A Hét címlapján lévő kép e héten egy köpönyeges, sapkás fiatalembernek és egy erőtől duzzadó lónak hasonmását közli. A sapkás fiatalember én vagyok, a ló a Szent István-díj nyerője. Kettőnk közül kétségtelenül az utóbbi az érdekesebb. Miután azonban Kapus nem tud írni, Kiss József szíves felszólítására én fogom betűkbe foglalni, hogyan kerültem össze négylábú pajtásommal egy gyékényen.
Az én nevem e cikk végén áll, a lóét már megörökítette a történetíró. Az 1904-ik évi Szent István-díjat Kapus (Windgall-Kápri, Muncastertől) négyéves pej mén nyerte meg – ezt minden jó magyar emlékezetébe véste. A borbélyom még azt is tudja, hogy Kapus a 2-es számú angol telivér családba tartozik, s Lucenbacher Miklós tenyésztette, Pettenden. A fűszerkereskedőnk segéde továbbmegy, s elmondta nekem, hogy Kapus ugyanabból a családból fakadt, amelyből annak idején a híres Whiskey és Blacklock. A hivatali szolgám pedig tíz forintot tett rá, és 199-et kapott érte; tehát ő tudta a legtöbbet. Vagyis: az egész világ felette tisztelte és tiszteli, ismeri Kapust, s nincs az a havasi tehénpásztor, aki hétfőn már el ne olvasta volna, hogy az 1904-ik évi Szent István-díjat a Windgall-mén nyerte meg. Neve örökké emlékezetes lesz a turf krónikáiban, s ha ma nyílt kérdést adsz a magyar közönségnek, hogy ki volt Kapus, és ki volt Stendhal, az előbbi nacionáléjáról bizonyára mindenki felvilágosítást fog tudni adni.
A derék négyévest tehát nem kell bemutatnom. Sokkal fontosabb, hogy magamat toljam előtérbe. Meg kell ugyanis vallanom, hogy csekély személyemet illetőleg a világ nincs túlontúl informálva. Megírtam ugyan egy-két kötet elbeszélést és két regényt, sőt színdarabot; tizenkét év óta alig múlt nap, hogy a magam kis cikkével ne szolgáltam volna az irodalmi halandóságot, de hát mindez, belátom, kevés. Egy felette népszerű és igazán művelt főúrral hozott össze tavaly a közös metier, s beszélgetés közben szó esett az irodalomról. Megjegyeztem, hogy néha én is írok. A szimpatikus mágnás nevetett, megfenyegetett az ujjával, és így szólt: „Engem maga nem fog megtréfálni.” És jeléül annak, hogy kellemesen nevettettem meg, egy hatalmas szivarral kínált meg.
Én is nevettem, azonban tőrt éreztem szívemben. Egy vékony, de éles tőrt, amely keresztülszúrta ambíciómat, munkakedvemet és az írásban való hitemet. Ha ez a művelt és felvilágosodott úr nem ösmeri az írásaimat, mit keresek akkor a nagy tömegnél, a népnél, a szűk körű naptárolvasó osztálynál? Kinek a számára írok, ki veszi tudomásul a munkálkodásomat, kit győzök meg, és kinek a lelki életét gazdagítom? Ki tudja, hogy ki vagyok, s kit érdekel, hogy egyáltalán vagyok? Minden betű, íme, amit leróttam, a végtelen űrbe pergett, s kis harcocskám, amelyet az igazságért folytattam, batracho-myomachia volt. Szégyelltem magamat, s ugyanakkor világosan előttem láttam életemet: egy apró, tehetetlen hangyát, amely fáradtan, senkit sem érdekelve, senkitől nem gyűlölve, és nem szeretve, senkitől nem támogatva, és senkitől nem irigyelve folytatja üres irodalmi létét. A hangyaboly babiloni építkezése, berendezése csodálatos lehet, de ugyan kicsoda kíváncsi reá?
Szóval: tisztában vagyok vele, hogy az olvasók nagy része nem ösmer. Talán hallotta a nevemet, de már nem emlékszik rá: egy kocsma cégérén látta-e, vagy valami újságcikk fölött... Ah, megvan: ez az úr egyszer a Vígszínházban vendégszerepelt... Ó, ne tessék mentegetőzni, nem bánt a dolog. Az irodalommal amúgy is leszámoltam, hiszen különben hogy kerülnék össze egy négylábúval a címlapon, Ami pedig a dicsőséget illeti, abban, ím, most lesz csak igazán részem, ne4vemet ösmeretessé teszi, hogy másfél esztendőn keresztül úgy manageáltam egy lovat, hogy az végre canterben nyerte meg a Szent István-díjat. Erről, kérem, tovább beszélnek, mint a tárcáimról vagy a regényeimről, s az összvélemény ez: „Ez a Lovik ügyes ember és ravasz róka. Egy vagyont nyert Kapuson.” Akit pedig a turfon a róka címmel ékesítenek föl, az letette a doktorátust. Az előtt tessék kalapot emelni. Nevem össze van forrva a Kapuséval, s az ő dicsősége az én dicsőségem.
De most engedjék meg, hogy bemutatkozzam ama keveseknek is, akik talán ösmernek, s akik irodalmi téren találkoztak velem. E csekély számú jóakaróimat bizonyára meglepi, hogy a literatúra berkeiből egyszerre a versenyistálló kapuja előtt bukkanok föl, s egy hatalmas telivért vezetek eléjök. Nekik illik elmondanom, hogy gyermekkorom óta nagy szeretettel foglalkoztam a lóval, vele tudtam érezni, gondolkodni, örömmel töltött el, ha csodálatos lelki életébe pillantottam, s ló hátán éltem át legszebb óráimat. Apró munkáimban mindig szeretettel foglalkoztam a lóval, s iparkodtam róla a sablontól eltérő képet rajzolni, megpróbáltam e gyönyörűen domesztikált állat belső világát az olvasó elé vinni, hogy úgy mondjam emancipálni. Nem tudom, sikerült-e ez; nekem mindenesetre kettős hasznom volt belőle. Az egyik az erkölcsi, hogy egy rejtett világ titkait ösmertem meg, egy köztünk járó, mégis ösmeretlen életet tanulmányozhattam, s a természettudósok hatalmas revelációit végigélvezhettem. Csupa új lélek, csupa új karakter, csupa új szín; van-e ennél szebb szórakozás a világon? A másik előny az anyagi volt. Anélkül hogy észrevettem volna, egyszerre a hippológia kellő közepén voltam; megtanultam mindazt, ami lótenyésztésre, versenysportra vonatkozik, s komolyan fogva fel a lenézett területet, úgyszólván akaratom ellenére szakértőnek fejlődtem ki. Nálunk az emberek azért járnak ki a lóversenyre, hogy mulassanak, izguljanak és főként: nyerjenek. Én nem akartam se mulatni, se izgulni, se nyerni; én termékennyé akartam tenni az ingoványt, meg akartam belőle élni, szorgalom és tudás révén, én pályának néztem a versenyügyet, pályának, amelyhez éppen annyi tanulás, akarat és ambíció kell, mint más élethivatáshoz. S míg mások, kihörpintvén az öröm serlegét, a futtatás utáni estén összetörték a poharat, én a versenyügy szellemébe iparkodtam hatolni meg akartam érteni a sebesség titkát, meg akartam keresni a sport rugóit, bele próbáltam tekinteni a természet műhelyébe, hogyan forr ki benne az állati életerő és ambíció, meg akartam magamnak magyarázni a ló fiziológiai és pszichológiai életét, és álmatlan éjjeleket töltöttem e kérdések feszegetésével. És itt számos komoly emberre találtam, akik a szakirodalomban csodálatos lelkesedéssel szolgálták e rejtett világ titkát. Egy Nathusiusszal, Justinusszal, Bruce Loweval töltött este örökké emlékezetes marad előttem, s hasonló köszönettel tartozom a derék Goos Hermann-nak, avagy Bérczy Károlynak, aki szintén literátus ember volt, s mégis elődömként szerkeszteni tudta a Vadász- és Versenylapot.
Így történt, hogy egy napon belécseppentem egy nagy istálló közepébe, s egy nyári reggelen húsz szép telivér főnöke lettem. Köztük volt Kapus is, akkor még lenézett plater, amely, úgy tetszett, arra se volt jó, hogy eladóversenyt nyerjen. Külseje azonban elárulta a jó lovat, csupa izom, jó hát, erős csontozat, szép mar és nemes fej. Amint az idők múltak, azén Kapus barátom egyre jobban az előtérbe került, s tavaly egyszerre kibújt silány társai közül, s faképnél hagyott egy csomó jó lovat. Ekkor már komoly Szent István-díj-cracknak tartotta négylábú barátomat, s az álmodozások a nagy futásról megkezdődtek. De az István-díjhoz pokoli türelem kell. Elsősorban nem szabad a kombinációba vett lóval nagyobb díjat nyerni. Ha 4000 koronás versenyben győz, a súlya 49 kg-ról egyszerre felszökik 54-re, s akkor adieu parthie. Tehát csak kis díjért szabad konkurálni, s nézni kell, hogyan tűnnek el közben a 10 000-20 000 koronás versenyek. Igen ám, de hátha 1904. augusztus 20-ikán Kapus köhög? Hátha megüti a bokáját? Hátha a kovács megszegeli? Akkor vége a szép álomnak; akkor hiába vártam, s egy rézgarassal sem pótol senki. S a sors nem is volt elnéző. Mikor már átvitorláztunk 1904-be, s a Szent István-díj közelgett, egyszerre az én Kapus barátom sánta lett, mint a bak. Tehát mégis adieu parthie. Szomorúan nézegettük a trainerrel, jockeyval, aznap egyikünk se tudott egy szót szólani. Ennyit várni, és hiába!... De másnap Kapus, az én derék, jó Kapusom megvigasztalt: egyenesen jött ki a bokszból, s harmadnapra vígan galoppozott megint. Új remények; nem sokáig tartottak. Amikor Kottingbrunnban vagyunk, s éppen a vöslausi uszoda előtt ülök, halálsápadtan berobog a trainer, és jelenti, hogy a szomszédos bokszból egy Ambrosius nevű mén kinyitotta az ajtót (Lehet, hogy a lovászgyerek felejtette nyitva a závárt), átment Kapushoz, és véresre marta. A ló csupa lezúra: a háta, a marja, a lába, a nyaka... Kiszaladok az istállóba; tényleg ott áll szegény Kapus, lehorgasztott fővel, megtépázva, mintha háborúból jönne. Isten veled, István-díj!...
Három napig meglehetősen sötét volt előttem a világ, nem ízlett semmi sem, nem kellett semmi sem. A harag, a gyűlölet szorította össze torkomat. Íme, hiába hát minden türelem, munka, számítás, a sors utamba áll, s kajánul nevet rám egy nyitva hagyott bokszajtó mögül. Elkedvetlenedve utaztam el Kottingbrunnból, s csak Budapesten láttam viszont Kapust. Arcom felderült. Még kissé gyenge volt a vérveszteségtől és az ijedtségtől, de azért a ló szeme már csillogott, és fejét magasan tartotta... Ah, igen, ez a régi, jó hjarcos, csupa ambíció, csupa jóakarata és kötelességtudás. Biztatóan nézett rám, és felhúzta a felső ajakát: így nevetnek a lovak... Mikor kikísértem a Szent István-díj startjához, éreztem, hogy ő fogja megnyerni a nagy futást, s mikor a lovak a távoszlophoz értek, én már indultam is lefelé a tribünről, üdvözölni négylábú barátomat. Körülöttem a nagy versenyeket követő zsibongás hallatszott, lárma, vitatkozás, boldog nyerők kiáltozása, éljenek; a tömeg óriási, fekete tengerként hullámzott oldalamon, de én csak a derék paripát láttam, belőle is csak a kélt nagy, becsületes szemet, amely a teljesített kötelesség tudatával nézett rám.
Most pedig, kedves lovam, hogy mindezeket elmondottam, engedd meg, hogy üdvözöljelek és barátomnak nevezzelek. Négy lábad van ugyan, és nem jársz fekete kabátban, de azért igazi, hűséges cimbora vagy, akivel együtt kitartottunk rossz időkben, a mellőztetés, a balsors óráiban, s akik most is együtt vagyunk, mikor a dicsőség napja pillanatra mireánk süt le. Te nem éltél vissza a bizalmammal, te nem voltál hálátlan aggódó gondoskodásomért, amellyel télen-nyáron körülvettelek; te nem tépted széjjel reményeimet, te nem változtál át az utolsó pillanatban pique dame-má, mint a Puskin elbeszélésében a carreau ass; te hűséges barát maradtál mindvégig, aki tűzbe-vízbe megy, körömszakadtáig küzd a cimborájáért; te önzetlen, mi több: gavallér voltál, aki a kamatok százszorosával fizetted vissza rokonszenvemet, te... egyszóval, te nem voltál ember, aki irigy, háládatlan és rosszindulatú, hanem ló, ostoba állat, aki az egyetlen altruista ez önző földtekén... Köszönöm szíve fáradozásodat, és légy meggyőződve, hogy hasonló jóindulatra tarthatsz számot. Kedves négylábú cimborám, derék Kapus barátom, fogadd nagyrabecsülésemet!
(Forrás: Lóverseny 42-50. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése