Találkozásom Petőfi Sándorral 1848-ban

Petőfi Sándor az 1849-ik évben legelébb január 5-én mint honvéd-őrnagy nyakravaló nélkül, kihajtott inggallérral, oldalán széles fringia karddal jött hozzám. Csaknem egy óráig beszélgettünk. Úgy nyilatkozott Görgey táboráról, mint amelyben nem bízik, s Bemhez jött. Görgeyről nem kedvezőleg nyilatkozott. Mutatám neki a 6 fontos ágyúgolyót, mely házamba tört át. A toronyban egy sárga-fekete zászló volt kitűzve; ezt Bem túl a vízről ágyújával lelőtte s a lobogó a földre hullott. Beszélgettünk, hogy Katona Miklós Zempléntől fogva egész Máramaros-megyéig mintegy 10 ezernyi nemzetőrrel, s a bécsi légióval és a Jellasicstól elvetet ágyúkkal Deésre jött; holott csak a Mihelás oláh táborát kellett volna szétrobbantania, mely oláh tábor rabolt és gyilkolt. Katona Miklós a deési piacon tábori tüzeket rakatott. Maga Urbán a várost körülvette s a nemzetőrök vad futással szaladtak el egész Nagybányáig. Ekkor a németek elfoglalták Deéset. Megjegyzendő, hogy egy részeg ember visszajött és Szenkantin nevű főhadnagyot lováról lelőtte. Ekkor egész Deés 24 óráig Urbán serege által rablásnak volt kitéve s többeket megöltek. Engemet is mindenemből kiraboltak s azon ürügy alatt, hogy nemzetúr sereget rejtegetek, pincémbe levezettek, hol meg akartak lőni, de én kifutottam.

Urbán hadtestével elvonulván, Besztercéről a szász nemzetőrök jöttek ide. Nálam is voltak nehányan. Ekkor jött Bem a Szilágy felől, s a szászok éjnek idején fellármázva elszaladtak. Bem karácsonyra Kolozsvárra ment seregeivel. Urbán táborát el akarta fogni, de a Mezőségen keresztül elszökött és kiment Bukovinába.

Beszélte Petőfi, hogy Hatvani nevű kortes Abrudbányán egy egész sereget megsemmisített az oláhok által.

Petőfit lekísértem a veres fogadóba, hol több társai voltak, kikkel Bemhez indult. Gyermekéről beszélve, nagyon dicsérte élénkségét, kit nejével együtt Arany Jánosnál hagyott Pesten. Mondtam neki: miért nem hagyja inkább apósánál? Petőfi ekkor egészen kitört. Gyűlölséget tanúsított apósa iránt s így szólott: - Inkább hagynám az ellenség kezébe, mint gyűlölt apósomhoz küldeném.

Petőfi megérkezve Bemhez, mellette volt és a kiáltványokat ő fogalmazta. Mint Tirtaeus tűzdalával, a honvéd tábort úgy lelkesítette. Írta többek között azon dalt, mely így kezdődik:

Mi piroslik ott a síkon távolban,

Magyar honvéd piros vére a hóban stb.

Ezt a költeményét Tordán írta és saját kéziratával Miklós Miklós tordai református papnál hagyta, kinél magam is láttam, és mondtam neki, ez többet ér egy nemes levélnél.*

*) Érdemes írónk valószínűleg rosszul emlékezik, mert a nevezett költeményt nem Petőfi írta. Legalább amennyire csak kérdezősködés által a kortársaknál utána járhattunk, sehol sem jöhettünk nyomára annak, hogy a szép költeményt akár 48-49-ben, akár az azutáni időkben a köztudat Petőfinek tulajdonította volna. Szabó Sámuel, a népköltészet egyik legkiválóbb ismerője és gyűjtője népdalnak tartja s úgy nyilatkozik, hogy legelőször 1849. tavaszán hallotta Háromszéken, hová – mint honvédtüzér – csapatához utazott, s már akkor az ismeretes és a 40-es években széltében énekelt következő szép dal mintájára alkotott alkalomszerű népkölteménynek ítélte:

Mi fehérlik ott a sikon távolban?

Talán az én édes anyám kunyhója!

Messze jártam, másutt is volt jó dolgom,

Hej, de szivem csak azt mondja: jobb otthon!

Késő ősszel száll a fecske messzire,

Kikeletkor ismét megjön fészkire,

Bár messze járt túl a bérczen és sikon,

Hej, de szive csak azt mondja: jobb otthon!

Elviszik a nyalka legényt huszárnak,

Hátára ül piros paripájának,

Nyer szerelmet dicsőséget minden hon,

Hej, de szive csak azt sugja: jobb otthon!

Szabó Sámuel szerint ennek a dallamára énekelték a Medgyes által említett költeményt is, amely tartalmánál fogva éppen a honvéd-tüzéreknél volt különösen kedvelt. Az egész dal különben így hangzik:

Mi piroslik ott a sikon távolba’?

Csonka (magyar) honvéd piros vére a hóba’;

Sok halált szort az ellenség sorára,

Hej, de végre egy golyó őt találta.

Ágyu helyett koporsót visz a szekér,

Benne fekszik egy magyar honvéd-tüzér,

Koporsóján csákója és fegyvere,

Szemfedőül katona köpenyege.

Bajtársai kivont karddal követik,

Fájdalmukban olykor meg is könnyezik;

Nincs harangszó, csak pár ágyu-dörrenés:

Ennyiből áll a tüzéri temetés

Zöld erdőben fekete sir domborul;

A ki látja, szivében megszomorul,

Fák tetején bús csalogány úgy beszél:

Szabad földben nyugszik egy honvéd-tüzér.

CSERNÁTONI GY.

Forrás: Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám,  1888. okt. 1. (október-decemberi füzet)