Petőfi és Szemere Pál

A Petőfi baráti viszonyai közül alig érdekesebb és meghatóbb egy is, mint a Szemere Pállal való, legkivált azért, mert alig értette valaki oly mértékben akkor Petőfi jelentőségét mint Szemere, ki pedig 1785-ben születvén, 57 éves volt akkor, mikor Petőfi 1842-ben föllépett.

Ha egész őszintén akarunk lenni, Petőfi e jelentőségének fölfogása és megértése s egyszersmind hirdetése is, már akkor nagyon meglepő. Mert ez Szemerét úgy tünteti fel, mint ki együtt nőtt az idővel és haladt a korral, mely pedig eszmékben sohasem változott még oly gyorsan sem az irodalom, sem a politika terén mint abban az időben, mit Szemere átélt. Így szemere a Kazinczy és a nyelvújítás irányaiba és eszméibe növekedik belé, egyik tagja is utóbb, mint Kazinczy lelkes követője, a híres triasznak. De ez nem teszi őt maradivá. A Kazinczy utáni romantikus nemzeti költői irányt nem csak szeretni és érteni bírja, de csatlakozik is hozzá, sikerre juttatásában működik s Körner Zrínyi-jét fordítja le. Utóbb pedig megérti az új, Petőfi-féle költői irány teljes jelentőségét s csatlakozik hozzá, mint Petőfi buzdítója és csodálója, bárha nem is mívelhette ez irányt. Szemere tehát érezte úgy a művészet igazi lényegét, mint meg bírta mindig érteni az idők lelkét s értette, mi ennek legtermészetesebb visszhangja a költésben. Ismételjük, ez kiválóan jelentékeny vonása Szemere Pálnak.

Már 1845-ben s tehát akkor, mikor Petőfit legjobban támadta meg az álesztétikán alapuló kritika s kivált a hírhedt Császár-féle az Irodalmi Őrben, Szemere mindig a legnagyobb elragadtatással szólt róla. A Pesti Divatlapban (1845. II. 860 l. 27. sz. okt. 2-án) Szeverin szólván Petőfiről, ki különben szintén lelkes ismerője és tisztelője volt Petőfinek, fölemlíti, hogy „az ily középszerű, fanyar tehetséggel bíró irkászok, s a mindenben gáncsoskodó kritikasterek üldözik s rágalmazzák Petőfit; míg hazánk legfinomabb tapintatú, legalaposabb ítéletű bírálói, milyenek Schedel Ferenc és Szemere Pál, mindenkor a legnagyobb méltánylattal emlékeznek a lángeszű Petőfiről (az első a Budapesti Híradóban, az utóbbi csak privát körökben, de mindig lelkesedéssel, elragadtatással).” E sorokat szándékosan mi húztuk alá, nem szólván most a Schedel bírálatáról és dicséretéről, mert ahhoz némi szó fér még; hanem a Szemere lelkesedése a legnemesebb, legtermészetesebb forrásból eredt: t. i. a lángész és a művészet iránti rajongásából, abból az érdek nélküli tetszésből, mit Kant az esztétikai érzésnek nevez.

De nem csak e hely, sőt Petőfinek „Szemere Pálhoz” c. költeménye* *) Pesti Divatl. 1846. I. 26. l. 2. szám, jav. 8. jelent meg e költemény.) még jobban rajzolja Szemere emez elragadtatását s egyszersmind azt a mély szeretetet és hálát, mellyel Petőfi ezt fogadta. Mily érdeme, mily dicsősége, de mily bizonyítéka is a Szemere léleknagyságának, hogy Petőfit ily sorokra bírta lelkesíteni:

Sok van, miben büszkélkednem lehet,

De büszkeségem mindenek felett,

Hogy, mint barátod, ugy állok szivednél,

Bár korra nézve nagyapám lehetnél.

Tiszteltelek; mint tisztelőd menék

Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég;

Engem ne tisztelj, engemet szeress!

Mostan szeretlek és tisztellek téged.

Mind a kettőre vagy te érdemes

Míg tiszteletre indit öregséged,

Szeretnem kell ifjui szivedet.

Meret nyom nélkül haladt el e felett

Esztendeidnek terhe, sokasága

Hervadhatatlan kebled e virága.

Öreg barátom, fiatal sziveddel!

Fa vagy te, mellynek elhullt levele,

A mellyet már a téli hó lepett el,

De rajta vigan zeng a czinege.

S bár késő este van már életedben,

Szemed még most is tisztán s messze lát:

Megismeréd a felhők madarát,

Kit fényes nappal sem láttak meg többen.

Magamról szólok. – Hah, míg annyian

Vetnek reám lenéző szemeket,

Kezedben a borostyán lombja van,

Megkoszorúzni véle fejemet.

És hogy még csak a végét idézzük, a költő azt mondja:

Ha ezt a hosszú pályát megfutandom,

S egy nemzet fogja megtapsolni lantom:

Nem lesz előttem e taps kedvesebb,

Mint az volt; mellyel pályám kezdetén

Egy magad által idvezeltetém,

És mind szivednek dobbanása volt,

Midőn szivemre először hajolt.

E költemény egyaránt emeli előttünk Szeremét és Petőfit. Petőfi gyönyörűen emeli ki Szemere lelki ifjúságát, mit fennebb említénk, hogy kora dacára megérezte azt és úgy, ahogy Petőfi érezett s kifejezte költeményeiben.

Szemere e költeményre hosszasan maradt adós a nyilvános felelettel; de felelt végre az Életképek 1846. II. felében (387. l. 12. szám, szept. 19),mely mindennél jobban rajzolja Szemere lelkesedését.

„- T. veteránírónk Szemere Pál -, mond a szerkesztő, következő nyílt választ küldött Petőfy (!) Sándorhoz: Nagyérdemű férfi, becsült barátom! Nem egyszer teszek szemrehányást magamnak amiatt, hogy oly sokáig késedelmeskedem, felőled és lantászatod felől közönségünk előtt szólani – ha csak azt, amit, és valamit is. Az az átkozott túlszerénység, való igaz nevezetével: gyávaság! De hiába. Sok év, s annál kevesebb erély! Pedig, legalább én úgy sejtem – versíróinkra nézve, néhányra tudniillik, fölvilágosító szövétnekecske gyanánt fognék szolgálhatni. Hiszem: ez a világosság egyszersmind égetne is. Igen. És ez éppen a baj.

A fiatal, s Veled egy vagy közel korú, félrabilag érzi magát Körüled, midőn előd-mímeléssel kezdé pályafutását; holott Téged saját kebled örök ifjúságú Istene szólaltat meg, s gyermek – s legény – s férfiéveidből egyiránt. Tünemény, mely a világirodalom történetei között, a legszerényebben szólva bár: ritka és gyér; én hasonlót egyet sem tudok, egyre sem emlékezem. Az öregebbek? Olvasám többeknek bírálatát. Boldog Isten!... Köszönjék meg a jámborok, hogy káromkodás helyett ezen iróniai fölkiáltással hallgatok el.

És hány lehet, sőt hány van, mint nemegyszer tapasztalám némely társalgásom alatt, ki materiát és formát, mint ikeregységet felfogni elégtelen levén, egyiket a másik nélkül bírálgatja. Némely bírálócska a legszembetűnőbb soccust sem képes lelki szemeivel meglátni, s úgy kél ki ellene, mintha az cothurnus volna; s amazon is oly sokágú sarkantyútaréjt keres, mint ezen.

És így tovább stb.

Sajnálom, hogy nem volt módodban, ha csak egy-két napra is kiröppenni. Neked többször kellene velem lenned. Én a szó legsajátabb (s nem átviteles) értelmében vagyok irántad: ájtatos. Megtörténhető, hogy e szent érzelem elragad; de hiszen miféle silány érzelem is az olyan, melynek ily sikere sincs? Mindemellett vajmi jól eshetnék Neked, ha a budapesti hanyagokat, azoknak vállvonogatásaikkal együtt, olykor-olykor elhagynád, s az én örömfelsikoltásaimat hallgatnád és mosolyganád! Különben is éveim meg vannak számítva, s ki tudja, meddig lehetek ösztönzésedre, buzdításodra? No de míg élek: vagyok és maradok tisztelőd s híved.

                                      Pécel, aug. 29.  1846.

                                                                                    SZEMERE PÁL

**

Petőfi iránti mély tisztelete és lelkesedése utóbb is megmaradt. A forradalom után „Tandithyramb és Dalverseny” c. alatt a költészetről hosszú tankölteményt írt, melynek egy részét Halász Dezső Ráth Mórnál 1860-ban „Erdei lak, mint hármas dalverseny, és Petőfi Sándor” c. alatt kiadta.* (* Erdei lak mint hármas dalverseny, és Petőfi Sándor, Szemere Pál „Tandithyramb és dalverseny” c. munkájából közli Halász Dezső. Pest, 1860. Ráth Mór, 8. 16. l.) E kis füzet ma már ismeretlennek mondható, pedig a Petőfi-irodalomra nézve nagyon jelentős, ezért célszerűnek láttuk folyóiratunk más helyén újra közölni. A Szemere fölfogásának lényege abban áll, hogy a valódi költői elv szerint az idom a költészet lényege, mit a latin így fejez ki: „forma rei esse semper dabat.” Ezt azonban igen kevesen értik, de Petőfi ezek közé tartozik, kik fel tudták fogni ezt és eszerint írtak. Természetesen Szemere forma alatt tehát a felfogást s az ebben nyilatkozó szívet, érzelmeket érti. Petőfi tehát mindig „főleg saját érzelmeit dallá” s ezt mindig tette illőn a tárgyhoz, méltón és szabadon, akár a hazáról, szabadságról vagy szerelemről volt szó s mindegyik lényegét föl bírta fogni. Ezért különböznek szerelemről szóló énekei is korának rodomontádjaitól.

Így írt az „Erdei lak”-ban is, nem leltározva, hanem „az erdei lakot újra építé fel”, s mindaz, mit mond benne „a legelső ténytől az utolsó tényig, bár szívben történik, előttünk történik.”

A Petőfi „dalzené”-jének lényege továbbá, hogy nem szónoklat s nem egyhangú, hanem mint kell, folyton együtt hangzik benne a keserű s az édes s változataiban a mennyig szárnyal és akár bölcselkedik, akár elmélkedik, nála nem az „elme dalol, oh nem, de a kedély.” Az erdei lakot is igazán zengi s így ő belsővé teszi a leírást s tehát megfejtette a nagy feladatot: „nem mást zengeni, hanem önmagát s így régibb és újabb dalain, valamint ebben is diadalt ül a lírai idom, ez, ami minden, az anyag csak fél-semmi.”

De azért az anyag is valami a dalidom mellett, de emez több, mert lelkiesebb, ez hát a műdal lelke és szelleme; amaz kevesebb, mert testiesebb s emennek csak teste és teteme; de azért a kettő elválaszthatatlan, amint ez Petőfi dalaiban látható. Az általunk közölt tanköltemény 4-dik részében aztán gyönyörűen összegezi e felfogását, melyben dicséneket zeng Petőfihez, kit maga előtt gondol, azt mondja róla, hogy „ő maga a műdal, a dalszemély”, kiben idom és anyag mindig együtt van s „együtt zeng mind testi, mind lelki rhytmusa”, melyek „társ ellenikrek, társ ellenpárok.”

Kár, hogy e tanköltemény többi, kivált Petőfire vonatkozó része nem ismeretes mind.* (* Több részét l. kiadva Egressy G. Magyar Színházi lapjában 1860.) Igen jó volna, ha akár az 1860-diki kiadója e füzetnek, Halász Dezső úr, akár más kiadná; ma bizonyosan akadna rá vállalkozó. A többi részből még világosabb volna, esztétikai fölfogása, sőt talán egész rendszere, mely e részletben kissé elfödve nyilatkozik. A Halász Dezső utószavában az is áll, hogy műve többi részeiben: „kit annyira szeret, kit itt érdeméhez méltólag oly melegen magasztal, Petőfit magát is kíméletlenül, de igazságosan rója meg a nála hellyel-hellyel itt-ott található tisztaság, nem nyelv – hanem műtisztaság hiányáért.”

Ezekből világos az is egyszersmind, hogy Szemere a Petőfi-irodalom egyik legnevezetesebb munkása volt, Petőfinek nem csak megértője és felfogója, hanem esztétikus magyarázója is. Ilyenek pedig ma is kevesen vannak s ezért nagy örömmel újítám fel emlékét Petőfi nevével kapcsolatban, bár módomban volna mindazt közölni tőle, mi Petőfire vonatkozik. Jellemző lehet az egész, mert amint a líra vegyes hangulatáról igen szépen mondja, hogy az keser-édes, ugyanazt mondja tankölteményéről is, hogy:

Legény legyen, ki több ily tanverset írand,

Ha csak nem nevetend egyszersmind nem sirand!

FERENCZI ZOLTÁN

Forrás: Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám,  1888. okt. 1. (október-decemberi füzet)