Petőfi eltűnésének irodalma1

Harmadik közl.

III.

Mielőbb tovább mennénk, meg kell jegeznünk azt, hogy az 1860/61. évi kiterjedt irodalom a költő haláláról s az az érdeklődés, mellyel a nemzet a költő élete és halála iránt viseltetett, a regényirodalomban is visszhangra lelt. Tudtunkkal Jókai kevéssel ezután két regényében foglalkozott a költővel, a Politikai Divatok-ban és Az új földesúr-ban. Az elsőben Pusztafi költő alakjában, aminőnek a forradalom előtti időből van rajzolva, könnyű ráismerni Petőfire, noha az író az előszóban óv is e felfogástól e szavakban: „ismerős alakokat … ne keressen e regényben az olvasó”. Azonban már akkor, midőn 1863-ban először megjelent, mindenki meg volt róla győződve, hogy Jókai előtt általánosságban Petőfi alakja lebegett, noha a részletekben kevés hűséggel. Erre e sorok írója saját életéből is emlékezik, midőn a Hon tárcájából családi körben apja fönnhangon felolvasta e regényt, amint naponként megjelent s emlékszik a csalódásra is, mely mindnyájunkat ért, midőn a költőt a forradalom után fogolyként s azután elzüllött alakként találtuk rajzolva az akkor már meghonosult történelmi tudat ellenére, mely meg volt győződve a költő fönséges eltűnéséről. Amaz első részben sokkal hívebb volt a rajz, hogysem a regény második fele ne hatott volna idegenül. Igen; mert Jókai nem egyenesen Petőfit, hanem egy oly alakot mutatott be, aki egyik előkészítője a forradalomnak, küzd érte, fogságba kerül s a forradalom után változott viszonyok alatt önmagát rombolja össze; mert megnyugodni, megalkunni nem tud. Volt ilyen alak is nem egy irodalmunkban s talán nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy Pusztafiban Petőfit, akit még arckép szerint is leír (25. l.) s nehány mondását is idézi (26., 29., 71-72., 77-83. lap)* (* Mindenütt az Összes művekre értendő a lapszám) és egy, a forradalomban vele rokon szerepet játszott költőnk alakját egyesítette (az olvasó kitalálja, kiről van szó); noha az öntés éppen nem sikerült; nem lett az az egységes alak, melyet tervezett.

Az új földesur-ban már nem maga Petőfi, hanem az ál-Petőfik egyike szerepel. E regénye 1863-ban jelent meg s a II. fejezetben („A szerencsétlenség mint iparüzlet”) szerepelteti a költő alakjában föllépő szélhámost, körülbelül ugyanazon vonásokkal, melyeket az elébbiekből már ismerünk; sőt némely kifejezést is használ azokból, melyek e tárgyról a Vasárn. Ujságban olvashatók, midőn egyik-másik tanú leírja, hogy a költőt miként rejtegették itt vagy ott. Egyebekben aztán ő az ál-Petőfiben egy világfit s mindenre alkalmas cinikus gazembert rajzol.

Egészben véve azt a benyomást nyerjük a Politikai Divatok-ból, hogy Jókait állandóan kísértette az a gondolat, hogy hátha mégis, hátha csakugyan a költő nem esett el; hanem fogságba került. Az élénk képzelődés nagy kísértő.

És Jókai valóban foglalkozott a költő fogságba kerülésének gondolatával, bizonyság a Hon-ban 1867. máj. 26-án (122. sz.) megjelent már említett Petőfi??? című cikke, mely a Politikai Divatok-kal együtt új táplálékot adott a rémes föltevésnek.

„De hát igazán meghalt-e Petőfi? – kiált fel itt – valóban szobrot és síremléket kér-e porainak? csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a bucsújárók zsolozsmáit?

Ki látta elesni?

Tudomásomra hárman írták le a helyet és körülményeket, ahol és mikben Petőfit legutolszor látta ismerős magyar, mindhárom elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utol kelle érniök Petőfit; a szemtanú maga megmenekült.

Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta.

Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes csata hősi áldozatait egymásra halmozták.

De hátha elfogták?

Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat.”

Erre leír eseteket, hogy régen megholtaknak hitt alakok orosz vagy osztrák börtönökből csak újabban szabadultak ki; nem lehet-e Petőfi is hasonló helyzetben elfeledve valamely mély börtönben?

„Nem érdemli-e meg Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?”

Hiszen az angolok Franklin Északi-sarki expedíciója felkutatására milliókat adtak ki. Ilyest kell tennünk nekünk is. Kérdezősködnünk kell először is idehaza; hiszen ha elesett is, valami nyom, emlék, jegyzet tőle csak megmaradt valahol, amelyről rá lehetne ismerni. A Petőfi-szobor bizottságnak jutalmat kellene ily emlék fölfedezésére kitűznie. Ha ez nem vezetne sikerre, Oroszországban kellene kutatni érte s általában magyar foglyokért.

„Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, akit szerettünk nemzetünk büszkeségének vallani: és amit megtenni nem is volna lehetetlen.

Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körutat tesz Oroszországban s nyirettyüjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?”* (* U. ezt l. kiadva: Virradóra. Legújabb novellák és genreképek. 1868. II. 112-117. l. A négy hárs kifejezés onnan ered, hogy 1861-ben a honvédegylet a fejéregyházi két honvédsír fölött halotti ünnepélyt tartott s szóban forgott már akkor az, hogy emlékoszlopot fognak felállítani odsa s a sírok 4 szegletére hársfákat ültetnek; de a provisorium bekövetkezte miatt mindkettő elmaradt. 1867-ben aztán Siller József, a Haller-birtok urad. tisztje egyszerű korláttal vétette körül a sírokat és fákat s ezek közt hársfákat is ültetett rájok. /Polit. Ujdonságok, 1867. 247. l. máj. 22.)

Már volt alkalmunk más helyt is említeni e cikkünk rendjén, hogy a költő eltűnésének irodalmát mindig egy-egy oly körülmény keltette életre, időn valamely okból az ő emléke foglalkoztatni kezdte a hazát. Ilyenkor mindig eléállott valaki, aki tudott valamely dolgot elestéről is; ez aztán mindannyiszor végig járta hazánk lapjait, olykor a külföldieket is. Ez a megjegyzés voltaképpen az egész múlt Petőfi-irodalomra lényegileg talál, mely főképpen ún. alkalmi literatúra, ennek összes jellemző tulajdonaival és felületességével.

A most tárgyalt 1867-diki évben két ilyen kedvező alkalom is volt, amelyek közül az első Jókainak e cikke nyújtotta, a másikat a félegyházi Petőfi-emléktábla leleplezése azon a házon, melynek helyén állt az a régibb kis lak, melyben a költő első gyermekéveit töltötte. A tábla Reményi indítványára ugyan még 1861-ben elkészült, de a kedvezőtlen politikai viszonyok miatt a leleplezés csak 1867. okt. 13-án történt meg.

Míg ez utóbbi azonban olyan alkalmi irodalmat hozott létre, mely vagy ez ünnepre vagy a költő félegyházi gyermekkori idejére, szüleire, születése körülményeire vonatkozik, mely utóbbit más helyt tárgyaltuk* (* Petőfi szülővárosáról folyt viták. P.-M. VII. 80-87. és 126-131. l. A többi erre vonatkozó alkalmi irodalomra néze l. Vasárn. Ujs. 1867. 504-6. l. /Képpel, P. gyermekkori lakháza Félegyházán./ - Szász Károly: P. gyermekkori lakhelye. /költ./ U. o. 514. l. Felolvastatott az ünnepélyen. - - á – r - : A P.-ünnep Félegyházán. U. o. 519. l. – L. még u.o. 533. l. – Rodiczky Jenő: Álomképek P. életéből, Szeged, 1867. 30. l. – L. még az összes egykorú lapokat e napról.), addig a Jókai cikke létrehozta a költő eltűnéséről szóló közleményeket, melyekről már fönnébb szóltunk.

Ezekhez némi pótlásként kell hozzátennünk, hogy a Hon 1867-diki 128-ik számában, tehát alig pár nappal Jókai cikke után, bizonyos D. J. Mura-Krisoveczről azt írta, hogy az erdélyi hadjárat idején Petőfi Segesvár körül Dőry Pál századossal találkozván, ez neki ritka arany- és ezüstpénzeket adott át, melyeket a móczoktól vettek el, kik a nagyenyedi ref. főiskolából rabolták el. Hozzáteszi, hogy e pénzek ismertető jelekül szolgálhatnának, ha ki lehetne kutatni, hogy a költőtől hová kerültek.

Erre következett a Petőfi sorsáról szóló rémes tudósítás, mely szerint a költőt a segesvári postamester élve temetteté el. E cikk írója, bizonyos névtelen honvédtiszt, maga is látta, amint alkonyattájt a költő a hegyoldalon a kukoricás mellett elesett s legényét ápolására küldte. Ez utóbb Nagy-Galambfalvára követte őt, hol azt beszélte a költőről, hogy meg nem menthette; mert mellén, hasán több szúrás volt. A segesvári postamester elbeszélését aztán 1850 februárjában hallotta, midőn özv. Sándor Józsefnénál tartózkodott, hol ez az ő kérdésére elmondta a költőről: „Igen, a nagy halom alatt fekszik! Többen, de különösen az rimánkodott összetett kézzel életéért, midőn a földet reájok hányattam. Élek még – úgymond – ne temessenek el elevenen! De ki ügyelt volna arra, eltemettettem a gonosz rebelliseket.”

Ez a borzalmas história a 141. számban jelezvén meg, Lengyel válaszolt rá a 168. számban. Ennek tartalmát, valamint Lengyel további leleplezéseit e nyomon ismerjük* (* P. a csata előtti d.u., mond Lengyel e cikkben, id. Varga Zsigmondnál ozsonnált s innét estve egy 1867-ben még élt Szakál János nevű fuvarossal ment le Új-Székelre, mert hátilova nem volt. Ekkor Bem főhadiszállása Új-Székelen volt. Reggel ugyane fuvaros vitte júl. 31-én Félegyházára. A csata du. 6 órára már be volt fejezve s Bemet este 10 óra tájban vitte be Székely-Kereszturra egy Törzsök Pista nevű huszár, honnan aug. 1-én reggel 5-6 óra tájban indult vissza M.-Vásárhelyre). A Bartha János cikke (volt honvédszázados a 88-dik zászlóaljban), mely a Hon 170-dik számában jelent meg, általában Jókai nézetét nem tartja lehetetlennek*. (* V. ö. cikkünk II. fejezetével. P.-M. VII. 91. l.)

IV.

Az 1874-dik évben annak a körülménynek kell tulajdonítanunk a költő eltűnéséről s a róla egészben szóló irodalom újraébredését, hogy erre az évre esik halálának 25-dik évfordulója. Ez valóban terjedelemre nézve tekintélyesnek mondható alkalmi irodalmat termett. Csupán a költő haláláról szóló irodalomnál maradva, érdekes, hogy ezúttal és most először, a mozgalom Erdélyből indult ki.

Ugyanis 1874. aug. 2-án Marosvásárhelyt egy „Petőfi-emlékünnepély” tartatván, ezen Csató r. k. lelkész Szász Bélától egy emlékbeszédet olvasott fel a költőről életrajzi vázlat alakjában s ebben említve vannak elestének körülményei is. E hely így szól: Még vannak, akik „látták az átszellemült szabadság-költő elmélyedését, melyen az ágyúdörej közepette is a szférák zenéjére látszott hallgatni; még él gr. Lázár Albert, ki a segesvári csatában szintén részt vett, s Bem visszavonulását, Zeyk Domokossal és Daczóval személyes bátorsággal fedezte és rohantában a hídnál álló Petőfihez odakiáltott – látva a támadó kozák feléje irányzott pikáját – hogy „parirozzon”; de akkor már benn volt az öldöklő fegyver a legnemesebb szívben s a hős csak annyit mondhatott: „már késő” és aláhanyatlott.””* (* Kelet, 1874. 178-179. sz. /Két tárca./ Az ünnepély műsorát l. u. o. 175. sz. Ezt az adatot még l. Vas. Ujs. 1874. 525. l.)

Ezt, melyet a közlő Kelet hírrovata, mint addig nem ismert adatot, külön is kiemel. Szász Béla mindenesetre a költő eltűnéséről szóló irodalom kellő ismerete nélkül írta le. Ehhez nem férhet kétség. De mert ismeretlen adat volt, bejárta jóformán hazánk minden lapját. Világos belőle az, hogy egy pár önmagát eléggé cáfoló részleten kívül, bizonyos teátrális színezetű az előadás, ami az alkalmat tekintve, megbocsátható. Szabatosságra nem is törekedett. Világos az is, hogy ez a Lengyel adataival teljesen ellenkezik.

Nehány nappal e leírás után, mely augusztus 8-án jelent meg, „egy honvéd” N.-Kállóról helyreigazításokat küldött be az Egyetértés-nek. Szintén ott volt a segesvári csatában. A katasztrófa előtt váltott is Petőfivel pár szót s kétségbe vonja, hogy Lázár láthatta volna a költőt a jelzett hídnál. Ő is  a héjasfalvi híd felé menekült s Petőfit arra nem látta; de látták őt közhonvédek a kukoricaföldek felé menekülni s ez hihetőbb is; onnan aztán nem menekült meg senki*. (* Magyar Polgár 1874. 190. sz. aug. 23.)

Erre megszólalt megint Lengyel József auguszt. 28-án Papp Miklósnak írt levelében s azt állítja, hogy Lázár Albert gr. ott volt ugyan a csatában, de benn a faluban időzött Fejéregyházán „s a csapatok szétrobbanása alkalmával nem volt csatavonalban.” Elébb is elmenekült, mint ő (t. i. Lengyel). A levél többi részét, amennyiben a költő elestének körülményeire vonatkozik, ismerjük.* (* U. ott. 194. sz. és Történeti Lapok, 1874. 351. l.)

Erre Szász Béla, mint az emlékbeszéd írója, nyilatkozott szept. 12-én, hogy ő ezt az adatot gr. Lázár Vincétől hallotta s mindenesetre óhajtandó volna, hogy maga gr. Lázár Albert nyilatkozzék*. (* Kelet, 1874. 106. sz.) Ez azonban, tudtunkkal legalább, nem történt meg. De Lengyel József a Történeti Lapok-ban szeptember 15-diki kelettel új levelet tett közzé, melyben nyíltan kifejezi azt, hogy ha gr. Lázár Albert nyilatkoznék, az csak cáfolat lehetne az ellen, mit a Kelet neki tulajdonít, mint általa mondottat. Annak bizonyítására pedig, hogy Petőfi élve ő, Lengyel, látta utoljára, elbeszéli még egyszer az egész csata lefolyását, amint ezt már ismerjük előbbi közleményeinkből, hol e levélről is szóltunk*. (* L. e levélhez még Vas. Ujs. 1874. 572. l.)

Szemlénkben tovább haladva, e kérdést röviden 1876-ban találjuk ismét tárgyalva, Jókai „Petőfi halála napján” című cikkében az Életképek-ben, midőn ugyanott Aradi Zsigmond Petőfi-mellszobra is megjelent Haske rajzában* (* 49. sz.) s midőn közölte a Földvári Masznyik Endre által beküldött ifjúkori töredéket is a költőtől. „Még mindig akadnak, akik Petőfit keresik!” – írja u. ott Jókai. Több levelet kapott ő is az ország különböző vidékeiről, ahol egyik-másik rejtélyes alakban az elhunyt költőt vélték fölismerni. Egy levélből, melyet K. L.-nétől kapott Kaposvárról, idéz is nehány sort. Eszerint mióta a levél írója Jókai „Politikai Divatok” c. regényét olvasta, melyben az őrült költőt ő is Petőfinek tartja, nincs nyugta, nincs annál kevébé, „mert Somogy-megyében egy őrült költő jár” és már kétszer oly remek verset hallott tőle szavalni, hogy „éles szúrást érzett szívében, mert csak Petőfi versei hangzanak oly módon”. Elmondja ezekben, hogy Bemnél szolgált, fogságba került és sok évig Kufsteinben szenvedett. E nézetét megerősíti az, hogy apjának Ájer Mihály mondta Olmützben, mint akkori fogolytársának, hogy a költőt Kis-Czellben látta. Leírja az alakot is, kit a környéken „bolond Bélá”-nak hívnak; de az a leírás után Petőfi nem lehetett. „Petőfi nem él, - így végzi Jókai. Nyugodjunk bele, hogy ami földi volt benne, az porrá lett már.”

(Negyedik közl. köv.)

¹) L. 1-ső és 2-ik közl. P.-M. VII. 1. és 88. l.

FERENCZI ZOLTÁN

Forrás: Petőfi-Muzeum VIII. évf. 1. szám 1895. január