Az én kis könyvesházamba is behatott a harmadik szobából a fenyűfácska illata, s én is kaptam sok szép ajándékot. Egyet a síron túlról. Egy arcképet. Azt köszönöm legjobban, mert az tette nékem amaz estét igazán szentté. Gyermekségem karácsonyi érzése ujhodott meg szívemben, hosszú évtizedeknek utána először. Boldogok, akiknek ez még megadatik. S a viskó, amelyben ez az érzés megvan, aranyosabb és pompásabb minden márványteremnél, ahol a szívek már hidegek. E szent estén boldogan mosolyog a nyomorúság is; a betlehemi kisded megosztja vele az aranyat, a tömjént, a myrrhát. Az arany a szegény, a krajcáros fényűzés; az az egy tál jobb ételke, azok a kis ajándékok, no meg az igazi arany is: a dió. A tömjén a zöld galyacska illata és a lelkek áhítata. A balzsam a szívek enyhülése.
De akiknek ez sem jut! Akik hiába sóvárognak ama szent órákban erre a fényes, dús malasztra!
Karácsony estéjén megemlékeztem azokról, akiknek nincsen karácsonyestéjök. Mert elvette a munka. Lelkem elszállott a sötét tengerekre, a hajósokhoz. A nagy gőzös magányosan bukdácsol a fekete vízben; a magyar kapitány fent áll a hídon, s mikor a fél órát jelzik, csöndesen számolgat valamit: a bajai barátok tornyában most kezdenek beharangozni éjféli misére; s a habok sustorgásának közepette hallja a kondulást. Velök vagyok, velök a tengerészekkel; mert életemnek három karácsonyát töltöttem a végtelen vizeken, a teremtés óta mindig azonegy, komor, változatlan, egyforma tengeren, mely nem ismeri emberek ünnepeit. És láttam az éjben a lokomotivvezetőt; melle a tűzben, háta a jégben. Eszembe jutottak a mozgópostások, akik most a fülledt kocsiban, ingre vetkeződve, a lámpás világánál válogatják a leveleket, a csomagokat, hogy ne késsenek le az állomásról. Meg a telegráfusok, a gépteremben. Aztán ezek a szegény telefonos kisasszonyok, akik azt lesik, mikor esik le egy táblácska. És az egész posta, melynek soha sincsen lázasabb, emésztőbb munkája.
Hol van az ő karácsonyuk? S micsoda érzés lehet az ő szívökben?
Ami levelet holnap reggel kapok, mind részes benne, hogy a szívtől elvétetett, ami az övék. S aki azt a levelet a szekrénybe dobta, bizony el sem gondolta, milyen kegyetlen dolgot mivel. Tíz másodpercet vesz el tíz vagy hány ember karácsonyából. S ilyen levél ki tudja, hány ezer van?
Hollandia népe, ez a nemes, munkás nép találta ki másfél évtizeddel ezelőtt a vasárnapi levélbélyeget. Ennek a levélbélyegnek más a színe, mint a többié, s az van rányomtatva, hogy a küldő azt sem bánja, ha levelét egy nappal későbben adják kézbe. Ez a levélbélyeg a postának és a levélhordóknak vasárnapi és ünnepnapi munkáját megkönnyiti és csökkenti. Hogy egyebet ne említsek, minden levélhordót megkímél a pihenés napjain egynéhányszáz emelet megmászásától. Ugyan ki ne egyeznék bele ebbe, ha nem sürgős a levele? A sürgős levél kézbe jut az nap is; a rendes bélyeg követeli. De miért ne késsen, ami kár nélkül késhet?
Ezeket a vasárnapi levélbélyegeket a magyar posta is árulhatná. Költséggel nem jár a dolog. Sőt bizonyos a haszon, mert a bélyeggyűjtők légiói is fogyasztanák ezt a cikket az egész világon. Magunkról nem is szólva. S nem említve azt a nagy erkölcsi jót, hogy a millióknak módjában lenne akkor is gondolkozni és érezni, mikor a levélre ragasztják a bélyeget. Az egész a kereskedelemügyi kormány jóakaratától függ.
Ugyan ki hiszi, hogy erre a jóakaratra számítani képtelenség?
(Forrás: Tóth Béla: 100 esti levél 1904. Bp., Lampel Róbert /Wodianer F. és fiai/ - mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése