Ismeretlen, ámde mégis jó barát!
Vedd egy víg, most kór-fiunak pár
sorát;
Kit bár a’ bor lángszerelme ugy
hevit:
Mégis a’ sors baklövése vizre vitt.
Vig szeszélyü bordalaid hogy olvasám:
Jól beszél ez a’ poéta!
gondolám;
’S életemben bár egyszer sem
láttalak:
Megengedj, de czimborámnak szántalak!
A’ pohárhoz én is értek egy kicsint,
Vigadozván, szent
Dávid zsóltárakint;
A’ zengő lant, hölgy szerelme, ’s tölt kehely
Közt, van éltem, szivem, lelkem osztva
fel!
Homlokomra barna felleg gyakran ül,
- ’S isten látja, mennyi kin a sziv
körül –
Bor tüzétől a’ fojtó bú-lég kigyul,
’S a’ borúlat, villámozova elvonul. –
Ajkimnál ha elhalványul a’ pohár:
- ’S piros lelke a’ sötét pokolra
száll, -
Bús gyönyörrel földre sujtom, … ’s
szétszakad,
Hogy hajnalra nyolcz ivónak egy
marad.
És beszélek: mi az ember? Egy pohár,
Melly száz szomjou szenvedés közt sorra
jár,
Benn az élet, bor, … de ürmös… mit
nevetsz…?
A’ bor elfogy, ’s a’ pohárnak vége
ez…
Csillogó edényből rosz cserép leve,
Eltünt vigan pezsgő, szikrázó leve,
Ámde a’ szesz, a’ szesz él! ki
kétkedik
Ebben, vélem, ugysegéljen, nem iszik!
Asztalnál ül egy nagy korhely: a’ halál,
’S a’ pohár-törésbe nagy kedvet talál,
Bort, fiúk, bort! mert maholnap, ugy
lehet,
Búsan álltok e’ törött pohár felett!
És barátim ebe már nem gátlanak,
Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak;
’S kérdve szólnak: hogy mikor lesz
már eszem?
Nem sokára! – biztatom, bár nem
hiszem –
’S kötődnek: hogy becsüljem meg már
magam,
Mert biz egyszer mind kiázik a fogam,
Adjatok bort! bizton ázhatik fele:
Úgyis szűken van, mit rágni kell vele
–
Hozzon egyszer, jó fiú, az isten el!
Szivesen lát e’ szív és a’ tölt
kehely;
Jere hozzám „sárga pitykés
közlegény!”
Ugysegéljen, fővezérré teszlek én!
Ott fog állni a’ kulacs, mint barna
vár,
És körűle annyi ágyu a’ pohár.
’S az erősség megvivatván általunk;
Dőlt falánál bátor szivvel meghalunk.
’S Tokaj bérczén ütjük egyszer fel
tanyánk,
Hol olly jól kitesz magáért ős
anyánk;
Ott iszunk még, ott!’ s csinálunk
annyi jót:
A’ bor ellen tartunk prédikácziót. –
Majd kettecskén felpipázva, életünk
Tarka-barka percziről beszélgetünk;
Hejh, ilyenkor nekem már a’ bor se
kell!
A’ pipám is egyre tizszer alszik el.
–
Messze mentem; - észre még csak most
veszem,
Víz felett is csak boron jár az
eszem;
Mert bor itten, jó fiu, ha volna,
sincs!
Torkomon hajh, párosával a’ bilincs!
És a’ víz-ivás beh kinosan megyen,
Félpohárka! még az is csak foghegyen,
Savanyu bár, de mégis csak víz biz ez,
Az embernek semmi kedvet nem szerez.
Halldsza: tegnap a’ vidéket jártam
el,
Bércztetőkre nagy kínok közt mászva
fel;
Hogy ha nem vidithat a’ szőlő leve:
Viditson fel legalább a’ levele.
Végre látok sok járás-kelés után,
Zöld növényt, magas karóknak oldalán,
Nagy örömmel én is hozza lépdelek…
Hát komló volt! hogy a’ ragya üsse
meg!
Víz-világ ez, nincs szüretje nincs
bora,
Gyáva szivként zúg a’ fenyves sátora,
A’ legelső lágy szellő lehelletén,
Mert nem ömlik bátoritó must tövén, -
Hejh, ha egyszer visszaviz jó
angyalom,
A’ mit elmulaszték, majd kipótolom!
Addig is, szánj víz-gyülölő jó barát!
És ürits egészségemre egy pohárt!
Közli: F. Z.
(* Életképek. 1844. II. 311. l. 10. sz. szept. 4. Petőfi
válasza rá Felelet Tompa Miskának c. a. a köv. 11. számban, 344. 1. szept. 11.
Megjegyzendő, hogy Tompa utóbb e költeményét is teljesen átdolgozta. L. Összes
költeményei, 1872. I. 215. és 342. l. L. továbbá az 1847-diki és 1858-diki
kiadásokat.)
Forrás: Petőfi-Muzeum VIII. évf. 1. szám 1895. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése