Eddigelé
elég adatot közöltünk már a Honderű e két évfolyamából Petőfire vonatkozólag,
hogy az egész viszonyt megírhassuk s ezzel kapcsolatban a még hiányzó adatokat
is fölsoroljuk.
A
Honderű 1844-45-ben ily c. alatt jelent meg: Honderű szépirodalmi,művészeti és
divatlap. (Divatképek, fametszetek s más műmellékletekkel.) Igazgató tulajdonos
Petrichevich Horváth Lázár. Szerkesztő: Nádaskay Lajos.* (* 1845. II. felétől Petr. Horváth Lázár volt a
szerkesztő és kiadó is.)
Petőfi
kezdetben jó viszonyban élt e lappal s pár költeménye jelent meg benne. Az összeköttetés akkor kezdődik, mikor s.
szerkesztő lesz a Pesti Divatlapnál, s nem mint Vahot Imre számos, szembeötlő
tévedéssel rakott emlékiratai 250-ik lapján írja, hol azt mondja, hogy 1845
elején, midőn a Pesti Divatlap előfizetői száma a 3000-et meghaladta, „a
kritikára oly érzékeny költőt” ő figyelmeztette arra, hogy „azért támadják meg
s rágalmazzák mindenfelől, mert kizárólag az ő lapjába dolgozik s tanácsolá
neki, hogy írjon az ő lapján kívül más lapokba is.”
„Tanácsom
folytán, így folytatja Vahot, egyszerre csak kapja magát, beköszönt majd minden
lapnál, hol az előbb a legkeményebben sújtották, még a Honderűnél is, melynek
főúrias szellemét, külföldies irányát halálba gyűlölé.”
„S íme
az őt most már tárt karokkal fogadott szerkesztő urak által büntetésül
aranyakkal fizetteti magát, még gyöngébb verseit is, s bosszúból és gúnyból
megadóztatja hunyászkodó, hízelgő barátaivá, túlzó dicsérőivé alázza le, talpa
alá szegi, megtapossa s arcul csapja legnagyobb elleneit.”
„Borzasztó
egy fordulat, mely csak egy oly genialis kölönctől várható, mint milyen a mi
Sándorunk volt. Másképp nem is lehetne megmagyarázni, hogy hát mi végből
csapott fel még oly zászló alá is, melynek színe az ő elveivel soha meg nem
egyezett, sőt merőben, homlokegyenest ellenkezett.”
Mindez,
mit Vahot ír, nem nagyon szép színben tüntetné fel Petőfit, de mindebből
egyetlen szó sem igaz. Nem igaz, hogy Petőfi 1845-ben kezd a Honderűbe írni, az
Életképekbe pedig már 1843-tól fogva folyton dolgozott, s az Életképek jobban
dicsérte Petőfit 1844-ben, mint 1845-ben; nem igaz, hogy a Honderű azelőtt gyalázta
Petőfit s azután dicsérni kezdte, ellenkezőleg Petőfi a támadások után hagyott
fel a Honderűbe dolgozással. Nem igaz, hogy az Életképek Petőfi „hunyászkodó,
hízelgő barátaivá” s „túlzó dicsérőivé” lettek 1845-től. Elég erre nézve csak a
folyóiratunk II. és eme füzetében közölt Hírlapi méh és Hírlapi őr
megjegyzéseire utalnunk.
Röviden
Vahotnak úgy eme, mint más adatai Petőfiről majdnem teljesen megbízhatatlanok s
óvatosan használandók.
Petőfinek
a következő költeményei jelentek meg a Honderűben:
Honfidal. 1844.
II. 78. lap. 5. sz. auguszt 3.
Az alföld. 1844.
II. 215. l. 11. sz. okt. 5.
Ekkor
történik, hogy Sujánszki „Petőfihez” c. verset ír hozzá a 250. lapon*. (* L. Petőfi-Múz. II. 95-97. l.) Ugyane
tájt, bárha rövid jegyzetben meg is dicséri Petőfit a Honderű, midőn a Versek
I. sajtó alatt vannak már.* (* L.
Petőfi-Múz. II. 83. l.) Eddig tart a jó viszony.
Megjelennek
Petőfitől A helység kalapácsa és a Versek I. s ekkor Nádaskay Lajos, a
szerkesztő maga, a II. 403-5. lapon (25. sz. dec. 21.) eléáll hírhedt
bírálatával Petőfi ellen, melyben még ha mind szemenszedett igazságok volnának
is, a magas modor kiválóan sértő, amellett, hogy ama költemények kijelölésével,
melyeket legkitünőbbnek jelöl meg, teljes járatlanságot árul el, nem is
említve, hogy A helység kalapácsát egyáltalán nem értette meg. Természetesen,
ez időtől fogva Petőfi, éppen ellenkezőleg, mint Vahot állítja, egyetlen szót
sem írt a Honderűbe.
És
pedig világosan nem a bírálat idegenítette el, vagy nem csupán az, hanem e
feltűnő ízléstelenség. S valóban a Honderűnek utóbb is Császár, e tisztán
phraseolog-költő a kedvence Hiador mellett, kiket folyton Petőfi rovására s
vele ellentétben dicsér. Annak, hogy Petőfit nem csupán a kritika idegenítette
el a Honderűtől, bizonysága az, hogy az Életképekbe a számos megrovás dacára is
folyton írt 1845-ben is, a Honderűbe pedig nem.
Emez
elidegenedéshez járult a Honderű iránya is. Kivált igazgató tulajdonosa folyton
előkelőséget affectált, saját születését és társadalmi összeköttetéseit, vagyonát
fitogtatta; untalan francia és angol nyelvismeretével tetszelgett s lenéző,
nagyúri modorban szólott lapjában a más két divatlap szerkesztőihez, kik
kenyérkeresetből űzték a journalisticát. Ezzel kapcsolatban ellentétbe helyezte
magát a mindinkább fejlődő demokratikus irányzattal, a költésben az új és
fejlettebb ízléssel. A saloniasság leple alatt külföldieskedést és ferde
divatokat árult s még hozzá, vagyis ebből láthatóan, valódi írói tehetsége a
Honderű igazgatójának nem volt.
Ezek
voltak főbb okai, amikért állandó harcban álltak úgy a Pesti Divatlap, mint az
Életképek a Honderűvel, melyekhez személyes ellenszenv is járult.
És ez az
irány volt bizonyára a legfőbb oka annak is, hogy Petőfi végleg odahagyta a
Honderűt s nem is tehetett másként. Oda kellett hagynia helyzeténél fogva is.
Vahot Imre teljes antagonistája volt a Honderűnek, lapjának szelleme is
amazénak éppen ellentéte volt. A teljes magyarosságnak, a költésben a
népiességnek volt híve, mely irányára kivált Petőfi hatott elhatározóan; de aztán
amaz eredetiességbe, valljuk meg, utóbb Vahot egész a durvaságig beleélte magát
s bizonyára némi túlzott nyereséggel szolgálta az ügyet. Petőfi, mint a Pesti
Div. s. szerkesztője, már csak állásánál fogva sem tehette, hogy írjon abba a
lapba, mellyel szemben az ellenségeskedés akkora lett már 1844. vége felé.
Az az
ellenszenv, mely a Honderű s Pesti Divatl. közt fennállott, csak lassanként
terjeszkedett ki Petőfire. Úgy látszik, hogy a Honderű egyelőre még nem akarta
elveszíteni Petőfit munkatársai közül. Ennek kell tulajdonítanunk, hogy az
1845. folyam I. 306. lapján Nádaskay Lajos, a szerkesztő, föltűnő dicséretekkel
ajánlja, mert inkább ajánlás, mint bírálat, Petőfi cipruslombjait.* (* Szépirodalom. Cipruslom bok Etelka (l) sírjáról. Írta Petőfi Sándor. 1845. 51. sz.
ápril 17.) Ez Petőfi felső-magyarországi útja
alatt jelent meg. De mint látók, a 39. számban, máj. 20-án megkezdi a Honderű
„Laprostá”-ját* (* Pet. –Múz. II-III. füz.),
melynek Petőfire vonatkozó részeit közöltük. Itt már nem bírja tartóztatni
magát.
E
„Laprosta” gyarló megjegyzéseire Petőfi a pesti Div.-ban a Vahot Imréhez
intézett s Pet.-Múz. III. számában, részben közölt nyílt levelében gúnyosan
tért ki, mi természetesen csak még jobban felingerelte a Honderűt. Ehhez járult
az az irigység, mi Petőfi nagy híre és népszerűsége miatt ébredt fel benne.
Az
elkeseredettebb harc azonban Petőfi ellen 1845. II. felében kezdődik, midőn
Petr. H. Lázár maga lesz a Honderűnek szerkesztője és kiadója is.
Ily
körülmények közt mintegy kapóra jött Petőfi „Zöld Marczi”-jának elvettetése s
felhasználta tehát a jónak hitt alkalmat ama Petőfi elleni gúnyiratra, mert
annak tekinthetjük.
Addig
sem mulasztja el azonban itt-ott egy-egy vágást adni. A „mephistói kérdések” c.
rovatban ezt olvassuk (Honderű 1845. II. 20. 1. sz. júl. 8.)
„- Az
„Életképek” becsvesztetteknek állítják a fáklyászenéket Magyarhonban. – Vajon
nem akkor vevé-e kezdetét a becscsökkenés, midőn a pesti D.lap Berangerja
Eperjesen megfáklyászenésztetett?”
Vagy
utóbb, az 59. lapon (1845. II. 3. sz.) egy aradi levelezőjétől a következő
gúnyos megjegyzést adja ki:
„Mint
halljuk (bár teljesednék!) lelkes rácaink, kiknek az „Életképek” aradi
levelezője már jó adag borsot tört orruk alá, hogy a „kis” levelezőnek „nagy
igazságát” tette cáfolják meg: a „Helység kalapácsa” halhatatlan szerzőjét
Petőfi Sándort azon csodaszép „néprománc”-ért, melyben a „tehéncsordás” és
„kutyakölykök” burkoltatnak a halhatatlanság múmiájába* (* Célzás Petőfi „Néprománc” c. költeményére. Pesti Divatlap. 1845.
II. 435. l. 14. sz. júl. 3. (Összkiad. „Piroslik a kecskerágó…” c. a.),
arany emlékkoszorúval fogják megtisztelni. Lám, lám! az érdem Szibériában is
érdem marad!
Óaradi maradi
Koppantó Pál
Nyárhó 22-én.”
Ugyanott
a 69. lapon pedig Young (t. i. Petr. Horv. Lázár) „Frescok a szivéletből” című
sorozatfélét indítván meg, ebben egy helyt így szól: „Hatan valának az első
helyen… egy tiszt, ki mint látszék nemrég jutott a hadnagyi rojthoz, mert
koronkint oly büszkén tekintgete végig egyenruháján, mintha tavaszhó 29-ke óta
Gömör-megyei táblabíró volna.” sat. „Magyarországon oly átkozott hideg volt,
mintha a természet is – mint mi (valami) szeretetreméltó író – egyik magyar lap
zsoldjába szegődött volna, hogy a honi hőséget a Haza javára á la grosso hűtögesse,
s a fontoldiakat á la minuta mászásukban gyámolítsa.* (* Erre a Pesti Div. lapszemléje a 629. lapon (1845. II.) így szól:
„Fresco képek a szivéletből. I. Érzelmi azonaliák Youngtól, komoly szellemben
és így illedelmes modorban is. Sok jó van benne, azt nem tagadhatni, s
élénkséget az által is akar író cikkének adni, hogy Petőfyt (!) és a P.
Divatlapot itt-ott megcsípi. – Szúnyogcsípés, semmi egyéb.”)
Sőt
figyelemmel olvasva a Petrichevich „Egy pár komoly szó a maga idején illetőleg
a magyar szépirodalmat* (* Honderű. 1845.
41-45. l. 3. sz. júl. 22.) c. cikkélt, lehetetlen benne folytonos
vonatkozásokat nem látni úgy a P. Divatlapra, mint Petőfire. Azt mondja, hogy
irodalmunkban a nyerseség, neveletlen polémia, személyeskedő ingerkedés a Bajza
Kritikai lapjával kezdődött s az új nemzedék tízszeres hősiességgel folytatja
ezt. „Nincs pöffeszkedő durvaság, irigy aljasság, nincs irodalmi
betyárkodásnak oly neme, melyre büszkék ne lennének az ilyenek. Undok férgei az
értelmiségnek, irodalmunk terebély fájának gyökerén rágódók.” „A legköznapibb
fickó – kinek egy-két népies költeménykéje tán sikerült, ki Schlegel és Engel
könyveiből néhány tudós értekezést foldozott össze a művészet számára… azonnal
a század emberének lenni hiszi magát, embernek, ki Magyarországnak egy új aerát
nyitott, ki elhomályítá a múltat, elnémítá az úgynevezett bitorlott
tekintélyeket, s ki a jövendő emberének – a jövő nemzedékek bámultjának tartja
magát széltében. S beh szerencsés a csillagzat, mely őt születni látta, a
felekezet, melynek kebelében fogamzott, a cotteria, mely őt magáénak
vallhatja!!!”
„Ezek,
mert valódi becsen alapuló közvéleményben népszerűséget hiába keresnének,
elkezdik aztán magok magokat rettenetesen össze-vissza dicsérni, a
legnevetségesebb attitüdbe téve egymást tömjénezni, dicsőítni, learcképezni,
szóval míg bálványozzák kedves magokéit, egyszersmind szemtelenül kiemelik
saját énjöket is…”
Azt
hiszi, hogy a demokrácia, mely átment az
irodalomba is, oka mindennek. A tekintélyek, szabályok megvettetnek sat. „Innen
aztán az a sok halhatatlan emberke, kikről imént szólánk, kik olyakká lőnek
rövid eszű barátjaik keskeny körében, s kiket ördög sem ismer csak a szomszéd
megyében is” sat.
Megelégszünk
az idézettekkel, hasonló a modor s a hang az egészben. Azt hisszük, ezekből is
elég világos, hogy az általános kifejezések leple alatt Vahot és Petőfi
értetnek legkiválóbban s ezt abban az időben még jobban tudták s ráismertek,
mint az csak természetes.
A
Honderű tehát Petőfit azonosította a P. Divatlappal, s őt, mint a kor egyik
legnevezetesebb megrontóját piszkolja.
Ez
otromba cikkre az Életképek Hírlapi őre majdnem teljesen helyeslőleg válaszolt
a 122. lapon (1845. II.), a P. Divatlap pedig az 566-7. lapon (II. 1845.)
szintén csak gyöngén verte vissza ugyancsak a Lapszemlében.
Erre jött
aztán a Honderű cikke a „Zöld Marczi”-ról* (*
L. közölve Pet.-Múz.III. „Adatok Petőfi műveinek megjelenéséhez” c. cikkben.),
melyben ismétli részben azokat, miket a fentebb ismertetett cikkben mond s
ebből világosan látható, hogy ezt is maga a szerkesztő írta, ki elhatározólag
kívánt szokott aroganciájával föllépni. Erre a Pesti Divatl. a Lapszemlében ad,
de szintén gyönge visszhangot* (* L.
ugyanott), azonban Petőfi ezt nem várva be, a július 29-ki Honderűben
megjelent cikkre már az augusztus 7-diki Pesti Divl.-ban kiadta az 594. lapon.
„A Honderűhöz” c. ismeretes költeményét*
(* L. az összes adatokat erre
nézve Pet.-Múz. III. „Egykorú bírálati megjegyzések Petőfinek a lapokban
megjelent műveiről” c. cikkünkben.) – mellyel véletlenül ugyanegy számban
jelent meg R… T… István „Egy kis izenet monsieur Honte-des-Ruesnek! Komárom” c.
levele* (* Honte-des-Rues gúnyos
szójáték, magyarul: Utcák szégyene. L. ugyanott). Ezt azért érdekes tudni,
mert Petr. Horváth Lázár válasza e levélre is kitér.* (* Lásd a válaszokat is Pet.-Múz. III. u. ott)
Megjegyzésre
méltó, hogy e válaszában P. Horváth Lázár nem csak ezt és ennyit mond
journalista ellenségeiről, mint az idézett helyen olvasható. – Ugyanott a 113.
lapon „komisz legénykék”-nek, „die miserablen Schlucker”-nek, „ein in Reihe und
Glied auffgestelltes Lumpengesindel von Gemeinheiten”-nek, „dühös falká”-nak
nevezi őket sat.
Ezek
aztán még a közönyösebb Életképeket is kihozták sodrából s a 217-18. lapon
válaszol a Hírlapi őr-ben elég tárgyiasan* (* Ugyanis a Hírlapi méh s utóbb a Hírlapi őr rovatok vezetője az
Életképekben Garay János volt. – Garay pedig szintén nem tartozott Petőfi
barátai közé, innen a lágymeleg védelem s a nagy óvatosság minden irányban.
Egyébként erre, viszont az alább említendő Szemere Miklós-féle ügyre még
visszatérünk.)), a Pesti Divatl. pedig, amint nem is tehetett másként, még
nagyobb gorombaságokkal és megtorlással a Lapszemlé-ben, a 697-700. lapon, de
mivel tárgyunkra szorosan nem tartoznak, csak éppen megemlítjük őket. Valamint
csak éppen megemlítjük azt is, hogy utóbb kibékültek s nyilatkozatokat adtak
ki, a Pesti Div. a 756. lapon, a Honderű a 10. számban (1845. II.)
E
személyeskedő tollcsata alatt jelent meg a Honderűben 2 költemény Petőfi ellen:
A régi jó Gvadányi Petőfihez és Az aggtelki barlangban cím alatt* (*L. Pet.Múz. III.), mindkettő névtelenül.
Ha a körülményeket figyelembe vesszük, akkor e költemények írójául Szemere
Miklóst kell tartanunk, bárha e költemények nincsenek is benne művei I-III.
kötetű kiadásában.
E
költeményekkel megszűnt a Honderű 1845-diki harca a Pesti Div. és Petőfi ellen
is; de természetesen csak ideiglenesen s 1846-ban újabb erővel tovább folyt.
FERENCZI
ZOLTÁN
Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.)
július-szeptemberi füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése