Tanköltemény Petőfiről

Az alább közlendő tankölteményt, mint a „Petőfi és Szemere Pál” c. cikkben jeleztem, Szemere Pál írta és Halász Dezső adta ki 1860-ban Ráth Mórnál az idézett helyen részletezett cím alatt és füzetben. Kétszeres érdekű: mert Petőfire vonatkozik s mert kevéssé vagy éppen nem ismert s ezért adjuk ki itt újólag. Halász Dezső kiadó jegyzete szerint ez egy  része a „Taudithyramb és Dalverseny” c. nagyszabású tankölteménynek, melyet Szemere Pál 1860-ban 2 hó alatt írt; de melynek eszméi 17 év alatt értek meg a szerző lelkében, t. i. 1842-ben Vörösmarty „Fóti dal”-áról kezdett tanművet írni, melyet 36-szor dolgozva át, Kazinczy Gábornak adott, mert nem volt vele megelégedve. Utóbb az eredetileg prózaművet alexandrinekbe öntötte, majd a számos költői versenyt véve szemügyre, mely régen divatos volt irodalmunkban, meg azt, hogy ugyanegy tárgyat több költőnk dolgozott fel: dalverseny és tandithyramb c. alatt tankölteményt írt ezekről, melyben 80 magyar költőről szól. Ezen kívül még 25 ítészeti cikket írt régibb és újabb költőinkről, mint kiadó megjegyzi: „A költészet örök törvényeit is játszi-komolyan tárgyalólag” e ezek közt egyest Petőfiről is. Ez mind ugyanakkor megjelenésre várt, de Ráth Mór attól tevé függővé az ügyet, hogy emez egyetlen próbaív miként fogadtatik s minthogy a fogadtatás a várakozásnak nem felelt meg, csak a már jelzett részlet jelent meg. Az egészről is lehet azonban némi fölfogást szereznünk, amennyiben Egressy Gábor az ő „Magyar színházi lap”-jában 1860-ban több részletet közölt, melyekben szintén van egy-egy vonatkozás Petőfire. E részek: Költészet (6 l.), Tandithyramb, Közbeszólás (31 l.), Kulacs és dalítész (39 és 47 l.), Költészet és dalmű (55 l.), Költészet és nemz. szinházunk (73 l.), Költészet és színmű (79 l.), Költészet, színmű és Thespis (87 l.), Költészet, színmű és Shakespeare a színész (93 l.), Megelégedés (415 l.). Ezeknek is meg megvan az a tulajdonságuk, hogy kissé homályosak.

A külön kiadott kis füzetben elől a Tompa, Kerényi és Petőfi „Erdei lak” c. költeménye van, s erre következik az alábbi tanköltemény-részlet:

Erdei lak. Dalverseny és Petőfi

Írta: Szemere Pál

1.

Árgyérust oktatván a vasorrú bábák,

Mondják, materiam opus superábát,

Értették bölcseink, s kik nem voltak kábák,

Tánczra egyengetvén mindenki verslábát,

Hosszu-rövid lábát, rövid-hosszu lábát,

Mondják: forma rei esse semper dábát.

Mondák, sokszor mondák, de hiába mondák,

Mert csak Isten teremt aranydús Golcondát,

És csak Isten teremt keblet, mely tevékeny,

Keblet, mely érzésben gazdag és termékeny.

Hol meddő a kebel, sőt puszta és üres,

A mit szül nem egyéb, mint csak markó-füles.

Hiába emleget varázst, bájt és kecset,

Az ilyen szív nem zeng, csupán nyelve fecseg.

Az ily szív a lombok virágán rút hernyó,

Horácz szavaival csak pedestis sermó,

Ki bár tudós bagoly, igen tudós bagoly,

Csak az apostolok nyergesén lovagol.

A formát nem lehet hordani tenyeren,

Mert alkotó szellem szent méhében terem.

De nálad, öcsém, fő dolog a forma,

Koporsódeszkádnak mindig fönn volt orma.

Hol előtted feltünt a románcz vagy ballád,

Ott is főleg saját érzelmidet dallád,

Nem ijesztett vissza bitó és pelengér,

Édes, dicső hazát, szabadságot zengél;

S míg más csak poharát s egri borát látta:

A te lelked Dobót és tettét imádta.

Hányan verselték el, hányan a szerelmet!

De csak hazug szájjal szóltak ő kegyelmek.

A kis, szelid rózsa lett nagy napraforgó,

Nehéz szaga csipős volt mint papramorgó.

A sohaj, a fohász dühöngött mint orkán,

A sziv oltárlángja lett tüzhányó volkán,

S midőn féldivattá vált e rodomontád,

A női világot igy te nem boszantád,

Szerelmed rózsáját a hányszor elzengéd:

Nyájas voltál mindig, szelid, nemes, gyengéd!

2.

Szabadulva a köz-élet körmeitől,

Lantnemtőiséged jelenleg is kitör.

Te, nem leltározván mit testi szemed lel,

Az erdei lakot ujra építed fel;

S belép veled a sziv, mint ritka egy vendég,

Zenével töltvén el épitményed csendét;

Belép egy harmadik, mely szinte oly ritka,

Mivelhogy az első szerelemnek titka;

S míg a nyitány édes nótáját elhúzod:

A lakot és erdőt körülkoszorúzod!

Majd vigáleánykák s imádójok a méh,

Napsúgár és szellő sereglenek elé,

Tagadhatatlanul mint lyrai egyének,

Mindeniknek tette maga egy-egy ének

A legelső ténytől az utolsó tényig,

Bár szivben történik, előttünk történik,

S mert köztök egyet sem látunk kelni lábra:

Mindenik tény egy-egy tündér zene-ábra.

Mióta újonnan épült fel a kis ház:

Előtted, előttünk, szentséges szentegyház,

Hol, ki maga kent föl nagy költővé téged,

Látjuk a legmagasb lényt, az Istenséget,

Égiháborúnak mennydörgése mellett,

S ezen hangulatot szükség volt fölvenned,

Mert ha indulatod egy húron pengene,

Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene,

Hol mindig együtt jár az édes és keser,

S mellettök a műélv tapsolva repdes el.

Most, midőn Istenünk, jó atyánk, az örök,

Föltünik, és az ég imára mennydörög:

Bennünket egy bátor dalellenzaj lep el,

S a szent szivárvánnyal szivünk is ünnepel.

Fönn az égben szántasz, ott vetsz és ott aratsz,

Lyraiságodhoz hálásan hü maradsz,

Noha bölcselkedél, noha elmélkedél,

Nem az elméd dalol, oh nem, de a kedély!

Ösztönöd társaid szavának sem enged,

Te nem elbeszéled a lakot, de zenged,

Nem irsz le egyetmást, mintha volnál rege,

Tebensődnek cseng-peng mindenütt idege.

Hol vigan, hol busan, hol csinnal, hol nyersen,

Jól teszed, mert dal vagy, és pedig dalverseny.

nem vagy bitor festész, de nem is daltalan

Nem aranyfüst, hanem aranyláng, lángarany.

Tündér Árgyérus is elfojtván a mérget,

Az irigység mérgét, téged igy dicsérget:

Általad megfejtve lévén a feladat,

Nem mást zengeni el, hanem tenmagadat,

Mostan is, mint régibb s ujabb dalaidon,

Diadalt ünnepel a lyrai idom.

S ime mit nem is sejt a legtöbb divatlap,

E fő igazsággal megkoronáztatlak:

Csak ott van át meg átihlelve agy és szü,

S az ily nemtő nyomán keletkezett szé mű,

Hol sohasem kérdés lenni vagy nem lenni,

Mert minden az idom, az anyag fél-semmi!

3.

Volt ki járma alatt a klapáncznak, rímnek,

Legendákat gyártott, ódákat és hymnet,

Mert hiszen mesterség, de könnyű mesterség,

Egy vagy más dalfajnak eltanulni versét.

Verselhetünk nagyobb dalfajban, kisebben,

De ha nem zeng a szó, mely szánkból kilebben,

Ha a hang nem édes, egyszersmind nem keser,

Mely egymással zenél, egymással felesel,

S agyunk nem dalideg, s nem dalideg a szü:

Versünk is vesztegel, nem szól, mert nem dalmű,

Hanem szól a kakuk, pitty-palatty és gömpöly,

Láncz, mely mindig csak sír, mindig csak csörömpöl,

Szól a madártalan téli ligetbokor,

Hol a vendégfutár, a szarka szónokol.

Szól a bőrrel bevont, két oldalt réz, szita,

S versünk, bár versenyez, fél-török muzsika,

A mit látott, hallott itt-ott, elmeséli,

S meséje oly hosszú, mint éjünk, a téli,

És a mit fejteget és a mit magyaráz:

A harmatok gyöngye nem más, mint zúzmaráz. –

Ennek apja nem volt édes, de mostoha,

A dalok honába be nem léphet soha,

Verse hasztalanul zörget a kilincsen,

Itt künn elbeszélhet, ott benn helye nincsen!

4.

A te kebelednek, mely gazdag egy bánya,

Mindenütt csak nemes ércze és ásványa.

Legritkább ezek közt a dalidom s anyag,

Egymás irányában egyik fél sem hanyag.

Amaz elmondhatni több, mert lelkiesebb,

Ez viszont kevesebb, mivel testiesebb

Az elsőbb a műdal lelke és szelleme,

Az utóbb társának teste és teteme;

S e kettő egymástól elválaszthatatlan,

Ilyen elszakadás, eset, mely hallatlan.

Te anyagot hozsz fel akkor is, és formát,

Midőn orrunk alá reszelsz néha tormát.

Egyébiránt kebled, ha csakugyan bánya,

S csak nemes ércze van és nemes ásványa,

Ilyen ércz az arany isteni félelem,

Ezüst honszeretet, vas tusa-türelem.

De tenbensődben van mind idom, mind anyag,

Kik együtt zenélnek és ritkán szólanak.

Benned a belábránd, benned a külélet,

Amaz merő önélv, ez félig szemlélet.

S a külélet holmit ha leir, elbeszél,

Általa társát sem érheti kár s veszély.

Benned van az édes, és benned a keser,

Az semmit sem sokal, ez mindent kevesel.

Magad vagy a műdal, magad a dalszemély,

Mely mindig magáról, önmagáról zenél.

S együtt zeng mind testi mind lelki rhythmusa,

S e tény már maga is önküzdés, öntusa.

E társ ellenikrek, e társ ellenpárok

Után hány dal eseng, és mennyi sovárog!

De csak ugy nyer teljes idomot a dalmü,

Ha érzemény-zene mind az agy, mind a szü.

Hanem mert a mérleg, az eddigi mérleg,

Dalversenyünk körén tul csapongó mérleg,

S tanommal egynémelyt csábútra vezérlek,

Pihenjünk meg öcsém, míg ismét dicsérlek.

Te pedig versenytárs, kit bár nem becsmérlek,

De megtörténhető, hogy félreismerlek,

Az erdei lakhoz mert némán kisérlek,

Bocsásd meg bünömet, igen nagyon kérlek!

Közli: FERENCZI ZOLTÁN

Forrás: Petőfi-Muzeum I. évf. 4. szám,  1888. okt. 1. (október-decemberi füzet)