A dolog éjjel történt, és régen. Azt hiszem, a hajón kezdődött, de hogy ez miféle hajó volt, hová ment, és én mit kerestem rajta, azt már nem tudom. Többen voltak jelen, akikre már szintén nem emlékszem. Mindössze kélt emberre emlékszem, az egyik én voltam, a másik Banks, a híres amerikai zsoké.
Mi ketten tehát együtt ültünk a hajón, esetleg másutt, azoknak az uraknak a társaságában, akik már nem jutnak eszembe. Csak azt tudom, hogy az éjszaka ez előrehaladott órájában már rengeteg szeszt és ugyanannyi dohányneműt elfogyasztottunk, minek következtében kizárólag sportról, lovakról, bookmakerekről, zsokékról és fogadásokról beszélgettünk.
- Mindez semmi – mondta Banks, nagyot szippantván a szalmaszálból, amely alul egy cognac-soda keverékben végződött. – Mindez semmi, mert a lóversenyhez csak egy ember értett, az én gazdám, Sam Cocktail, lila test, enyves ujjak, piros sapka. Mióta a lónak négy lába van, ő az első és az egyetlen ember, aki a lovain milliókat keresett. De tudta is a módját, isten nyugosztalja szegényt. Amikor a ringben megjelent, a bookmakerek reszketni kezdtek, és úgy meredtek rá, mint az antilop a csörgőkígyóra. No és ami vele Cockinghamban történt... nem, azt nem is lehet elmesélni!
- Mister Banks – vágtam közbe udvariasan -, mesélje el, mi történt vele Cockinghamban.
- agyon szívesen.
Ezzel intett a Waggon-Bar pincérének, aki újabb palack pezsgőt állított az asztalra. Banks némán felhörpintette a fél palackot, majd így szólt:
- Cockinghamban történt, Észak-Amerikában, a 90-es évek elején, abban az esztendőben, amikor Miss Gitta, mint kétéves, megnyerte a nagy Omniumot. Sam Cocktailnak kiterjedt versenyistállója volt, én voltam a zsokéja, a trénere pedig... no mindegy, a név mellékes, ugyebár, a halottakról vagy jót, vagy semmit, erről tehát csak annyit, hogy Montanában fölakasztották, isten nyugosztalja szegényt.
Banks egy könnycseppet morzsolt szét, én pedig illedelmesen megkérdeztem:
- Mister Banks, ön nem mondta meg, hogy mikor akasztották föl szegényt. Akkor, amikor már trénere volt Sam Cocktailnak, vagy sokkal előbb?
- Ezt már magam sem tudom határozottan – szólt Banks tűnődve -, mindazonáltal, hajlandó vagyok azt hinni, hogy utóbb történt. Együttműködésünk alatt ugyanis nem vettem rajta észre, hogy föl van akasztva.
- Lehet, hogy csak ügyesen titkolta – véltem én.
- Nem, ez nem valószínű – szólt Banks -, bár nincs kizárva. De minthogy a trénerhez amúgy sincs közünk, ne firtassuk ezt a dolgot. Igen?
- All right!
- Tehát Cockinghamban történt, az őszi meetingen. Akkoriban bizonyos balszerencsével dolgoztunk, lovaink nem voltak formában, én – hogy úgy mondjam – bal lábbal lovagoltam, Sam Cocktail pedig minden fogadását elvesztette. Ezen az alapon olyanokat káromkodott, hogy még a lovaink háta is borsózott bele. Mert Sam Cocktail úgy káromkodott, mint egy elátkozott királykisasszony, amikor senki sem hallja.
- Nem volna célirányos – vetettem közbe -, ha Sam Cocktail emlékére egyet hörpintenénk ez üdítő italból?
- Magam is ezt akartam indítványozni.
Ezzel már füttyentett is a maitre d’hótelnak, aki újabb whiskyt szállított az asztalra. Banks néhányat kortyantott, majd így folytatta:
- Az istálló legrosszabb lova akkoriban bizonyos nevezetű Patrick volt, rendkívül öreg állat, lehetett már hetvenéves is, de még mindig nyeretlen volt. Ezt a lovat beneveztük az Old Horses Handicapre, egy 6000 méteres eladóversenyre, amely a 15 évnél idősebb lovak számára volt fönntartva. Ez mindig rendkívül izgató verseny volt, mert a lovak háromnegyed része útközben kidőlt, és nem bírt továbbmenni. Csupa szerencsétlen gebe volt itt együtt, és a 30 beevezett ló közül Patrick kapta a legkisebb súlyt: 5 kilót. Hetekig izzadtam erre a versenyre, azonban 57 kilónál nem bírtam lejjebb izzadni, úgyhogy Patrickot 52 kiló túlsúllyal voltam kénytelen lovagolni. De ezzel nem sokat törődtem, úgyis tudtam, hogy nem fogom a versenyt megnyerni. A versenyben volt még egy lovunk, a hírneves Sorry Girl, amelynek azonban a győzelemre éppen olyan kevés kilátása volt, mint a másiknak, mert ez a kanca, ahogy kijött a gyepre, elkezdett legelni, és nem hagyta többé abba. Éppen azért Sam Cocktail elhatározta, hogy Patrickot jelenti nyerőnek. Volt is nevetés a turfon. A bookmakerek 125-szörös pénzzel kínálták a Patrickot, de még így sem kellett senkinek, Sam Cocktail azonban azt mondta nekem: „Banks, fogadja meg a lovat, mert nyerni fog.”
- És ön?
- Én előbb ittam egyet a dologra, amit most is meg fogok tenni.
(A fürge pincérleány már hozta az újabb söröket.)
- Mint már mondtam, ittam egyet a dologra, és azután tűnődni kezdtem. Sam Cocktailról sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy a feje lágyára esett. Ha ő bemondta, hogy a Patrick nyerni fog, akkor ennek komoly alapja van. Én ugyan nem sokat bíztam hozzá, de azért vagy ötszáz dollárt mégis elhelyeztem a lóra, mert hiszen csodák ma már csak a turfon történnek, és ott minden csoda nagyon jól fizet. Ha például megtörténik az a csoda, hogy a Sam Cocktail jövendölése beválik, az nekem 60 000 dollárt hoz.
- És megtörtént a csoda?
- Nem kell elsietni a dolgot. Van időnk, de borunk nincs.
(Mire a borfiú újabb palack burgundival kedveskedett nekünk.)
És Banks méltóságteljesen folytatta:
- Az Old Horses Handicapban mindössze nyolc ló indult. A díj 500 dollár volt, a nyolc ló azonban együtt nem ért meg száz dollárt. Kijöttek a lovak, uram, az valami szívtépő látvány volt. Egy elszabadult bőrraktár. És Patrick nyerőnek jelentve! Uram, úgy röhögtem, mint egy cethal, amelynek füléig ér a szája. Lecsapódik a zászló, start, és mi elindulunk, elkezdünk baktatni, vánszorogni, mászni. Én elöl; mert az volt az utasításom, hogy a lóval végig vezessek a 6000 méteren. Hát én vezettem, sőt az erdőnél, ahol a lovakat nem látni, leszálltam a lóról és úgy vezettem. A dombnál, ahol megint nem lehet látni a lovakat, megint leszálltam a Patrickról, a hátamra vettem őt, és így vittem vgy ötszáz méteren át. Hála ennek a taktikának (amelyet vagy kétszer ismételtem) szerencsésen befejeztem a harmadik kört, és most már csak az utolsó volt hátra. Ekkor néztem először hátra, mert gyanús volt, hogy már jó félóra óta nem hallok lódobogást. És ahogy hátranéztem, meglepő látvány tárult a szemem elé. Sorry Girl egy bokor tövében legelt, Fanny Hill és Black Venus teljesen kidőlt, a másik öt ló pedig szépen lépésben sántikált körülbelül kétezer lépésnyire mögöttem. „Hohó – mondtam -, úgy látszik, mégiscsak megnyerem a versenyt”. És csodák csodája, meg is nyertem, föltartva, könnyen, 3000 hosszal a bírói ítélet szerint.
Itt Banks újabb szünetet tartott egy kümmel erejéig, majd, fokozódó derűvel, így nyilatkozott:
- Patrick győzelme általános és kínos szenzációt keltett. Sam Cocktail, aki a bookmakereknél 150-szeres pénzzel fogadta a lovát, ötmillió dollárt nyert tőlük, a totalizatőrnél pedig kétmilliót. Magam is részegre nyertem magamat, a trénerről nem is szólva. A közönség fel volt bőszülve, meg akarta lincselni a lovat, de hála istennek, elkésett, mert mire az első ütések érték volna, Patrick már régen kilehelte nemes lelkét. Közvetlenül a cél után mindörökre felfordult. Igyunk az emlékére!
(Megtörténik.)
- Ön csodáról beszélt – mondtam némi szünet után. – Tehát csodának tartja Patrick győzelmét?
- Nem, világért sem – tiltakozott Banks. – Patrick győzelmét egyszerűen annak tulajdonítom, hogy Sam Cocktail a verseny előtt odament a Black Venus tulajdonosához, és így szólt hozzá: „Mennyiért adja el a lovát?” „Húsz dollárért” – felelt az habozás nélkül. „Adok érte harmincat – mondta Sam Cocktail -, de a versenyt még az ön színeiben futja, és a zsokéja tudomásul veszi, hogy Patrickot jelentettem nyerőnek”. „Rendben van” – mondta a másik, és eltette a harminc dollárt. Sam Cocktail pedig továbbment, és ugyanazt az ajánlatot tette a másik öt ló tulajdonosának is. Így szépen, csöndben egymás után összevásárolta mind a hat lovat, anélkül hogy valakinek sejtelme lett volna a dologról. Mindegyik tulajdonos azt hitte, hogy Sam csak az ő lovát vásárolta meg, és örült a jó üzletnek. Csak a végén derült ki hogy az üzlet csak Sam Cocktailnak volt jó. A tréfa belekerült 180 dollárjába, de hozott neki hétmillió dollárt. Így dolgozott Sam Cocktail, az egyetlen ember, aki értett a lóversenyhez...
Ezzel egy utolsót ittunk, és ha jól emlékszem, kiszálltunk az automobilból. De lehet, hogy tévedek.
(Forrás: Lóverseny 35-41. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése