Költemények Petőfi ellen

I.

A régi jó Gvadányi Petőfihez¹

Hallottam kis öcsém, minap rólam irtál,

S felőlem sok furcsa dolgokat mondottál,

Hallottam ezt csupán, biz én nem olvasom.

Divatlapotokat ide nem járatom.

Szó a mi szó! mégis igen furcsán vettem

Hogy öcsém általad megemlegettettem.

Köszönöm grácziád, s hogy verselésemet

El tudtad tanulni, bámulom eszedet!

Mit rólam mondottál, arról szót se’ teszek,

Jó régi szokásként én nem feleselek.

Irok: hogy elmondhasd lám a mennyországból

Is kaptam levelet egyik imádómtól!!?

A milly sok szép naivság van az irásodban

Ollyanra találhatsz itt e verssorokban.

Mi itten tégedet bár régtől ismerünk,

Ne hidd azért öcsém; hogy megsüvegelünk,

Bár a te szemeid hiú káprázatja

Koszorúdat már a mennyben is mutatja.

Kivált mióta kis szurokfüstöt nyeltél

Egykét tanulótól, kikkel korhelykedtél.

Igaz, hogy egykissé nagyot is ugrottál,

Mióta bakából Poétának csaptál.

Az én magyar népem nagyon szives gazda,

Hiszi: fülemile van minden bokorba!

Mikor énekelni te is elkezdettél

Magyar hangon szólván, kissé megtetszettél,

De hamar elbiztad szelesen magadat,

S hitted, már koszorú fonja homlokodat.

Azóta sokfélét összevissza darálsz,

Ezért itt-ott gyakran tövisre is találsz.

S nagy hetykén neki rúgsz az egész világnak;

Mondván. neked ugyan miért praelegálnak?

Hiszen te a földre csak ugy lecseppentél,

Már anyád méhében költőnek termettél.

A költő születik, igaz – de csak ugy lesz

Valódi költővé, ha tanítást is vesz,

De te sem így sem ugy nem akarsz tanulni,

Hibád fölött szoktál soha – nem pirulni.

Universalgenie vagy képzeletedben,

Verset, prózát, drámát firkálsz egy időben.

Kár hogy némelly ember nyeregbe ültetett,

Mi még a mezőre küldenénk itt téged.

Vitéz Mihály bátyád kulacsának szája

Sincs nyitva, mint véled, még a te számodra.

Jó magyar borából tán meg se’ kinálna,

Ha tévelygő lelked e tájra fordulna.

Patronusodnak tán nem volt kit festetni,

Hogy eszébe jutott portréd levétetni.

A mi jó benned volt, majd mind elrontotta,

Ő általa lettél tenmagad bolondja.

Míg tőled elválnék, fogadd jó tanácsom:

Ne legyen olly sok vers nálad egy rakáson,

a felét égesd meg, harmadát tüzre tedd,

Lehet hogy a többit talán közölheted.

Minden tárgyról ne írj, a mi szedbe jut,

Mert ugy verselgetni Farkas¹ komám is tud.

Hidd el még egy kis ciz nem teszi a verset,

S tenálad ez szokás, - jobb ha levetkezed.

Könnyű előadás szép, s az egyszerüség,

De ne legyen aztán csupa sületlenség.

Szép világ a költő belső szívvilága,

Költői, ha ollykor eztet is kitárja.

De a ki csak mindig irkál önmagáról,

Fikarczot sem tartok én olly Poétáról.

A te szemed is tán be van pókhálázva,

S hiszed, hogy már te vagy a világ központja.

Ezért irod aztán, hogy hol s mint mulattál,

Mely ablak alatt és kire kacsintottál,

Hogy hol és ki hítt meg nagy magyar ebédre,

Tartozik ez mind csak kis privát körökbe.

Ép mint a gyermekek fönnen dicsekszenek,

Ha nekiek gombot s piros csizmát vesznek.

A te Pegazusod olly mezőkön vágtat,

Hol az ügyes legény gyakran jól arathat.

Tetszik a pajkosság versben s az életben,

Csak rontást ne tegyünk aztán az izlésben.

De te öcsém talán ezt nem is ösméred,

S bor közt czimboráktól csak hiába kérded.

A mi benned mondják, csak természetesség, -

Annak neve nálunk – vad neveletlenség.

S a nyomott betüknek hosszabb állkapczájok,

Minthogy ne tekintnénk egykissé reájuk.

Végre még az sem szép. hogy te a költőket,

Egymásután csak ugy kapanyelezgeted.

Hjah persze! Istók is szép lenne magában,

Párja nem volna majd hetedhét országban.

A mit magad hiszel, bajos elhitetni:

Hogy jelesbet nálad sehol sem lelhetni.

Absurdum ez öcsém, s nagy confidenczia,

Sőt a mi több: merő impertinenczia!

Most adsza parolát, hajtsd meg szépen magad,

Mint illik – csinosan viseljed magadat.

Ha költővé akarsz lenni e hazában,

Járj el jól s okosan a költés dolgában.

memento, kis öcsém! s ha még találkozunk,

Lehető hogy veled – kezet is foghatunk.²

1) Cserei Berei Farkas

2) E költeményre a Pesti Div. (1845. II. 725.) Lapszemléje a köv. megjegyzést teszi. „A régi jó Gvadányi Petőfihez. Olly vers, melly ellenségtől jő, s ellenséges indulattal íratott, s mellynek nagyobb része inkább illenék tán magára az iróra, mint Petőfire.”

II.

Az agtelki barlangban.

Petőfy¹ a kálvinista Rektorhoz²

Nagy tisztelettel nézz e névre,

Mellyet e falra karczolok!

Boruljanak a föld porába

Előtte minden rektorok!

Bámulj! enyém az! s két országban

Mint üstökösfark ugy ragyog:

Az ebrudon kiröppent Marczi

Zöld éneklője én vagyok!

Már Csízió megjövendölte,

Hogy egykoron hires leszek,

Hogy (mi nagyapád sem volt) tábla-

Birói czimre szert teszek. –

Beranger és Heine nyomában

Mint a napszámos izzadok,

Az ebrudon kiröppent Marczi

Zöld éneklője én vagyok!

Volt egy szép hölgy, nem állhatott ki,

Ha rá pislogtam, borzadott,

ha zajtaymentémre nézett,3

Majd nyilalásig kaczagott,

De én azért megénekeltem,

Ez énekben sok köny potyog;

Az ebrudon kiröppent Marczi

Zöld éneklője én vagyok!

Tudd meg! tollamból jött világra

A helység kalapácsa is,

Édesdeden röhögnek rajta,

Ha hallják: Jankó és Maris.

Édes Gergely sem irt illy szépet,

Nem zenge illyet még torok;

Az ebrudon kiröppent Marczi

Zöld éneklője én vagyok!

A kritikus mind szamár, bival, ló,

Sok versem rossznak hirdeti,

S a föld mindannyi kalapácsa

Kalapácsát csak neveti;

Mondom: szamár, veszett komondor,

Izlése nincs, azért morog;

Az ebrudon kiröppent Marczi

Zöld éneklője én vagyok.

E kar hatalmas bár a tollra,

Hatalmasb volna kardra még,

A hőskard czinketermetemhez

Ugy-e, dicsően illenék?

Látom csodálsz, s csodálhatsz is, mert

Nálam nincs ember már nagyobb:

Az ebrudon kiröppent Marczi

Zöld éneklője én vagyok!⁴

Az Életképek Hírlapi őre is megemlékezik e költeményről (1845. II. 283. l.): „- A régi jó Gvadányi Petőfihez című versezet szerzője nincs megnevezve, mindamellett azonban nem hinnők, hogy a szerkesztőtől ered, miután benne többi közt az is – éspedig ritkított betűkkel szemére lobbantatik Petőfinek, miszerint oly igen szeret magáról beszélni s el-elmondogatni, hol és mint mulatott, hol és kire kacsintott, hol és ki hítta meg nagy magyar ebédre; …. ugyanis nem tesszük fel a szerkesztőről, hogy amiket ő prózában szakadatlan mondogat, ugyanazt – így elfeledkezve – merné másban rosszallani. Egyébiránt a jó Gvadányi figyelemre méltó dolgokat mond el; de nem hisszük, miszerint mennyországban oly rosszul mulassa magát, hogy még ideje legyen, le árva földünkre sükerre nem számolható beszédeket hangoztatni.”

A  TŰZ

A folyóiratunk jelen számához mellékelt facsimile „A tűz”, Petőfinek egy másik költeménye, melyről a „Rongyos vitézek” c. alatt kimerítően szóltunk a Petőfi-Múzeum II. 59-66. lapján s így az ott elmondottakra nem térünk ki.

Említett cikkünkben ama véleményünknek adtunk kifejezést, hogy e költemények a legnagyobb hihetőséggel 1845-be tartoznak s nem 47-be, ahová a kiadások sorozzák. Ez állításunkra a Budapesti Szemle 1888. máj. füzete tett megjegyzéseket a következőkben: „Nem sokkal meggyőzőbb, amit a II. füzet a „Rongyos vitézek és a Tűz című költeményekről fejteget. Azt állítja, hogy ezeket Petőfi nem 1847-ben írta, amint az eddigi kiadásokban olvassuk, hanem 1845 vagy 1846-ban. Az eddigi kiadások Petőfi kézirati gyűjteményét követték, ha a Nemzeti Múzeumban lévő eredeti kéziratokat átnézi. A felhozott okok éppen nem állják ki a kritikát, de különben is biztos forrásból tudjuk, hogy Petőfi Urházyhoz, a kolozsvári Unio zsebkönyv szerkesztőjéhez két ízben küldött be költeményeket: először 1846-ban Isten csodája, Erdélyben, szeptember 27. 1846. (Költői ábránd), másodszor 1847-ben Rongyos vitézek és Tűz címűeket. Az Unio zsebkönyv 1847 elején nem jelenhetvén meg, ellenben Petőfi összes költeményeinek első gyűjteménye ugyanakkor megjelenvén, ez magába foglalta 1846-ban írt s így az Unioba küldött költeményeit is. Ezért Petőfi 1847-ben egy pár újabb meg nem jelent költeményét is beküldötte Urházyhoz, ki aztán 1847 végén mind a régebben, mind az újabban beküldött költeményeket kiadta, noha amazok már Petőfi összes költeményeinek első gyűjteményében megjelentek. Tehát nincs semmi ok, hogy e két utóbbi költeményt 1845-ben vagy 1846-ban írottaknak állítsuk csak azért, mert Ujházy 1846-ban bocsátotta ki hírlapi felhívását az írókhoz.”

A h. jegyű budapesti szemlei ismertetőnek ezt a becses felvilágosítását jónak láttuk egész terjedelmében közölni s hasonló fölvilágosítást minden irányból a legnagyobb köszönettel veszünk. Mindenesetre, mert az ismertető biztos forrásból tudja, hogy e költemények 1847-ben küldötte be Urházyhoz, ez dönt erre az időre nézve. Azt azonban most is úgy látjuk, hogy e költemények hangja nem 1847-re utal.

FERENCZI ZOLTÁN

1) „Igen nagy megtiszteltetésnek tartjuk ugyan P-y urróli verseket adni aestheticai lapban; minthogy azonban e humordús versek írójában legjelesb költőink egyikét gyanítjuk, nem akartuk azt visszautasítani. Egy legyecske valami nagy kerék falára verekedett egyszer, s annak forgását saját elmélkedésének tekintette. Félünk, nehogy ugyanez történjék a derék P-y úrral is.   -  Szerk.”

2) „E Vers dallója, nagy tisztelője levén Petőfynek, dicsőítő sorait, alig egy-kettőt kivéve, s a „két országban híres” ember „úti jegyzeteiből” s „nyílt leveléből” fűzte össze.”

3) „Affectalt különcködésből a Peleskei notárius hasonmásává tevé magát Petőfy barátunk, sicut notum est.”

4) E költemény a Honderű II. 175. l. jelent meg (1845. 9. sz. szept. 2.) A költemény célzása az „Úti jegyzetek” köv. helyére vonatkozik: „Mint említém, a falubeli rector is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók bekarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.

- Tán el sem lehet olvasni? – kérdezem, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.

- Oh igen – felelt ő -, el lehet: Petőfi.. de, irgalmatosságos egek! ezt oly hidegvérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: „Kíribicza Isták, vagy Sujánszky, vagy Badacsonyi, vagy nem tudom, mi?” (Életképek 1845. II. 84. l. Vegyes műv. III. k. 26. l.)

E pasquillusra az Életképek hírlapi őre semmi megjegyzést nem tesz, mi azért jellemző, mert mint látók, a Hírlapi őr határozottan Petőfi ellenségeihez hajlott.

F. Z. jegyz.

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet