöndes léptekkel megy keresztül a tömegen. A tömeg utat nyit neki, és ismét bezárul mögötte, hogy azután lépésről lépésre kísérje az alig néhány négyszögölnyi területen, ahol a lóversenyjáték üzleti részét lebonyolítják. A „ring” aszfaltján mozdulnak meg a legnagyobb bugyellárisok, születnek és eltűnnek a vagyonok, az élet verejtékes szagát vélnéd érezni a lengő levegőben, kétségbeesés, öröm és feszült izgalom kúszik az arcok hideg lárvája alatt, amelyek pedig gőgösek és nyugodtak óhajtanának maradni a künn tolongó publikum előtt.

Német szem mögött bizonyosan látszanak az odabent kavargó gondolatok foszlányai: az otthon síró asszony, a szigorú főnök és a törvényszék képei. Itt-ott a revolver füstjének árnyéka rajzolódik egy-egy homlokra, máshol gőgös és büszke urak láthatók, most még a ring aszfaltján, de egy-két óra múlva odahaza, homályos szobában, kétségbeeséstől meggörnyedten. A képet betetőzik a megjelenő és eltűnő bankjegycsomagok. Könnyedén, szinte játszi kedvvel járnak-kelnek a bankócsomók kézről kézre, mintha értéktelen papírdarabok volnának. Csak odabenn szorul össze vagy dobban a szív... És az emberek azt hiszik, hogy csak a másikon látszik a kárörömet keltő kétségbeesés vagy a naiv öröm. Pedig senki se tud itt eltitkolni semmit, csak egyetlenegy: a turfkirály.

A szakállas, sápatag arc egykedvűségében, csöndes, szinte unott mozdulatlanságában hiába kutat a leskelődő tekintet. Örömet, szomorúságot, de még csak futó bosszúságot sem árul el soha ez az arc. Szinte hipnotikus nyugalom árad a csöndes lépésű ember környékén. Amerre megy (ahogy megy), az izgalomtól feldúlt arcok szégyenkezve igyekeznek hétköznapi formájukat magukra ölteni. Mintha röstelkednének az emberek a megjelenő turfkirály előtt. Ah, bolondság volt a fejet elveszíteni! Íme, itt jön a turfkirály, ő még sohasem vesztette el a fejét! Vegyünk példát róla, és játsszunk utána... A könyvesek pedig a rossz külsejű bécsi emberek – a fiákeresek modorában lekapják a kalapjukat a turfkirály előtt, az arcuk nyájas és alázatos, csak a szemük villog, mint a farkasé a szelídítő előtt:

- Befehlen, Euer Gnaden!

*

A csengők megszólalnak. A lovak futnak. A turfkirály a szeméhez emeli a hatalmas látcsövet... A tömeg már csöndesen morajlik, a lovak közelednek. A tompa zúgás most hatalmas, szinte dörrenésszerű kiáltássá erősbült, a lovak hátán pufog a vessző – tíz méter még a célig... A turfkirály ilyenkor elveszi a látócsövet a szemétől. És ebben az egyetlen pillanatban egy futó másodpercig még az addig eltakart szemekben azt az érzést, amelyest a verseny lefolyása keltett a turfkirály szívében: örömet-e vagy bosszúságot. A szemek mosolyognak – vagy haragos pír lappan el az arcon... Mire a másodperc elmúlott, a turfkirály arca megint mozdulatlan, egykedvű, csöndes. Lent azt kérdezik:

- Vajon nyert-e? Vajon vesztett-e?

Már senki sem tudja teljes bizonyossággal.

(Forrás: Lóverseny 66-69. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)

Tóth Béla: Karácsony



Az én kis könyvesházamba is behatott a harmadik szobából a fenyűfácska illata, s én is kaptam sok szép ajándékot. Egyet a síron túlról. Egy arcképet. Azt köszönöm legjobban, mert az tette nékem amaz estét igazán szentté. Gyermekségem karácsonyi érzése ujhodott meg szívemben, hosszú évtizedeknek utána először. Boldogok, akiknek ez még megadatik. S a viskó, amelyben ez az érzés megvan, aranyosabb és pompásabb minden márványteremnél, ahol a szívek már hidegek. E szent estén boldogan mosolyog a nyomorúság is; a betlehemi kisded megosztja vele az aranyat, a tömjént, a myrrhát. Az arany a szegény, a krajcáros fényűzés; az az egy tál jobb ételke, azok a kis ajándékok, no meg az igazi arany is: a dió. A tömjén a zöld galyacska illata és a lelkek áhítata. A balzsam a szívek enyhülése.

De akiknek ez sem jut! Akik hiába sóvárognak ama szent órákban erre a fényes, dús malasztra!

Karácsony estéjén megemlékeztem azokról, akiknek nincsen karácsonyestéjök. Mert elvette a munka. Lelkem elszállott a sötét tengerekre, a hajósokhoz. A nagy gőzös magányosan bukdácsol a fekete vízben; a magyar kapitány fent áll a hídon, s mikor a fél órát jelzik, csöndesen számolgat valamit: a bajai barátok tornyában most kezdenek beharangozni éjféli misére; s a habok sustorgásának közepette hallja a kondulást. Velök vagyok, velök a tengerészekkel; mert életemnek három karácsonyát töltöttem a végtelen vizeken, a teremtés óta mindig azonegy, komor, változatlan, egyforma tengeren, mely nem ismeri emberek ünnepeit. És láttam az éjben a lokomotivvezetőt; melle a tűzben, háta a jégben. Eszembe jutottak a mozgópostások, akik most a fülledt kocsiban, ingre vetkeződve, a lámpás világánál válogatják a leveleket, a csomagokat, hogy ne késsenek le az állomásról. Meg a telegráfusok, a gépteremben. Aztán ezek a szegény telefonos kisasszonyok, akik azt lesik, mikor esik le egy táblácska. És az egész posta, melynek soha sincsen lázasabb, emésztőbb munkája.

Hol van az ő karácsonyuk? S micsoda érzés lehet az ő szívökben?

Ami levelet holnap reggel kapok, mind részes benne, hogy a szívtől elvétetett, ami az övék. S aki azt a levelet a szekrénybe dobta, bizony el sem gondolta, milyen kegyetlen dolgot mivel. Tíz másodpercet vesz el tíz vagy hány ember karácsonyából. S ilyen levél ki tudja, hány ezer van?

Hollandia népe, ez a nemes, munkás nép találta ki másfél évtizeddel ezelőtt a vasárnapi levélbélyeget. Ennek a levélbélyegnek más a színe, mint a többié, s az van rányomtatva, hogy a küldő azt sem bánja, ha levelét egy nappal későbben adják kézbe. Ez a levélbélyeg a postának és a levélhordóknak vasárnapi és ünnepnapi munkáját megkönnyiti és csökkenti. Hogy egyebet ne említsek, minden levélhordót megkímél a pihenés napjain egynéhányszáz emelet megmászásától. Ugyan ki ne egyeznék bele ebbe, ha nem sürgős a levele? A sürgős levél kézbe jut az nap is; a rendes bélyeg követeli. De miért ne késsen, ami kár nélkül késhet?

Ezeket a vasárnapi levélbélyegeket a magyar posta is árulhatná. Költséggel nem jár a dolog. Sőt bizonyos a haszon, mert a bélyeggyűjtők légiói is fogyasztanák ezt a cikket az egész világon. Magunkról nem is szólva. S nem említve azt a nagy erkölcsi jót, hogy a millióknak módjában lenne akkor is gondolkozni és érezni, mikor a levélre ragasztják a bélyeget. Az egész a kereskedelemügyi kormány jóakaratától függ.

Ugyan ki hiszi, hogy erre a jóakaratra számítani képtelenség?

(Forrás: Tóth Béla: 100 esti levél 1904. Bp., Lampel Róbert /Wodianer F. és fiai/ - mek.oszk)

Hevesi Lajos: A lovak hete



Kétszer egy esztendőben nálunk is beköszön egy olyan hét, mely a lovak hete. Akkor ami kétlábú, csak annyiban bír joggal a létezésre, amennyiben módjában áll magának még négy idegen lábat alárendelni.

Úgy vagyunk akkor, mint Gulliver utazásaiban, a kimondhatatlan Houyhnhnmok nemes népe, mely szintén lovakból áll, amely lovak ott az uralkodó nemzetiséget képezik, míg az ember alakú Yahook csak valami nyomorult helóta szerepet játszanak.

Mi, szegény Yahook! Oly nyomtalan eltűnünk mi, magas születésű Houyhnhnmjeink mellett, kiknek őseit a stud-book, azaz méneskönyv visszavezeti egészen a homályos ókorig, hogy tiszteletökre csaknem mi is elkezdünk nyeríteni.

Hallgassuk csak kissé azt a furcsa cigánynyelvet, melyet a sport beszél a turfon. Mily félig cikkelyezett vagy éppen cikkelyezetlen zagyvalék ez, melyben egy szó angolul kezdődik, derekán francia fordulatot vesz, és utóbb mégis magyarul végződik, az egész természetesen német hanglejtéssel ejtődvén. Kannibáli egy nyelvezet! Az urál-altaji és indogermán polgári házasságból eredt, melyhez hiányzik a nyelvészet papjainak áldása. Háromszoros dualizmus a nyelven, föderalizmus a száj üregében. Alkatrészei: csuklás, fütty, szisszenés, horkolás és prüsszentés. Elemezzük csak e páratlan frazeológiát, és aztán valljuk meg: nem nyerítés ez?

Mégpedig rossz, romlott nyerítés (hogy is nyeríthetne helyesen egy utálatos emberféle Yahoo?), holmi palócsása a nyerítésnek. És mégis érdekes, sőt érdekes éppen azért.

Mért is ne ringatnók magunkat ötször-hatszor évenkint azon illúzióban, hogy angolok vagyunk, hogy a Rákos Epsom versenyteréhez tartozik, és hogy a világ legjobb pecsenyéje azon lóhús, melyet szemeinkkel falunk fel?

Mindazon embereknek igazuk van, kik gyalog, kocsin és lóháton, poron s homokon keresztül, mely mindig meg van öntözve, de azért sohasem nedves, kimerészkednek abba a végtelen jegenyefasorba, amely oda vezet, ahol „fuss vagy fizess” a jelszó.

Van is ott mit látni! A szem csak úgy hízik a sok látnivalón.

Ott vannak a betting-ringben, azaz fogadási körben a lehetetlen sportkelmék, a valószínűtlen sportkalapok, a hihetetlen nyakravalók, a lóháton járó melltűk, a fölnyergelt orrak, a virágfaló gomblyukak, a rövidlátó messzelátók, a sport pléh lovagrendjének zöld szalagos birtokosai, a „gukker” grandcordonjának bőrszíjával övezett mellek, a lófejekkel illusztrált ingek, a vágtató lovászokkal telifotografírozott zsebkendők, a lófejű botok, lópatájú ostorok, és a sport istene tudja, még mi minden. Ott járja nagyban a „bulizás”, ott jegyezgetik a szörnyű „odds”okat, azaz fogadnak nyakra-főre, de még inkább lábra, ti. lólábra. Éppen mint Ascot klasszikus rónáin, mert a mi sportmanjeink is nagyban értik ám a reszkírozást, az ötforintosok úgy röpkednek ide s tova, mint a legyek, sőt láttam én már ott tízforintosnak is a színét – olyan zöld foltos volt az istenadta.

Aztán ott vannak az állványokon a hölgyek. Ott ülnek sorban az új sport-toalettek. Üdék, mint a májusi gyep, virítók mint a jockey-színek, röpkék, lengék, libegők-lebegők, mint a pályanyertes telivér. Suhog a selyem, ragyog az atlasz, lobog az új találmányú sallang, páválkodik a csipkés napernyő, dobog az aranyos cipősark – viganó ide, viganó oda, majd hogy el nem repül az a cifra páholyi népség. Hej, be helyes egy hely az kacérkodásra, különösen mióta a páholyokból le is lehet lépni a részvényesek körébe.

Hát a lovak! A mi dühös sportsmanjeink közt ismerek akárhányat, aki nagyon ért a lovakhoz, és rögtön megmondja, melyik a mén, melyik a kanca. Sőt még arról is vannak fogalmai (bár még nem eléggé megállapodottak), hogy melyik a pej, melyik a fakó, meg a „simli”, meg a „svájszfux”. Kifejezésének sportszerűsége kifogástalan: jó napot úgy kíván, hogy „haudujudú”, a szervuszt úgy ejti, hogy „gudbáj”, minden második szava pedig „godman”. Csoda, hogy ki nem megy Angliába, ilyen nagy szakképzettséggel biztosra vehetné minden esztendőben a nagy Derbyt, még ló nélkül is. Hogy minden futásnál van „favourite”-ja: e szerint természetes, és meg kell vallani, hogy az ő kedvence mindig nyer, ha nem veszít, holott a nem szakértőé mindig veszíteni szokott, ha nem nyer. Annál feltűnőbb, hogy ő nemigen szokott fogadni; csak ritkán „backol” egy lovat, mert hisz ő nem akar a turfon nyerni, hanem csak azért látogatja a „meet”-eket, mivel közgazdasági meggyőződése, hogy a lótenyésztést mindenképp elő kell segíteni. Igenis, a lótenyésztést! Oh, ő nagy lótenyésztő, ő ismeri (híréből) a kladrubyi ménest, meg a lipicait, meg a pardubicit, és annak idejében igen jelentőséges képet vágott, midőn gróf Rozwadowskit a cs. és k. ménesek igazgatói állomásából kimozdították. És csakis azért visel ő arany lópatkót óraláncán és aranynyerget másfél négyszöglábnyi térfogatú nyakravalóján, mert hiába – a lovakat nemesíteni kell; hisz már a halhatatlan emlékű gróf Széchenyi István is azt mondta. S aztán őneki más, tudatlanabb halandók felett határtalan fölényt kölcsönöz az, hogy ő ismeri a turf színeit. Mily megvetéssel néz ő azon bárdolatlan parasztra, ki a nyomtatott programban keresgéli, firtatja megzavarodott szemekkel, melyik szín kicsodáé. Hisz az ilyen szerencsétlen fuvolás, ha kék testet lát piros ujjal, nem is sejti, hogy az csak a gróf Károlyi Gyula lovászáé lehet. Mit tudja ő, hogy világoskék testet fehér ujjal csak gróf Szapári Iván lovászai viselnek, vagy hogy a Blaskovicsé fehérben, a Captain Blue-é pedig sötétkékben jár? Captain Blue! Hahaha! Hiszen ő képes magát annyira blamálni, hogy azt kérdezi, micsoda regementben szolgál az a Blue kapitány, holott a gyephez értő tudja, hogy ez csak álnév, és éppen olyan konzorciumot jelent, mint például Lissa, amely szintén nem mint tengeri csata, hanem mint futtató társulat jelen meg a gyepen. Az ilyen amatőr kontárok tudatlansága valóban hajmeresztő, s evvel lépést csak naivságok tart, mellyel az állami ménesek lovászainak fekete-sárga ingeit meglátva, képesek azon véleményt nyilvánítani, hogy már legalább a mezőhegyesi lovakon mégiscsak ülhetne tán vörös-fehér-zöld színű jockey is.

Ezek a kedves, savóképű, görbe lábú, borotvált, alig mázsányi jockeyk! Volt idő, mikor némelyikök egészen népszerű volt már az állvány közönségénél. Egy rőföskereskedő az egyforintos padon fontos képpel állná, hogy Entwistle a tavalyi őszi versenyek óta legalább három fonttal meghízott. Egy polgári fűszerárusné asszonyság a harmadik széksorban élt-halt Little-ért, s föl nem foghatta, mit talál szomszédnője, a vászonraktár-tulajdonosné, azon a vörös képű Maddenon.

Ez akkor volt így, midőn a fekete táblára minden futás előtt még ki szokták írni, hogy melyik lovat melyik lovász hajtja. De fájdalom, e szokást azóta elhagyták, s amióta elhagyták, a hőn tisztelt asszonyságok nem ismerik többé Entwistle-t, Little-t és Maddent, s a pesti nagy versenyközönség nem ismer többé „híres” jockeykat. Bármi világra szóló dolgokat míveljen a jockey, legyen ő Leonidas, Epaminondas, Caesar, I. Napóleon azon az angol nyergen, nevét nem tudja senki, számára többé nem terem babér, nevét meg nem őrzi a gyep hagyománya.

Pedig maga a jockey látása már megfizeti annak fáradalmait, aki egy forró májusi délutánon önverítékében kiúszik a Rákosra.

Az ilyen jockey különösen egy termelménye a lótenyésztésnek. Igenis, a lótenyésztésnek; ez nem tréfa, de gorombaság sem, hanem valóság. Ha ránéz az ember, azon benyomást nyeri, mintha az nem is ember volna, hanem egy része a lószerszámnak, minő a kantár vagy zabola. Ő valóságos lakonizmusa az emberi természetnek, mely, miután ő megszületett, az ő személyiségének kezdőbetűje után pontot csinált, úgyhogy ő tulajdonképp egy embernek csak abbreviatúrája maradt, aminője lehet például egy „M” és egy pont Mihálynak vagy Móricznak.

Ha azon ige, mely az írás szavai szerint hússá válik, véletlenül csak egy szótagú talál lenni, úgy bizonyára nem válhatik belőle más, mint jockey. S ha lehetséges volna egy tagbaszakadt, pirospozsgás ángliusból mathematice kivonni a négyzetgyökeret, úgy az eredmény megint csak jockey volna.

Chamisso német költő teremtett egy különös alakot, melynek neve Schlemiehl Péter. Ezen emberen az a baj esik meg, hogy elveszti árnyékát, ami őt szörnyen kétségbe ejti. Már ha Chamisso megfordítva oly árnyékot teremtett volna, amely elvesztette Schlemiehl Péterjét, úgy Chamisso találta volna föl a jockeyt.

Sikerült képmása a jockeyval az a kétkrajcáros mézeskalács lovag, mellyel a fiú játszik – de elölről kell ám nézni, ahol olyan éles, mint a borotva vastag széle.

Kasztort és Polluxot, a régigörögök és rómaiak sportisteneit, kik az olümpiai ugrató versenyeket rendezték, a regattáket és hajósegyleteket föltalálták, s győztes bokszerek szokásos díszövét is többször elnyerték, sőt a fönnebbi találmányokra szóló hellén privilégiumokkal is bírtak, melyeket azonban a magyar kereskedelmi minisztérium soha sem erősített meg – Kasztor és Pollux, mondom, ma csak mint jockeyk volnának ábrázolhatók.

És hogy ül lován az istenadta! Valóságos lócsiptető. Oda van nőve a lóhoz, és mégis alig érinti. Alig érinti, és mégis oda van nőve. Tulajdonképpen nem is ül rajta, csak úgy áll fölötte lábujjhegyen, kétágúan. S betűként meghajolva lebeg a nemes állat háta, nyaka, feje fölött, egy Damoklész-ostor, mely meg nem mozdul, míg a pálya utolsó kanyarulata el nincs érve, de azután annál keményebben megkocogtatja a tűzokádó táltos koponyáját. Ő valóságos „boltíves stílusban” lovagol, mire már lábainak alkata is különösen alkalmassá teszi, mert görbék azok, mint két bőrhüvelybe dugott török szablya. Ha gyalog járkál, sima földön, mindig azt vélnéd, hogy lőcslábainak egyike erre, másika amarra akar vele elszaladni. Őneki, úgyszólván, a két lába kancsal. Rosszul is érzi magát, mihelyt tudja, hogy szilárd föld van alatta.

Szóval: ő egészen különös egy organizmus, melynek létrehozásán a gőzfürdő s az üres gyomor versenyt fáradoztak, a mérleg s az ólomsúlyok ellenőrzése mellett.

Egy német filozóf az ő tudományos nyelvezetével azt mondaná, hogy a jockey legmagasabb ideális tökéletességében már „nem is van”, hanem „vanatik” – azok által, akik őt még észrevehetni vélik.

Mily ellentéte neki a jóízű, ropogós magyar paraszt, aki egyszer egy esztendőben befordul Pestre, hogy szerencsét próbáljon a parasztversenyben.

Termete nem nagy, de nem is kicsiny; arca úgyszólván barnára sült a napon, de homloka fehér, mint a kisasszony karja; izma vas, ina acél, szeme fekete, de vörös, éppen mint a félig izzó szén. Némelyiknek haja, bajusza mér őszbe is csavarodik, míg a másik még jóformán gyerek, és a suhancságig sem legényesedett meg. De azért ind a kettő egyformán megüli a lovat, színes „lajbija” úgy virít a zöld gyep közepén, mint a vadvirág, borjúszájú patyolat inge, gyolcs gatyája, melybe a szél belefúj, mint valami vitorlába, különös pattogást-ropogást hallat száguldás közben.

Paripájának nincsen cifra francia vagy rőfös angol neve, soha regény hősnőjét, színpadi princesszt vagy mitológiai nem egyesült görög istenasszonyt úgy nem hívtak, mint ahogy az ő lovát híják; de azért annak a szerény magyaros nevét, amely a rózsán, vagy csillagon, vagy szellőn, vagy sugáron, no meg legfölebb a villámon túl nem megy, mégis jól ismerik szanaszét három vármegyében.

És ő szőrén üli meg a tüzes állatot. Nem ül ő nyeregbe senki fiának; az csak olyannak való, aki nem lóra termett. Kengyelbe sem teszi lbát, mert ez is csak olyannak való, aki nem lóháton született, mint ő. Lova közt és őközte nincs egyéb, csupán csak a zabola és a gyeplő, melyest kantárszíjnak korántsem lehet nevezni, mert biz az gyakran nem is szíj, hanem csak kötél. Ami őt megtartja odafönn, ami őt odagyökerezteti, odanöveszti, az ő két combjának kemény szorítása, egyéb semmi.

És ha aztán egy csapat ilyen született kentauros viharként körülszáguldja a dobogó hantot, s pöffedezik a bő patyolat, a fekete báránybőr, süvegen vagy pörge kalapon pedig vígan lobog a puszták tőről metszett árvalányhaja: oly képet nyújt ez, minőt Longchamp és Epsom világhírű turfján nem látni, de igenis látni a magyar gyepen.

A jockey és a futtató magyar paraszt: mindkettő egy-egy darab etnográfia, lóháton; de a jockeyt szegényt már hamisítják széltiben, s olyan Wnczlicsekek akadnak köztük, mint akár az adóhivatali regisztratúrákban, míg ellenben a mi mezei gazdánk valódi, hamisítatlan marad, pecsét, gyári jelvény és cégcédula nélkül.

- - - De a három nagy nap elmúlik. A sok nép elpusztul a régi országgyűlések óta ennyi embert nem látott Rákosról. A tarkabarka színek mind eltűnnek, s csak a zöld és szürke marad meg, mely fölé a májusi égbolt mint egy kolosszális kék jockey-sapka félgömbje borul. A turf nem turf többé, hanem fű és föld. Az istállók körül hosszú lábú gólya lépdel hosszabb lábú sportsmanek helyett. A bírák emelvényén, a komolyság e székhelyén, csacska verebek csiripelnek. A nagy császárdíj nyertesének nyomdokában friss madártojás fekszik. A májusi meetnek vége; az októberié az örökség.

(Forrás: Lóverseny 51-61. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)

Lovik Károly: Kapus



A Hét címlapján lévő kép e héten egy köpönyeges, sapkás fiatalembernek és egy erőtől duzzadó lónak hasonmását közli. A sapkás fiatalember én vagyok, a ló a Szent István-díj nyerője. Kettőnk közül kétségtelenül az utóbbi az érdekesebb. Miután azonban Kapus nem tud írni, Kiss József szíves felszólítására én fogom betűkbe foglalni, hogyan kerültem össze négylábú pajtásommal egy gyékényen.

Az én nevem e cikk végén áll, a lóét már megörökítette a történetíró. Az 1904-ik évi Szent István-díjat Kapus (Windgall-Kápri, Muncastertől) négyéves pej mén nyerte meg – ezt minden jó magyar emlékezetébe véste. A borbélyom még azt is tudja, hogy Kapus a 2-es számú angol telivér családba tartozik, s Lucenbacher Miklós tenyésztette, Pettenden. A fűszerkereskedőnk segéde továbbmegy, s elmondta nekem, hogy Kapus ugyanabból a családból fakadt, amelyből annak idején a híres Whiskey és Blacklock. A hivatali szolgám pedig tíz forintot tett rá, és 199-et kapott érte; tehát ő tudta a legtöbbet. Vagyis: az egész világ felette tisztelte és tiszteli, ismeri Kapust, s nincs az a havasi tehénpásztor, aki hétfőn már el ne olvasta volna, hogy az 1904-ik évi Szent István-díjat a Windgall-mén nyerte meg. Neve örökké emlékezetes lesz a turf krónikáiban, s ha ma nyílt kérdést adsz a magyar közönségnek, hogy ki volt Kapus, és ki volt Stendhal, az előbbi nacionáléjáról bizonyára mindenki felvilágosítást fog tudni adni.

A derék négyévest tehát nem kell bemutatnom. Sokkal fontosabb, hogy magamat toljam előtérbe. Meg kell ugyanis vallanom, hogy csekély személyemet illetőleg a világ nincs túlontúl informálva. Megírtam ugyan egy-két kötet elbeszélést és két regényt, sőt színdarabot; tizenkét év óta alig múlt nap, hogy a magam kis cikkével ne szolgáltam volna az irodalmi halandóságot, de hát mindez, belátom, kevés. Egy felette népszerű és igazán művelt főúrral hozott össze tavaly a közös metier, s beszélgetés közben szó esett az irodalomról. Megjegyeztem, hogy néha én is írok. A szimpatikus mágnás nevetett, megfenyegetett az ujjával, és így szólt: „Engem maga nem fog megtréfálni.” És jeléül annak, hogy kellemesen nevettettem meg, egy hatalmas szivarral kínált meg.

Én is nevettem, azonban tőrt éreztem szívemben. Egy vékony, de éles tőrt, amely keresztülszúrta ambíciómat, munkakedvemet és az írásban való hitemet. Ha ez a művelt és felvilágosodott úr nem ösmeri az írásaimat, mit keresek akkor a nagy tömegnél, a népnél, a szűk körű naptárolvasó osztálynál? Kinek a számára írok, ki veszi tudomásul a munkálkodásomat, kit győzök meg, és kinek a lelki életét gazdagítom? Ki tudja, hogy ki vagyok, s kit érdekel, hogy egyáltalán vagyok? Minden betű, íme, amit leróttam, a végtelen űrbe pergett, s kis harcocskám, amelyet az igazságért folytattam, batracho-myomachia volt. Szégyelltem magamat, s ugyanakkor világosan előttem láttam életemet: egy apró, tehetetlen hangyát, amely fáradtan, senkit sem érdekelve, senkitől nem gyűlölve, és nem szeretve, senkitől nem támogatva, és senkitől nem irigyelve folytatja üres irodalmi létét. A hangyaboly babiloni építkezése, berendezése csodálatos lehet, de ugyan kicsoda kíváncsi reá?

Szóval: tisztában vagyok vele, hogy az olvasók nagy része nem ösmer. Talán hallotta a nevemet, de már nem emlékszik rá: egy kocsma cégérén látta-e, vagy valami újságcikk fölött... Ah, megvan: ez az úr egyszer a Vígszínházban vendégszerepelt... Ó, ne tessék mentegetőzni, nem bánt a dolog. Az irodalommal amúgy is leszámoltam, hiszen különben hogy kerülnék össze egy négylábúval a címlapon, Ami pedig a dicsőséget illeti, abban, ím, most lesz csak igazán részem, ne4vemet ösmeretessé teszi, hogy másfél esztendőn keresztül úgy manageáltam egy lovat, hogy az végre canterben nyerte meg a Szent István-díjat. Erről, kérem, tovább beszélnek, mint a tárcáimról vagy a regényeimről, s az összvélemény ez: „Ez a Lovik ügyes ember és ravasz róka. Egy vagyont nyert Kapuson.” Akit pedig a turfon a róka címmel ékesítenek föl, az letette a doktorátust. Az előtt tessék kalapot emelni. Nevem össze van forrva a Kapuséval, s az ő dicsősége az én dicsőségem.

De most engedjék meg, hogy bemutatkozzam ama keveseknek is, akik talán ösmernek, s akik irodalmi téren találkoztak velem. E csekély számú jóakaróimat bizonyára meglepi, hogy a literatúra berkeiből egyszerre a versenyistálló kapuja előtt bukkanok föl, s egy hatalmas telivért vezetek eléjök. Nekik illik elmondanom, hogy gyermekkorom óta nagy szeretettel foglalkoztam a lóval, vele tudtam érezni, gondolkodni, örömmel töltött el, ha csodálatos lelki életébe pillantottam, s ló hátán éltem át legszebb óráimat. Apró munkáimban mindig szeretettel foglalkoztam a lóval, s iparkodtam róla a sablontól eltérő képet rajzolni, megpróbáltam e gyönyörűen domesztikált állat belső világát az olvasó elé vinni, hogy úgy mondjam emancipálni. Nem tudom, sikerült-e ez; nekem mindenesetre kettős hasznom volt belőle. Az egyik az erkölcsi, hogy egy rejtett világ titkait ösmertem meg, egy köztünk járó, mégis ösmeretlen életet tanulmányozhattam, s a természettudósok hatalmas revelációit végigélvezhettem. Csupa új lélek, csupa új karakter, csupa új szín; van-e ennél szebb szórakozás a világon? A másik előny az anyagi volt. Anélkül hogy észrevettem volna, egyszerre a hippológia kellő közepén voltam; megtanultam mindazt, ami lótenyésztésre, versenysportra vonatkozik, s komolyan fogva fel a lenézett területet, úgyszólván akaratom ellenére szakértőnek fejlődtem ki. Nálunk az emberek azért járnak ki a lóversenyre, hogy mulassanak, izguljanak és főként: nyerjenek. Én nem akartam se mulatni, se izgulni, se nyerni; én termékennyé akartam tenni az ingoványt, meg akartam belőle élni, szorgalom és tudás révén, én pályának néztem a versenyügyet, pályának, amelyhez éppen annyi tanulás, akarat és ambíció kell, mint más élethivatáshoz. S míg mások, kihörpintvén az öröm serlegét, a futtatás utáni estén összetörték a poharat, én a versenyügy szellemébe iparkodtam hatolni meg akartam érteni a sebesség titkát, meg akartam keresni a sport rugóit, bele próbáltam tekinteni a természet műhelyébe, hogyan forr ki benne az állati életerő és ambíció, meg akartam magamnak magyarázni a ló fiziológiai és pszichológiai életét, és álmatlan éjjeleket töltöttem e kérdések feszegetésével. És itt számos komoly emberre találtam, akik a szakirodalomban csodálatos lelkesedéssel szolgálták e rejtett világ titkát. Egy Nathusiusszal, Justinusszal, Bruce Loweval töltött este örökké emlékezetes marad előttem, s hasonló köszönettel tartozom a derék Goos Hermann-nak, avagy Bérczy Károlynak, aki szintén literátus ember volt, s mégis elődömként szerkeszteni tudta a Vadász- és Versenylapot.

Így történt, hogy egy napon belécseppentem egy nagy istálló közepébe, s egy nyári reggelen húsz szép telivér főnöke lettem. Köztük volt Kapus is, akkor még lenézett plater, amely, úgy tetszett, arra se volt jó, hogy eladóversenyt nyerjen. Külseje azonban elárulta a jó lovat, csupa izom, jó hát, erős csontozat, szép mar és nemes fej. Amint az idők múltak, azén Kapus barátom egyre jobban az előtérbe került, s tavaly egyszerre kibújt silány társai közül, s faképnél hagyott egy csomó jó lovat. Ekkor már komoly Szent István-díj-cracknak tartotta négylábú barátomat, s az álmodozások a nagy futásról megkezdődtek. De az István-díjhoz pokoli türelem kell. Elsősorban nem szabad a kombinációba vett lóval nagyobb díjat nyerni. Ha 4000 koronás versenyben győz, a súlya 49 kg-ról egyszerre felszökik 54-re, s akkor adieu parthie. Tehát csak kis díjért szabad konkurálni, s nézni kell, hogyan tűnnek el közben a 10 000-20 000 koronás versenyek. Igen ám, de hátha 1904. augusztus 20-ikán Kapus köhög? Hátha megüti a bokáját? Hátha a kovács megszegeli? Akkor vége a szép álomnak; akkor hiába vártam, s egy rézgarassal sem pótol senki. S a sors nem is volt elnéző. Mikor már átvitorláztunk 1904-be, s a Szent István-díj közelgett, egyszerre az én Kapus barátom sánta lett, mint a bak. Tehát mégis adieu parthie. Szomorúan nézegettük a trainerrel, jockeyval, aznap egyikünk se tudott egy szót szólani. Ennyit várni, és hiába!... De másnap Kapus, az én derék, jó Kapusom megvigasztalt: egyenesen jött ki a bokszból, s harmadnapra vígan galoppozott megint. Új remények; nem sokáig tartottak. Amikor Kottingbrunnban vagyunk, s éppen a vöslausi uszoda előtt ülök, halálsápadtan berobog a trainer, és jelenti, hogy a szomszédos bokszból egy Ambrosius nevű mén kinyitotta az ajtót (Lehet, hogy a lovászgyerek felejtette nyitva a závárt), átment Kapushoz, és véresre marta. A ló csupa lezúra: a háta, a marja, a lába, a nyaka... Kiszaladok az istállóba; tényleg ott áll szegény Kapus, lehorgasztott fővel, megtépázva, mintha háborúból jönne. Isten veled, István-díj!...

Három napig meglehetősen sötét volt előttem a világ, nem ízlett semmi sem, nem kellett semmi sem. A harag, a gyűlölet szorította össze torkomat. Íme, hiába hát minden türelem, munka, számítás, a sors utamba áll, s kajánul nevet rám egy nyitva hagyott bokszajtó mögül. Elkedvetlenedve utaztam el Kottingbrunnból, s csak Budapesten láttam viszont Kapust. Arcom felderült. Még kissé gyenge volt a vérveszteségtől és az ijedtségtől, de azért a ló szeme már csillogott, és fejét magasan tartotta... Ah, igen, ez a régi, jó hjarcos, csupa ambíció, csupa jóakarata és kötelességtudás. Biztatóan nézett rám, és felhúzta a felső ajakát: így nevetnek a lovak... Mikor kikísértem a Szent István-díj startjához, éreztem, hogy ő fogja megnyerni a nagy futást, s mikor a lovak a távoszlophoz értek, én már indultam is lefelé a tribünről, üdvözölni négylábú barátomat. Körülöttem a nagy versenyeket követő zsibongás hallatszott, lárma, vitatkozás, boldog nyerők kiáltozása, éljenek; a tömeg óriási, fekete tengerként hullámzott oldalamon, de én csak a derék paripát láttam, belőle is csak a kélt nagy, becsületes szemet, amely a teljesített kötelesség tudatával nézett rám.

Most pedig, kedves lovam, hogy mindezeket elmondottam, engedd meg, hogy üdvözöljelek és barátomnak nevezzelek. Négy lábad van ugyan, és nem jársz fekete kabátban, de azért igazi, hűséges cimbora vagy, akivel együtt kitartottunk rossz időkben, a mellőztetés, a balsors óráiban, s akik most is együtt vagyunk, mikor a dicsőség napja pillanatra mireánk süt le. Te nem éltél vissza a bizalmammal, te nem voltál hálátlan aggódó gondoskodásomért, amellyel télen-nyáron körülvettelek; te nem tépted széjjel reményeimet, te nem változtál át az utolsó pillanatban pique dame-má, mint a Puskin elbeszélésében a carreau ass; te hűséges barát maradtál mindvégig, aki tűzbe-vízbe megy, körömszakadtáig küzd a cimborájáért; te önzetlen, mi több: gavallér voltál, aki a kamatok százszorosával fizetted vissza rokonszenvemet, te... egyszóval, te nem voltál ember, aki irigy, háládatlan és rosszindulatú, hanem ló, ostoba állat, aki az egyetlen altruista ez önző földtekén... Köszönöm szíve fáradozásodat, és légy meggyőződve, hogy hasonló jóindulatra tarthatsz számot. Kedves négylábú cimborám, derék Kapus barátom, fogadd nagyrabecsülésemet!

(Forrás: Lóverseny 42-50. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)