Akkor
még egész fiatal ember voltam, most már – Isten kegyelmes jóvoltából – az
elaggottak sorában állok. Nagy idő, egész 39 év fekszik közben, mégis
reménylem, nem fogok hamis állítással vádoltatni, ha tán egy vagy másban a
tiszta valóságtól némi eltérés fordulna elő, de törekvésem felhasználásával,
mert fájdalom! kevesen vannak már, kiknek közreműködését igénybe lehetne venni,
írjam le ama gyászos nap eseményeit, melyeknek én is egyik igénytelen tényezője
és tanúja voltam.
Hírlapi
cikkek írására mindeddig csak a kikerülhetetlen kényszer esetén tudtam magamat
elszánni, de most egyszerű felszólításra teszem és egész készséggel, mert
abban, ha a szőnyegre hozott kérdés tisztázásához bármi csekéllyel tudok is
hozzájárulni, hazafiúi kötelesség teljesítését látom.
Felszólíttattam
ugyanis, hogy a „Petőfi-Múzeum” számára írjam le azt, mit a segesvári csatára
nézve – mely egyébiránt bármily ütközet számba is vehető – tudok, és kivált
Petőfire nézve, aki minden valószínűség szerint amaz emlékezetes ütközetnek esett
áldozatául.
Szerencsém
volt már olvasni az „Erdélyi Híradó” és „Székely Nemzet”, valamint más lapok
hasábjain is a Dr. Otrobán Nándor barátom, id. Gyalokay Lajos és több mások
leírásait, de hát ezek is csak hosszú idő, és valószínű, hogy csak emlékezet
után tették közzé azokat, emellett ők is csak gyarló emberek, s tévedhettek; de
lehetetlen is oly körülmények között, minők akkor fennforogtak, minden
mozzanatot figyelemmel kísérni, és emlékezetben tartani. Ne vegyék tehát rossz
néven, ha nem éppen mindenben egyezik az én leírásom az övéikkel, valamint nem
kívánom én sem, hogy az én emlékezetem tekintessék csalhatatlannak.
Hogy
azok is, kik csak hallomás, vagy mások általi leírás után nyerhetnek tudomást
és ismerhetik meg az erőket, melyek egymással szemben állottak, úgy hiszem nem
lesz fölösleges, lehető rövidséggel megemlíteni, miből és mi módon létesült
1848-49-ben a magyar hadsereg, mely a hazai ellenséges nemzetiségek és két
nagyhatalom harcedzett katonaságával küzdött, és melynek egy igen csekély
töredéke több mint ötszörös erővel állott szembe Segesvár mellett.
Ezért
kissé előbbre megyek az idővel.
Szolgálatomat
én mint hadnagy kezdettem a magyar hadseregben, az addig fennállott első
székely – csíki – gyalog határvéd-ezred egyik zászlóaljánál, hol addig mint
altiszt szolgáltam, s mely még ugyanazon számot viselte, melyet viselt volt az
ezred fennállása idejében. Amint azonban a magyar sereg győzelmesen mind több
és több tért foglalt, alakíttattak új honvéd zászlóaljak a tömegesen és főképp
a székelyföldről szállított újoncokból, melyek ama zászlóaljból kiszakított
keretekbe illesztettek be. Egy ilyen új zászlóaljhoz lettem én is, főhadnaggyá
előléptetés mellett, 1849. február havában áthelyezve, melynek összes
legénysége udvarhelyi és marosszéki székelyekből állott.
Történt
pedig ez Segesváron, s tudva van, hogy az akkori magyar kormány rendelkezésére
szertárok nem állottak, tehát nem is a kormány által szereltettek fel az ilyen
új zászlóaljak, hanem felszerelték azok magukat úgy, ahogy lehetett, és olyan
fegyverekkel, amilyeneket kutatás útján, mint ellenséges földön találhattak:
kovás puskákkal, vadász flintákkal, lándzsákkal stb. És egy ilyen zászlóalj,
még néhány hasonlóval, alig pár heti oktatás után, s alig számbavehető képzett
katonaság mellett, megtámadta a muszkák által védett Nagyszeben várost, és
birtokába kerítette a védő sereg nagyobb száma dacára.
Még nem
olvastam, de igen érdekes volna leírni a dicső Bem tábornok páratlan hadi
taktikáját, mely e győzelmet számunkra kivívta, de ez most nem feladatom, s
akkorrá halasztom a hozzászólást, ha tán erre is, mások kezdeményezése folytán
alkalom nyílik.
Most
tehát Szebenben vagyunk.
Innen
több irányba kémjáratokat eszközölve és így tudomására jutva annak, hogy a
Nagyszebenből Segesvár ellen vonult, de ott hallatlan kudarchoz jutott Puchner
serege Brassónak vette útját, Bem tábornok is egész erejét arra fordította.
Éppen március 19-ke – József napja – volt, midőn Feketehalomnál ütközetre
került a dolog, mely megint az újonc honvéd sereg győzelmével végződött, és az
utolsó osztrák és muszka erőnek az országból való kiűzését eredményezte.
Most
tehát Brassóba vonultunk be, és ide megint nagyszámú újonc gyűlt a
székelyföldről, főképp Csík- és Háromszékről, melyek mint fennebb mondám,
keretekbe illesztve, új zászlóaljakat alkottak, mely alkalommal én az így
alkotott 82. zászlóaljhoz tétettem át mint százados. Ennek legénysége részben
már kiszolgált öreg katonákból, részben pedig fiatal, szinte gyermekszámba eső
újoncokból állott.
Most
már könnyebb volt a felszerelés, mert Szebenben a szertár birtokunkba került, s
az ott és Feketehalomnál elesett vagy megszaladt osztrákok és muszkák is
tekintélyes számban juttattak fegyvereket kezünkbe.
Brassóban
hosszabb pihenő jutván zászlóaljunk részére, ezt a beoktatásra használtuk, míg
más feladat Fogarasba, majd tovább Szebenbe, innen Gyulafehérvár, később a
dévai fellegvár alá, s miután ez is kapitulált, Zalatna város romjai közé
vezetett. Hosszasabb, a vad mócokkal folytonos csatározásban töltött idő után,
midőn a megerősített muszka haderő és ennek védszárnyai alatt a kiűzött osztrák
sereg visszatérve, a határokat kezdette ostromolni: kaptuk a parancsot, mely
éjjeli-nappali, tehát forszírozott menetekben, Sepsiszentgyörgyre vezetett.
Eközben
sikerült az egyesült osztrák és muszka seregének a határon többfelől betörni,,
s több csatát vívtunk velök Sepsiszentgyörgy és Brassó között, anélkül, hogy az
abszolút győzelem akár a mi, akár az ők részére dőlt volna.
De más
irányban a muszkák tekintélyes serege Segesvárra jutott, és ott megfészkelte
magát. Vannak, akik e sereg erejét 18.000 főre becsülik, én már akkor úgy
értesültem, hogy 22.000-re rúgott és ennek több hitelt adok.
Zászlóaljunk,
melynek készültsége és felszerelése a fennebb mondottak után megítélhető, még
két más egészen hasonló zászlóaljjal együtt, most is forszírozott menetekben
Sz.-Keresztúrra vezettetvén át, oda július 30-án esti alkonyatkor érkeztünk
meg. Be nem szállásoltak, hanem a város Segesvár felől eső szélénél szabad
mezőn telepedtünk meg, hova ugyanakkor még egy másik zászlóalj s csekély számú
lovasság és tüzérség is érkezett.
Zászlóaljunk
őrnagya azonban gyengélkedőnek jelentkezvén, ez éjre a parancsnokságot és
felügyeletet mint rangidősb századosnak, nekem adta át, tudatván egyszersmind,
hogy szükség esetén a városban a reform. papnál lesz megtalálható. De az éj
minden nevezetesebb esemény nélkül telt el, csak kora reggel riasztott fel
zajos dob- és trombitaszó. Én mindjárt századom rendezéséhez kezdettem, s többi
százados társaimat is hasonlóra utasítván, a segédtisztet sietve az őrnagyhoz
küldöttem jelentéssel, ki rövid időn visszatérve, azon jelentést tette nekem,
hogy az őrnagy nem vonulhat ki, s a zászlóalj parancsnokságot rám ruházza át.
Erre én
mindjárt lovam után küldöttem ugyan, de mielőtt az megérkezhetett volna,
váratlanul megérkezett a hely színére Bem tábornok, már lovon ülve, s szeme
mindjárt a mi zászlóaljunkon akadt meg, mint amely előtt lovas parancsnokot nem
látott. Gyorsan oda lovagolva, felhevülten és hangosan kérdezte: Micsoda
zászlóalj ez? hol a parancsnok? Eléje siettem tehát, és jelentettem, hogy az
őrnagy éppen most tudatta velem, hogy betegség okán nem vonulhat ki, s megbízott
a parancsnokság átvételével. Midőn további kérdésére az őrnagy nevét,
megmondottam, még inkább felhevült, és azt parancsolta nekem: küldjek rögtön a
lova után, vegyem át a zászlóalj-parancsnokságot, s ütközet után állítsam az
őrnagyot hadi törvényszék elé.
Bem
távozásával egyidejűleg megérkezett saját lovam, melyre felültem s midőn
kedvelt öregünk másodszor érkezett hozzánk, zászlóaljunk már teljes rendben
volt, miért röviden elismerését fejezve ki, nekem az elővéd szerepét adta. A
szokott mód szerinti felosztás után zászlóaljam és ezt követőleg az egész tábor Segesvár felé indult: oly
sereg, melynek én összes létszámát mintegy 4000 főre vélem tehetni,
megtámadására a 22.000 főre menő muszka seregnek.
Vannak
is, akik Bemnek e tettét meggondolatlannak nevezik, és őt ezért kárhoztatással
illetik. – Én nem osztom ezt a nézetet. Tudomásom szerint Bem a támadás tervét
olyképpen állította volt meg, hogyha a kivitel aszerint történik, bizonnyal nem
mi lettünk volna a legyőzöttek. A mi támadásunk ugyanis csak színleges volt,
hogy az ellenség figyelmét elfoglaljuk, s ezalatt Medgyes felől Br. Kemény Farkasnak
kellett volna megérkeznie, hogy 16.000 emberből álló seregével hátban támadjon,
mi azonban előttem mostanig sem ismert ok miatt elmaradott, s ez volt oka
súlyos vereségünknek.
Látható
ebből, hogy a hiba nem Bem személyében vagy tervében keresendő, ki a
győzelemben mind az utolsó percig rendületlenül bízott.
Keresztúr
mellől teljes hadi rendben megindulva, akadály nélkül hatoltunk Fehéregyháza
közelébe, melynek innenső szélénél már az ellenséges rajokra bukkantunk. Mi
szintén rajokat bocsátottunk ki, s a kölcsönös tüzelés kezdetét vette.
Visszavonulva, az ellenség folyton erősítette rajvonalát, s mi hasonlóval
feleltünk, míg csaknem egész zászlóaljam ki lőn merítve. Mire Segesvár alá
jutottunk, zászlóaljam a lőszerben már fogyatkozást szenvedett, s ez okból egy
másik zászlóaljjal váltatott fel.
A
lőszerhiány pótlása után azon utasítást nyertem Bem tábornoktól személyesen,
hogy a Küküllő mellett foglalva állást, a jobb szárnyat képezzem, s
zászlóaljamat a kukoricaföldeken úgy állítsam fel, hogy az ellenség ne
láthassa.
Egy fél
század már eleitől fogva ágyúfedezetül szolgálván, a jobb szárnyat képező
zászlóaljam állott 5 ½ századból, mely mellé még ½ század Kossuth-huszár
lovasság volt adva. Moján Dani
százados egykori iskolatársam parancsnoksága alatt. Helyzetünk a körülmények
tekintetbe vétele mellett elég kényelmesnek volt mondható, mert támadnunk nem
volt szabad, s az ellenség sem intézett támadást ellenünk, csak lövegeit
küldötte időnkint állásunkra, melyek azonban nem sok kárt okoztak, míg a közép
és a bal szárny folyton heves tüzelést folytatott.
Így
telt el délig, s mintegy délutáni 2 óráig. Ekkor hozta egy segédtiszt a vezér
tábornok azon parancsát hozzám, hogy zászlóaljam felét az idősebb százados
parancsnoksága alatt ott meghagyva, a másik felét magam vezessem a bal szárnyra
át, s megérkezve jelentsem magamat nála. Jelentkezésemre ezt az utasítást adta:
„Lassen Sie ihre Leute niedersetzen, sie sollen ausruhen, und abessen, wir
werden gleich Stürmen, wir müssen heute Schässburg nehmen.” Jele ez annak, hogy
a győzelmet még mindig biztosnak tartotta. Éppen ez időben történt Skariatin
muszka tábornok elesése. Mintha még most is fülembe csengenének Bem ezen
szavai: „Richtig getroffen.”
De
csakhamar, miután embereim megtelepedtek, s tarisznyáik silány tartalmát
előszedve, étkezéshez kezdettek, láttuk csatárjainkat hátrálni, s futár
érkezett hozzám, hogy küldjek elő erősítést. Az általam előküldött két század
segítségével sikerült is az ellensége visszanyomni egészen az ágyukig. De a mi
két századunkkal szembe az ellenség két zászlóaljat vethetett elő, és így a
miéink megint visszanyomattak.
Most
újabb futár érkezett, előküldöttem az utolsó századot is, s továbbra már semmi
más tartalék nem volt, mint én és zászlóhordóm. Ez volt már az utolsó erőfeszítés,
mi által sikerült ugyan az ellenséget hátrálásra bírni; de neki volt még
tartaléka, s ennek segítségével a miéink újból visszanyomattak. Csatárjaink
alig 50 lépésnyi távolban voltak már azon helytől, hol én a zászlóssal
állottam, midőn felhangzott a kiáltás: „meg vagyunk kerülve” s valóban egy
dzsidás muszka kozák ezred mutatkozott a jobb szárny hátánál, mely a Küküllő
jobb partján tette a kerülő utat, mi födött terep miatt csak későn volt
észrevehető.
Ekkor
megkezdődött az általános zűrzavar, mindenki csak a menekülésre gondolt, s még
szerencsének mondható a pakszekerek teménytelen száma, mely a kozákok ellen
mintegy torlaszt képezett, s őket föltartóztatta, mialatt a közép időt nyert,
a pakszekerek bal oldalánál hátra menekülni, csatározó bal szárnyunk pedig a
közeli erdőség között menedéket keresni. Hogy miképp sikerült nekem a
zűrzavarból kijutni, ezt mellékes kérdésnek tartom, de nem hagyhatom említés
nélkül a borzalmas látványt, melynek eközben tanúja voltam. Lovam az éhezéstől
annyira meg volt horpadozva, hogy én a nyereggel együtt egészen a farára
jutottam, s kénytelen voltam leszállani, midőn a viaskodó kozákoktól annyi
távolságra jutottam, mely a nyereg hamaros helyreigazítását lehetővé tette.
Közben hallottam a jajveszéklést, s lovam hátára újból felkerekedve, rövid
visszapillantást tettem, midőn vérző szívvel láttam, hogyan mészárolják a
kegyetlen kozákok nem csak a pakszekerek közé tévedt katonákat, hanem a
számtalan védteleneket is, kik a szekereken vagy azok mellett találtattak.
Az
ütközet ily kimenetelére nem számítva, öreg vezérünk visszavonulási utat sem
jelölt volt, ezért hát én ugyanazon utat választottam, amelyen mentünk volt, s
Keresztúr mellett őrnagyommal találkozva, vele együtt Udvarhelyre mentünk, hol
két napot töltöttünk. A zászlóalj 900 körül álló emberéből ezalatt megkerült
72, részben fegyvere nélkül, minden bátorságát elveszítve, minden
engedelmességet megtagadva, s nem volt hatalom, mely őket visszatartsa, hogy
szétoszolva, házi tűzhelyeikhez ne távozzanak.
Részünkről
tehát be volt fejezve az annyi dicsőséggel folytatott hadjárat.
Petőfi
sorsáról bővebb felvilágosítást adni én sem vagyok képes, mint adtak már azok,
kik e kérdéshez előttem hozzá szólottak. Személyesen nem ismertem őt, csak
arcképét, s ehhez egészen hasonló férfit, honvéd tiszti egyenruhában láttam a
Bem tábornok kíséretében, midőn Keresztúr mellett a gyászos nap hajnalán
megjelent, ki éppen egy kocsiból szállott volt ki. Ugyanezen férfit láttam azon
alkalommal is, midőn az ütközet folyama alatt, miképp fenn említve van, fél
zászlóaljammal a jobb szárnyról a balra átvonultam, nem éppen nagy távolságban
az ágyúk háta mögött, kardjára támaszkodva, és az ütközet menetét figyelemmel
kísérve, állani. Erős hitem, hogy ezen férfi nem volt más, mint Petőfi,
minthogy arca és termete a jól ismert arckép eredetijét mutatta, s különben is
szájról-szájra járt, hogy Petőfi itt van.* (* Ebben közlő úr világosan téved, a honvéd ruhás alak nem
volt s nem is lehetett Petőfi, mert róla tudva van, hogy nem katonaruhában volt
jelen az ütközetben. Egressy G. 1860-ban a „M.színházi lap”-ban írja, hogy
„posztó egyenruhája, mi tiszti rangját mutathatá vala: nem volt” s
Marosvásárhelyen a csata előtt rendelte meg, de sohasem viselhette, hanem
vászonatillában járt s így ment a segesvári csatába is civil és nem
katonaruhában Egressy még azt is megmondja, hogy egyenruháját utóbb Lőrinc
őrnagy vette át tőle. Hasonlóan nyilatkozik mindenki, aki Petőfit ismerte s e
napon látta. (l. Vajna, Haller, Lengyel s mások följegyzéseit. – FERENCZY ZOLTÁN)
De hogy
tovább mi sors érte, nem tudhatom.
Megnevezni
sem tudok senkit, kitől biztos felvilágosítás volna várható. Ismerős
bajtársaim, kik a csatában részt vettek, odavesztek, vagy azután váltak meg az
élettől. Otrobán Nándor úr nyilatkozata már ismeretes. Moján Dani százados,
kiről már említést tettem, súlyos sebeket kapott, s ott maradt a csatatéren.
Midőn a halottakat takarították össze, életjelt tapasztaltak nála, s kórházba
szállították. Tudom, hogy felgyógyult, mert 1852-ben találkoztam vele Marosvásárhelyen
mint akkor újabban besorozott huszár őrmesterrel, midőn éppen ezredéhez
Lengyelországba ment, szabadságolásról vissza. Későbben hallottam, hogy tiszt
is lett, s mint ilyen nyugalomba ment Fogaras megye Vojla községébe, mint
ahonnan való volt, de hogy még életben van-e, arról nincs tudomásom.
FERENCZI
GYÖRGY
honvédszázados
Forrás:
Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám, 1888.
okt. 1. (október-decemberi füzet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése