Hevesi Lajos: A lovak hete

Kétszer egy esztendőben nálunk is beköszön egy olyan hét, mely a lovak hete. Akkor ami kétlábú, csak annyiban bír joggal a létezésre, amennyiben módjában áll magának még négy idegen lábat alárendelni.

Úgy vagyunk akkor, mint Gulliver utazásaiban, a kimondhatatlan Houyhnhnmok nemes népe, mely szintén lovakból áll, amely lovak ott az uralkodó nemzetiséget képezik, míg az ember alakú Yahook csak valami nyomorult helóta szerepet játszanak.

Mi, szegény Yahook! Oly nyomtalan eltűnünk mi, magas születésű Houyhnhnmjeink mellett, kiknek őseit a stud-book, azaz méneskönyv visszavezeti egészen a homályos ókorig, hogy tiszteletökre csaknem mi is elkezdünk nyeríteni.

Hallgassuk csak kissé azt a furcsa cigánynyelvet, melyet a sport beszél a turfon. Mily félig cikkelyezett vagy éppen cikkelyezetlen zagyvalék ez, melyben egy szó angolul kezdődik, derekán francia fordulatot vesz, és utóbb mégis magyarul végződik, az egész természetesen német hanglejtéssel ejtődvén. Kannibáli egy nyelvezet! Az urál-altaji és indogermán polgári házasságból eredt, melyhez hiányzik a nyelvészet papjainak áldása. Háromszoros dualizmus a nyelven, föderalizmus a száj üregében. Alkatrészei: csuklás, fütty, szisszenés, horkolás és prüsszentés. Elemezzük csak e páratlan frazeológiát, és aztán valljuk meg: nem nyerítés ez?

Mégpedig rossz, romlott nyerítés (hogy is nyeríthetne helyesen egy utálatos emberféle Yahoo?), holmi palócsása a nyerítésnek. És mégis érdekes, sőt érdekes éppen azért.

Mért is ne ringatnók magunkat ötször-hatszor évenkint azon illúzióban, hogy angolok vagyunk, hogy a Rákos Epsom versenyteréhez tartozik, és hogy a világ legjobb pecsenyéje azon lóhús, melyet szemeinkkel falunk fel?

Mindazon embereknek igazuk van, kik gyalog, kocsin és lóháton, poron s homokon keresztül, mely mindig meg van öntözve, de azért sohasem nedves, kimerészkednek abba a végtelen jegenyefasorba, amely oda vezet, ahol „fuss vagy fizess” a jelszó.

Van is ott mit látni! A szem csak úgy hízik a sok látnivalón.

Ott vannak a betting-ringben, azaz fogadási körben a lehetetlen sportkelmék, a valószínűtlen sportkalapok, a hihetetlen nyakravalók, a lóháton járó melltűk, a fölnyergelt orrak, a virágfaló gomblyukak, a rövidlátó messzelátók, a sport pléh lovagrendjének zöld szalagos birtokosai, a „gukker” grandcordonjának bőrszíjával övezett mellek, a lófejekkel illusztrált ingek, a vágtató lovászokkal telifotografírozott zsebkendők, a lófejű botok, lópatájú ostorok, és a sport istene tudja, még mi minden. Ott járja nagyban a „bulizás”, ott jegyezgetik a szörnyű „odds”okat, azaz fogadnak nyakra-főre, de még inkább lábra, ti. lólábra. Éppen mint Ascot klasszikus rónáin, mert a mi sportmanjeink is nagyban értik ám a reszkírozást, az ötforintosok úgy röpkednek ide s tova, mint a legyek, sőt láttam én már ott tízforintosnak is a színét – olyan zöld foltos volt az istenadta.

Aztán ott vannak az állványokon a hölgyek. Ott ülnek sorban az új sport-toalettek. Üdék, mint a májusi gyep, virítók mint a jockey-színek, röpkék, lengék, libegők-lebegők, mint a pályanyertes telivér. Suhog a selyem, ragyog az atlasz, lobog az új találmányú sallang, páválkodik a csipkés napernyő, dobog az aranyos cipősark – viganó ide, viganó oda, majd hogy el nem repül az a cifra páholyi népség. Hej, be helyes egy hely az kacérkodásra, különösen mióta a páholyokból le is lehet lépni a részvényesek körébe.

Hát a lovak! A mi dühös sportsmanjeink közt ismerek akárhányat, aki nagyon ért a lovakhoz, és rögtön megmondja, melyik a mén, melyik a kanca. Sőt még arról is vannak fogalmai (bár még nem eléggé megállapodottak), hogy melyik a pej, melyik a fakó, meg a „simli”, meg a „svájszfux”. Kifejezésének sportszerűsége kifogástalan: jó napot úgy kíván, hogy „haudujudú”, a szervuszt úgy ejti, hogy „gudbáj”, minden második szava pedig „godman”. Csoda, hogy ki nem megy Angliába, ilyen nagy szakképzettséggel biztosra vehetné minden esztendőben a nagy Derbyt, még ló nélkül is. Hogy minden futásnál van „favourite”-ja: e szerint természetes, és meg kell vallani, hogy az ő kedvence mindig nyer, ha nem veszít, holott a nem szakértőé mindig veszíteni szokott, ha nem nyer. Annál feltűnőbb, hogy ő nemigen szokott fogadni; csak ritkán „backol” egy lovat, mert hisz ő nem akar a turfon nyerni, hanem csak azért látogatja a „meet”-eket, mivel közgazdasági meggyőződése, hogy a lótenyésztést mindenképp elő kell segíteni. Igenis, a lótenyésztést! Oh, ő nagy lótenyésztő, ő ismeri (híréből) a kladrubyi ménest, meg a lipicait, meg a pardubicit, és annak idejében igen jelentőséges képet vágott, midőn gróf Rozwadowskit a cs. és k. ménesek igazgatói állomásából kimozdították. És csakis azért visel ő arany lópatkót óraláncán és aranynyerget másfél négyszöglábnyi térfogatú nyakravalóján, mert hiába – a lovakat nemesíteni kell; hisz már a halhatatlan emlékű gróf Széchenyi István is azt mondta. S aztán őneki más, tudatlanabb halandók felett határtalan fölényt kölcsönöz az, hogy ő ismeri a turf színeit. Mily megvetéssel néz ő azon bárdolatlan parasztra, ki a nyomtatott programban keresgéli, firtatja megzavarodott szemekkel, melyik szín kicsodáé. Hisz az ilyen szerencsétlen fuvolás, ha kék testet lát piros ujjal, nem is sejti, hogy az csak a gróf Károlyi Gyula lovászáé lehet. Mit tudja ő, hogy világoskék testet fehér ujjal csak gróf Szapári Iván lovászai viselnek, vagy hogy a Blaskovicsé fehérben, a Captain Blue-é pedig sötétkékben jár? Captain Blue! Hahaha! Hiszen ő képes magát annyira blamálni, hogy azt kérdezi, micsoda regementben szolgál az a Blue kapitány, holott a gyephez értő tudja, hogy ez csak álnév, és éppen olyan konzorciumot jelent, mint például Lissa, amely szintén nem mint tengeri csata, hanem mint futtató társulat jelen meg a gyepen. Az ilyen amatőr kontárok tudatlansága valóban hajmeresztő, s evvel lépést csak naivságok tart, mellyel az állami ménesek lovászainak fekete-sárga ingeit meglátva, képesek azon véleményt nyilvánítani, hogy már legalább a mezőhegyesi lovakon mégiscsak ülhetne tán vörös-fehér-zöld színű jockey is.

Ezek a kedves, savóképű, görbe lábú, borotvált, alig mázsányi jockeyk! Volt idő, mikor némelyikök egészen népszerű volt már az állvány közönségénél. Egy rőföskereskedő az egyforintos padon fontos képpel állná, hogy Entwistle a tavalyi őszi versenyek óta legalább három fonttal meghízott. Egy polgári fűszerárusné asszonyság a harmadik széksorban élt-halt Little-ért, s föl nem foghatta, mit talál szomszédnője, a vászonraktár-tulajdonosné, azon a vörös képű Maddenon.

Ez akkor volt így, midőn a fekete táblára minden futás előtt még ki szokták írni, hogy melyik lovat melyik lovász hajtja. De fájdalom, e szokást azóta elhagyták, s amióta elhagyták, a hőn tisztelt asszonyságok nem ismerik többé Entwistle-t, Little-t és Maddent, s a pesti nagy versenyközönség nem ismer többé „híres” jockeykat. Bármi világra szóló dolgokat míveljen a jockey, legyen ő Leonidas, Epaminondas, Caesar, I. Napóleon azon az angol nyergen, nevét nem tudja senki, számára többé nem terem babér, nevét meg nem őrzi a gyep hagyománya.

Pedig maga a jockey látása már megfizeti annak fáradalmait, aki egy forró májusi délutánon önverítékében kiúszik a Rákosra.

Az ilyen jockey különösen egy termelménye a lótenyésztésnek. Igenis, a lótenyésztésnek; ez nem tréfa, de gorombaság sem, hanem valóság. Ha ránéz az ember, azon benyomást nyeri, mintha az nem is ember volna, hanem egy része a lószerszámnak, minő a kantár vagy zabola. Ő valóságos lakonizmusa az emberi természetnek, mely, miután ő megszületett, az ő személyiségének kezdőbetűje után pontot csinált, úgyhogy ő tulajdonképp egy embernek csak abbreviatúrája maradt, aminője lehet például egy „M” és egy pont Mihálynak vagy Móricznak.

Ha azon ige, mely az írás szavai szerint hússá válik, véletlenül csak egy szótagú talál lenni, úgy bizonyára nem válhatik belőle más, mint jockey. S ha lehetséges volna egy tagbaszakadt, pirospozsgás ángliusból mathematice kivonni a négyzetgyökeret, úgy az eredmény megint csak jockey volna.

Chamisso német költő teremtett egy különös alakot, melynek neve Schlemiehl Péter. Ezen emberen az a baj esik meg, hogy elveszti árnyékát, ami őt szörnyen kétségbe ejti. Már ha Chamisso megfordítva oly árnyékot teremtett volna, amely elvesztette Schlemiehl Péterjét, úgy Chamisso találta volna föl a jockeyt.

Sikerült képmása a jockeyval az a kétkrajcáros mézeskalács lovag, mellyel a fiú játszik – de elölről kell ám nézni, ahol olyan éles, mint a borotva vastag széle.

Kasztort és Polluxot, a régigörögök és rómaiak sportisteneit, kik az olümpiai ugrató versenyeket rendezték, a regattáket és hajósegyleteket föltalálták, s győztes bokszerek szokásos díszövét is többször elnyerték, sőt a fönnebbi találmányokra szóló hellén privilégiumokkal is bírtak, melyeket azonban a magyar kereskedelmi minisztérium soha sem erősített meg – Kasztor és Pollux, mondom, ma csak mint jockeyk volnának ábrázolhatók.

És hogy ül lován az istenadta! Valóságos lócsiptető. Oda van nőve a lóhoz, és mégis alig érinti. Alig érinti, és mégis oda van nőve. Tulajdonképpen nem is ül rajta, csak úgy áll fölötte lábujjhegyen, kétágúan. S betűként meghajolva lebeg a nemes állat háta, nyaka, feje fölött, egy Damoklész-ostor, mely meg nem mozdul, míg a pálya utolsó kanyarulata el nincs érve, de azután annál keményebben megkocogtatja a tűzokádó táltos koponyáját. Ő valóságos „boltíves stílusban” lovagol, mire már lábainak alkata is különösen alkalmassá teszi, mert görbék azok, mint két bőrhüvelybe dugott török szablya. Ha gyalog járkál, sima földön, mindig azt vélnéd, hogy lőcslábainak egyike erre, másika amarra akar vele elszaladni. Őneki, úgyszólván, a két lába kancsal. Rosszul is érzi magát, mihelyt tudja, hogy szilárd föld van alatta.

Szóval: ő egészen különös egy organizmus, melynek létrehozásán a gőzfürdő s az üres gyomor versenyt fáradoztak, a mérleg s az ólomsúlyok ellenőrzése mellett.

Egy német filozóf az ő tudományos nyelvezetével azt mondaná, hogy a jockey legmagasabb ideális tökéletességében már „nem is van”, hanem „vanatik” – azok által, akik őt még észrevehetni vélik.

Mily ellentéte neki a jóízű, ropogós magyar paraszt, aki egyszer egy esztendőben befordul Pestre, hogy szerencsét próbáljon a parasztversenyben.

Termete nem nagy, de nem is kicsiny; arca úgyszólván barnára sült a napon, de homloka fehér, mint a kisasszony karja; izma vas, ina acél, szeme fekete, de vörös, éppen mint a félig izzó szén. Némelyiknek haja, bajusza mér őszbe is csavarodik, míg a másik még jóformán gyerek, és a suhancságig sem legényesedett meg. De azért ind a kettő egyformán megüli a lovat, színes „lajbija” úgy virít a zöld gyep közepén, mint a vadvirág, borjúszájú patyolat inge, gyolcs gatyája, melybe a szél belefúj, mint valami vitorlába, különös pattogást-ropogást hallat száguldás közben.

Paripájának nincsen cifra francia vagy rőfös angol neve, soha regény hősnőjét, színpadi princesszt vagy mitológiai nem egyesült görög istenasszonyt úgy nem hívtak, mint ahogy az ő lovát híják; de azért annak a szerény magyaros nevét, amely a rózsán, vagy csillagon, vagy szellőn, vagy sugáron, no meg legfölebb a villámon túl nem megy, mégis jól ismerik szanaszét három vármegyében.

És ő szőrén üli meg a tüzes állatot. Nem ül ő nyeregbe senki fiának; az csak olyannak való, aki nem lóra termett. Kengyelbe sem teszi lbát, mert ez is csak olyannak való, aki nem lóháton született, mint ő. Lova közt és őközte nincs egyéb, csupán csak a zabola és a gyeplő, melyest kantárszíjnak korántsem lehet nevezni, mert biz az gyakran nem is szíj, hanem csak kötél. Ami őt megtartja odafönn, ami őt odagyökerezteti, odanöveszti, az ő két combjának kemény szorítása, egyéb semmi.

És ha aztán egy csapat ilyen született kentauros viharként körülszáguldja a dobogó hantot, s pöffedezik a bő patyolat, a fekete báránybőr, süvegen vagy pörge kalapon pedig vígan lobog a puszták tőről metszett árvalányhaja: oly képet nyújt ez, minőt Longchamp és Epsom világhírű turfján nem látni, de igenis látni a magyar gyepen.

A jockey és a futtató magyar paraszt: mindkettő egy-egy darab etnográfia, lóháton; de a jockeyt szegényt már hamisítják széltiben, s olyan Wnczlicsekek akadnak köztük, mint akár az adóhivatali regisztratúrákban, míg ellenben a mi mezei gazdánk valódi, hamisítatlan marad, pecsét, gyári jelvény és cégcédula nélkül.

- - - De a három nagy nap elmúlik. A sok nép elpusztul a régi országgyűlések óta ennyi embert nem látott Rákosról. A tarkabarka színek mind eltűnnek, s csak a zöld és szürke marad meg, mely fölé a májusi égbolt mint egy kolosszális kék jockey-sapka félgömbje borul. A turf nem turf többé, hanem fű és föld. Az istállók körül hosszú lábú gólya lépdel hosszabb lábú sportsmanek helyett. A bírák emelvényén, a komolyság e székhelyén, csacska verebek csiripelnek. A nagy császárdíj nyertesének nyomdokában friss madártojás fekszik. A májusi meetnek vége; az októberié az örökség.

(Forrás: Lóverseny 51-61. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)