Vajda János „Ildikó”-ja

Vajda János írói arcképéből mindmáig hiányzik egy vonás: a drámaíróé. Irodalomtörténetünk ugyan számon tartotta egyetlen színi alkotását, az Ildikót* (* V. ö. Kéky Lajos: V. J. 1927. 27. l. /Irodtört. Füz. 24.), de nem foglalkozott vele bővebben. Bayer József drámatörténete beiktatja a Nemzeti Színház műsorából adott kimutatásba, de másutt meg sem említi; Vajda életrajzírói egy-egy mellékmondatban végeznek vele, költészetének méltatói még ennyi figyelemben sem részesítik.

A kutatást mindenesetre megnehezíti az a körülmény, hogy a dráma nem jelent meg nyomtatásban. Költőnk szigorú kritikusa volt önmagának*  (* Rubinyi Mózsef: V. J. 1922. 27. l.), s úgy látszik, az Ildikó-t sem kívánta az utókorra hagyni. Eredeti kézirata elkallódott, s a drámának ma már csak két súgópéldánya ismeretes. Az egyiket, a pesti előadás cenzúrai példányát, a Nemzeti Színház könyvtára őrzi; a másik is cenzúrázott szöveg s a Széchenyi Könyvtár kézirattárában található. (Quart. Hung. 2623)* (* A katalógus szerint a dráma kolozsvári előadása /1857. márc. 28./ számára készült. Két körülmény azonban vitássá teszi ezt az adatot. Először is a cenzori engedélyezés 1858. márc. 27-én, tehát kerek egy esztendővel az előadás után kelt. Másodszor az engedélyt Nagyváradon adták ki. Mivel Nagyvárad és Kolozsvár a Bach-korszakban teljesen külön közigazgatási kerülethez tartoztak /Berzeviczy Albert: Az absolutizmus kora Magyarországon. I. köt. 1922. 138-141. és 218. l.), a nagyváradi rendőrhatóság hatásköre nem terjedhetett ki erdélyi színi előadásokra. Arról viszont nincs tudomásunk, hogy a drámát Nagyváradon vagy a kerületéhez tartozó valamelyik kisebb városban előadták. Lehetséges, hogy egy színtársulat az engedélyt valóban megszerezte, de az előadás elmaradt.) Ugyancsak itt van meg (Quart. Hung. 2372.) a pesti súgókönyvnek az a gépírásos másolata, amelyet Pásztor Árpád, a Gina és Rozamundá-nak, Vajda regényes életrajzának szerzője készíttetett és ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak.* (* V. ö. IK. 1927 286 l. és Kéky: id. m. 31. l.)

Egyébként a második, az állítólagos kolozsvári súgókönyv is másolata a pestinek. Már nem tartalmazza azonban a cenzortól, Vajdától és a rendezőtől az eredeti példányban eszközölt törléseket, s így szövege valamivel rövidebb.* (* A cenzor veres ceruzájának munkája minden nehézség nélkül felismerhető. A megjegyzések kortörténeti érdekességűek. Pásztor közli is őket regényének 146. lapján. A másik két kéztől származó javítások szerzőségét is Pásztor tisztázta a gépírásos másolat lapszéli jegyzeteiben. Ő mindenesetre jól ismerte Vajda kézírását, s így megállapításait elfogadhatjuk. Vajda javításai stiláris természetűek, a többi egyszerű rövidítés. Az persze képtelenség, hogy a rendező „valószínűleg” Fáncsy volt – Fáncsy Lajos 1854-ben meghalt.) Érdekes azonkívül, hogy ez a változat a fővárosival szemben az 5-ik laptól kezdve (I. felv. 2. jel.) minden átmenet nélkül folyó beszéd módjára közli az eredetileg verssorokba tördelt szöveget. De mind a szavak alakja, mind a szórend pontosan egybevág a két változatban, s így a formai különbség valószínűleg a másoló kényelmére vagy korlátoltságára vezethető vissza.

Az „eredeti történeti szomorújáték 5 felvonásban” cselekvénye a következő:

I. Főtér Mantuában. Balra sátor. Két hun testőr, Harám és Durád beszélgetnek. A nép körmenetben könyörög Istenhez, hogy mentse meg Attila haragjától. A fellépő Ildikó csatlakozik a menethez. Durád elbeszéli Ildikó történetét: Gondikár burgundi király leánya; tündöklő szépsége feltűnt Attilának s túszként magánál tartotta. Attila két szövetséges királyának, Ardariknak és Valamirnak párbeszéde után visszatér Ildikó. Helyzetén, a hunok hősiességén, a keresztények gyávaságán gondolkodik. Fellép Walther, Ildikó egykori jegyese, aquitán királyfi. Ildikó megveti, mert meghódolt Attilának. De Walther csak azért állt be a hun seregbe, hogy Ildikó közelében maradhasson. Forró szavakban vallja meg szerelmét s rá akarja venni Ildikót, hogy szökjenek meg. Ildikót meghatja Walther hűsége. Megjelenik Attila, haditanács után Róma ellen indítja táborát. Walthert egy sereg élén a Kaukázusba küldi, de Walther kitér a kitüntető megbízás elől. Ez felkelti Attila gyanúját. A felvonást bezáró párbeszéd során Attila női sorába akarja venni Ildikót, de Ildikó visszautasítja.

II. Kert. Ildikó küszködik lelkiismeretével. Nem akar Attila ágyasa lenni, de bámulja a hun király nagyságát. Holt atyja emléke viszont bosszúra tüzeli. Walther beront és sietteti a szökést. Attila kihallgatja őket, Walthert elfogatja s Ildikó szeme láttára kínpadra vonja, mert tudni akarja, hogy Ildikó szereti-e az aquitán királyfit. De Ildikónak van ereje elfojtani érzését. Mikor egyedül marad, nevelője, Julián pap lép fel. Rettentő képet fest a kereszténység pusztulásáról. Szavainak hatására Ildikó elhatározza, hogy feláldozza magát. Julián: „Szentek közé számítanánk!” Ildikó: „De Walther elítél!”

III. Sátor a Campus Ambulaeusou. Attila egyre jobban megszereti Ildikót. Kedvéért lemond többi rabnőjéről. Ildikót ez meglepi. „Valóban félteni kezdem magam.” Walther szabadon bocsátását kéri. Attila: „Szabad lesz, - menyegzőnk éjjele után.” Leó pápa fényes kíséretben járul Attila elé Attila sokáig habozik s csak akkor kegyelmez meg Rómának, amikor Ildikó fejbiccentéssel tudtára adja, hogy övé lesz.

IV. Attila szállása Hunniában. Készület a menyegzőre. Ildikó elhatározza, hogy végez Attilával. Ráveszi a királyt, hogy Ellákot zárja ki az utódlásból. Ez nagy elégületlenséget kelt a hunok körében. Csáth vezér Waltherhez küldi társát, Berét: szítsa fel a királyfi féltékenységét s beszélje rá, hogy ölje meg hűtlen kedvesét.

Változás. Walther börtöne. Walthert marcangolja a féltékenység. Bere meghozza Attila nászának hírét. Walther azt hiszi, hogy Ildikó már ágyas. S mikor Ildikó megjelenik a börtönben, hogy kiszabadítsa és megszökjék vele, eltaszítja magától. Ez a visszautasítás végképp megérleli Ildikó elhatározását.

V. Terem. Ünnepi lakoma, karének, tánc. Mindenki kedvetlen; rossz hírek érkeznek: a bizánci császár megtagadta az adófizetést, lázadások stb. Attila elbocsátja vendégeit. Hirtelen megjelenik Sorva jósnő; Julián „üzenetét” hozza Ildikónak. Ez tudja kötelességét. Mikor Attila a hálóterembe távozik, Ildikó rövid habozás után követi és megöli. A haldokló kitántorog s nyílt színen leheli ki lelkét. Ildikó megmérgezi magát. Walther dúltan jön – felismeri a helyzetet s leborul a haldokló hősnő előtt. Az ajtót betörik, a hunok megrendülten állnak. Ellák és Csaba már civódnak. Csáth: „Oh vége, vége a hun birodalomnak!”

Láthatjuk, hogy Vajda a drámai összeütközés elképzelésében és a cselekvény felépítésében a hagyomány kitaposott útján haladt. Az Ildikó a szerelem és kötelesség tragédiája s mint ilyen szinte sablonos. Rokonsága az Iréné-vel pl. első pillanatra feltűnik. Valószínű azonban, hogy Vajda képzeletére nem Kisfaludy Károly drámája hatott, noha ismerhette, hanem Hebbel Frigyes Judith-ja. A két dráma hasonlóságát az egykorú színibírálatok kivétel nélkül megemlítik.* (* Leghatározottabban a Divatcsarnok – yy – jegyű kritikusa /”Az Ildikó Hebbel Judith-jához annyira hasonlít, miszerint egyiket látva: mindig eszünkbe fog jutni a másik.” 1857. márc. 15./ és Salamon Ferenc, aki „Judith-tal egy bordából szőtt egyéniségnek” mondja a burgundi királyleányt. Bpesti Hírlap, 1857. febr 15.) A kapcsolat nemcsak a mese hasonlóságában, hanem a hősnő jellemének felfogásában is kimutatható. A zsarnokkal szemben Ildikó is, akárcsak Holofernes legyőzője, gyűlölet és szerelem között ingadozik. Vajdánál mindenesetre kevésbé  határozottan – Hebbelnél tulajdonképpen ez a tragédia magja – de a régibb női mártírokkal szemben Ildikóban is az a modern, hogy az ellenséget nem feltétlenül gyűlöli. „Valóban lelke sokkal magasabb, mint gondolám…” – mondja Attiláról már az I. felvonás végén. S közvetlenül a gyilkosság előtt megvallja:

… azt hivém, édes lesz a

Bosszú – most érzem, fájni fog!

Nem fog neked úgy fájni – Etele

A tőr, mint énnekem!

S a tett után:

Tudnék lehelni lelket Etelébe,

Tenném e pillanatban.

A két dráma kapcsolatát színre kerülésük időpontja is valószínűvé teszi. Hebbel Judith-ját 1856. szept. 15-én mutatta be a Nemzeti Színház, s Vajda János figyelmét erősen megragadta a dráma. A Magyar Sajtóban rendkívül meleg hangú ismertetést írt róla* (* 1856. szept. 21.); kiemeli, hogy „a drámai felfogás helyessége abban áll, hogy Judithnak – jelleménél fogva – végre Holofernesbe kell szeretni s azt mégis elirtani egy magasabb érdekből, mint emberi önzése súgja” és „szebben, igazabban e két rendkívüli jellemet nem lehet felfogni.” Nem sokkal utána hozzáfoghatott az Ildikó írásához* (* Jókai Mór szerint 9 nap alatt készítette. Vasárnapi Ujság 1857. febr. 22.), s október folyamán már be is nyújtotta a színháznak, mert a Hölgyfutár „hírhangja” 1856. nov. 12-én jelenti: „Vajda János fiatal költőtől a drámabíráló választmány egy Ildikó c. történeti drámát fogadott el.” A kézirat 1857. jan. 1-én „adatott cs. kir. rendőri vizsgálatra”, s ugyanekkor megkezdődtek a próbák is.* (* Hölgyfutár, 1857. jan. 2.) A darabot, 13 cenzori változtatással, jan. 16-án engedélyezték. A bemutatót eredetileg febr. 4-re tervezték* (* U. o. 1857. jan. 19.) – végülis 1857. febr. 13-án tartották meg.

Hebbel Judith-ja az Ildikó keletkezésének azonban csak egyik mozzanata volt. Vajda képzeletét Attila alakja is foglalkoztathatta. A nagy hun királyról az 50-es években sok szó esett. Wenzel Gusztáv, Toldy Ferenc értekezésein, Szabó Károly, Jászay Pál, Kriza János közlésein, Ipolyi Arnold Magyat mythológiáján kívül elsősorban  Thierry Amadée kutatásai keltették fel íróink figyelmét a hunok történelme iránt* (* V. ö. Arany hun-trilógiájának keletkezésével. Voinovich Géza: Arany János. II. köt. 1931. 160 és k. l.). Vajda János mint újságíró állandó figyelemmel kísérte szellemi életünket, s így jól ismerte ezeket a dolgozatokat, amelyek ihletői is, forrásai is voltak.

Thierrynél együtt van az Ildikó nyersanyagának legnagyobb része, elsősorban mindaz, ami a hősnőre vonatkozik. A francia történettudós beszéli el, hogy a „csudaszép” Ildikó burgundi királyleány volt; Attila megölette rokonait, hogy kincseiket elzsákmányolhassa. (Attila kincsszomja, mint az Ildikóval történt találkozás oka, előfordul Durád elbeszélésében az I. felvonásban.) Később Ildikó ölte meg a nászéjszakán egy tőrdöféssel Attilát – így állt bosszút rokonaiért. Thierrynél megtalálhatjuk a dráma többi személyét is (Csáth, Bere, Gondikár, Valamir, Ardarik stb.), még azt a druida jósnőt is, akiből Vajdánál Sorva lett* (* Ez a név Vörösmartyra emlékeztet: Sorvatag a Salamon-ban.). Thierryre all, hogy csak nála találkozunk Julianus chartres-i püspökkel (Vajdánál eredetileg „római pap”; a cenzúra csinált belőle nevelőt) és a Campus Ambulaeus táborhely említésével.

De Vajda más forrást is használt. Thierry kutatásainak 1855-ben magyarul megjelent részletében (Attila. Történeti beszély. Fordította Szabó Károly. Fordította Szabó Károly.) egyáltalán nem szerepel Walther. S az Attiláról szóló német mondáknak az aquitán királyfira vonatkozó része, amelyet Szabó Károly a Családi Lajos 1855-i évfolyamában közölt, csak annyit mond, hogy Walther Ildikó jegyese volt, s együtt szöktek meg Attila udvarából. Azt a mozzanatot, hogy Walthert Attila egy sereg élén a Kaukázusba küldi, de a királyfi visszautasítja a megbízást, Vajda ekkor még csak a Revue des deux Mondes 1852-es évfolyamában vagy Fessler A. I. Attila (Pest, 1811.) c. művében olvashatta. A két feltevés közül az utóbbi a valószínűbb, mert éppen Fessler foglalkozik részletesen Attila szerelmével Ildikó iránt, s ugyancsak nála találkozunk azzal a gondolattal, hogy Ildikó volt „ama nagy eszköz, mely által a véghetetlen Isten Attila éltének véget vetni akart.” (218. l.) S ennél az idézetnél csak néhány sorral előbb találhatjuk azt az adatot, hogy Marcianus bizánci császár megtagadta az adót – ezt is felhasználta Vajda az V. felvonásban, a nászéjszaka előtti vészjósló hangulat ecsetelésére. Mindez amellett szól, hogy Vajda Thierry mellett a népszerű Fesslert is felhasználta forrásul.

Volt azonban Vajdának még egy harmadik ihlető élménye is: szerelme. Hebbel a drámai felépítés alapját, Thierry és Fessler a szükséges nyersanyagot szolgáltatták – az események csomózásában, a részletek kidolgozásában s főleg a mű hangulati színezésében Vajda szubjektivizmusa érvényesült. A szomorújáték Ildikó keresztényi áldozatát ábrázolja, de a burgundi királylány történetével párhuzamosan fejlődik s bonyolódik Walther reménytelen szerelme. Így lesz az Ildikó kettős dráma hordozója. Walther szerelme nemcsak egyik rugója Ildikó elhatározásának, hanem külön, önálló történet, amely gazdag kiszélesülésével szinte elnyomja a főcselekvényt. Helyenként úgy érezzük, hogy nem is Ildikó, hanem Walther a főhős. Jelleme érdekesebb, színesebb, emberibb is. Míg Ildikó önfeláldozása mindvégig passzív hősiesség marad, Walther sorsa kettős helyzetéből folyó félreértés és félreértettség folytán egy fokkal közelebb áll a tragikumhoz.

Semmi kétség, hogy Walther alakjában, a reménytelen szerelem áldozatában, Vajda önmagát ábrázolta. Költőnk ekkor már ismerte és szerette Kratochwill Ginát s a maga vonzalmát a királyfi sorsában objektiválta. Szíve vérével írta ezt a szerepet – így történt, hogy a dráma legszebb részlete az a nagy monológ, amelyet Walther tart börtönében. Érdemes ezeket a sorokat kiemelni, becses adat Vajda költészetének fejlődése szempontjából is: bennük megtaláljuk szerelmi lírájának jellemző alaphangját és szólamkincsét.

Nem oly fehér a Pyrenék hava,

Mint h hattyúénál karcsúbb tagjai.

Koldus bolond, te nem ölelted azt!

Az áldott völgyben, a tej s méz folyam

Partján nem nő édes-piros eper,

Mely forró is legyen, mint ajkai.

Rabszolga gyesrek, az nem neked való!

Eredj a sutba s álmodjál felőle,

Mert azt megengedi nagy Etele –

Ki vele fekszik és valót álmodik!

Jöjj Lybiának orszlána, vágd

E mellbe körmödet – Sahara tigrise

Rongyonként tépd le bőrömet – hyéna

Szídd el velőmet! Mert mindez nekem

Nem fáj úgy, mint e gondolat…

És lelke, e fényes maga sugár,

Mi bűzhödt pocsolyába süllyede!

De te bohó, ne közelíts felé!

Hiszen te mondád jó magad, hogy ő

Nincs földi emberért teremtve

És most a föld legrútabb ördöge,

Etele, ez az óriás kígyó,

Ez fonja be és fojtja meg. Ne hadd!

(Szabadulni akar)

Eredj! Isten nem tesz csudát…

E lánc erősebb. Vége, vége már!

Számora meg vagy halva Ildikó.

Eddig te háborítál, ezután

Egy csöndes bánat az, mit érezek

Fölötted szép halott. Bár vetne most

Ölembe valami – mi haszna, én

Elvesztém ízemet – én nem tudok

Élvezni semmit, semmit már ezentúl.

Számomra még csupán egy eledel

És egy ital van – ez Etele vére.

Én enni akarom testét ízenkint,

Hogy kirágjam belőle a gyönyört,

Mit Ildikó ajkáról elrabolt.

Én vérét inni akarom, oh mert

E szomjat, mely izzón parázs gyanánt

Szívemet égeti, nem oltja el

Az örökkévaló se másként. Istenem!

Ha nem adál békés gyönyört – oh add,

Add meg nekem ez ádáz pokoli

Kéjt – adj nekem csak egy pillanatot,

Amelyben Eteléhez érhessen karom!

Vajda János szubjektivizmusa azonban nemcsak szépségek, hanem hibák forrása is lett. Az Ildikó belső formája a tárgy természetéből önként adódik: két elv, két világ, a kereszténység és pogányság, a lelki műveltség és a barbár erőszak küzdelme. De a fény és árny harmonikus játékát megzavarja, a szembenálló ellentétek egyensúlyát megbontja Walther szereplésének túltengése. Attila alakja háttérbe szorul s vele egyenes arányban csökken Ildikó áldozatának nagyszerűsége. Nem Attila Ildikó ellenlábasa és Walther a vetélytárs, hanem fordítva, s ennek következtében a burgundi királyleány mártíromsága magánjellegű bonyodalommá fakul; a dráma nem érezteti eléggé, hogy az egyén sorsában világok harca dől el.

S a drámai cselekvény belső aránytalanságát fokozza Attila jellemének kidolgozatlansága. Ez a hun király egy pillanatra sem tudja érdeklődésünket maga iránt felkelteni. Nemcsak mint ember, hanem mint uralkodó is, mint hadvezér is egyaránt jelentéktelen. A lírikus Vajda még a nagy király egyéniségéhez illő szavakat sem talál számára: „Isten ostora” úgy beszél helyenként, mint a korabeli népszínművel falusi hősei:

Ez tetszik én nekem leány. No mert

Nem tartok attól, hogy enyim ne légy,

De egyet mondok, jól jegyezd meg azt:

Ha mást szeretnél, ez nem tetszenék ám!

(II. felv. 4. jel.)

Attila alakja sikerült tehát legkevésbé – érthető, ha az egykorú kritika is elsősorban ezen a ponton támadta meg a drámát. „Ezen Attilában – merő külsőségeken kívül, minőt a név, állás, környezet, külviszonyok setb. – nem találunk vonást, melyről akár a történelem, akár a hagyomány Attilájára lehet ráismerni” – jelentette ki Greguss Ágost* (* Pesti Napló, 1857. febr. 17.), s egyúttal részletesen fejtegette, hogy Attila egyáltalán nem való színpadra. E tekintetben Arany eposzi h itel-elméletét alkalmazta: „Magyar költő magyar közönség számára nem szoríthatja Attilát drámába: mert ekkor a nemzeti őshagyományokkal jön ütközetbe.”

Greguss elítélőleg nyilatkozott Ildikó jelleméről is. Tettei nincsenek kellően indokolva, „legfeljebb valami egyéni különösségben…; hanem a különösség ismét – mint Hebbel Judith-jánál – nem a lélektanból, de a léélekkórtanból volna megmagyarázandó”. S a jellemrajzon kívül megrótta még az Ildikó egy-két „ledérebb” kitételét és drámaiatlan nyelvét.

A kritikusok legtöbbje osztozott Greguss véleményében. Salamon szerint „az új szerző tragikai tehetségének nem adta jelét; stíljében bizarr és affektált… s nem bír kellő ízléssel”* (* Budapesti Hirlap, febr. 15. és 17.). Székely József az „egész drámát egy nagy hibának” tartja, „melyben csak egyetlen jelenet, a végjelenet szép és drámai; a többi vezeklés.”* (* Magyar Sajtó, febr. 15.) Kövér Lajos személyeskedő felszólalása* (* Pesti Napló, 1857 febr. 17. Mindjárt Greguss bírálata után) és Vahot Imre gúnyos ismertetése*  (* Napkelet, 1857. febr. 19.) Greguss kritikájának önállótlan és rosszul leplezett ismétlése. Gregusst követte a Délibáb kritikusa (Bulyovszky Gyula?) is: kifogásolja, hogy a „beállítás germán szempont és nem követi a magyar hagyományt”, de elismeri, hogy „Vajdsa, ha jelen darabjával egyebet nem végzett is, de tisztaság és egyszerűség által ajánlkozik s erőteljes kifejezései, ha nem is fenségesek, de igazak s az igazság már félszépség a művészetben.” (febr. 22.) A Divatcsarnok kritikusa mutatta a legtöbb jóindulatot – fényoldalakat is fedezett fel a drámában, aminők a „költői erő, folyékony nyelv, s hatásos jelenetek erős festése, színi szerkezet, jó beosztás és jelenetezés.” (márc. 15.)

Költőnk a Nővilágnak nyilván sugalmazott – vagy saját tollából eredő – közlése szerint (febr. 22.) „fittyet hányt a kritikának, s mosolyogva olvasta amaz erőtlen erőlködéseket, melyekkel művétől minden érdemet megtagadni igyekeznek.” Tudta, hogy a bírálatok nemcsak a darabnak és a darabról szóltak – ma, 80 év távlatából is megállapíthatjuk, hogy az Ildikó bukásának személyi okai is voltak. Vajda János nem tudott egyéniségével rokonszenvet ébreszteni, mint a Magyar Sajtó színikritikusa pedig éppen a színház és drámairodalom világában szerzett magának ellenségeket. Különösen Kövér Lajos és Vahot Imre haragudtak rá azokért a nem éppen kedvező bírálatokért, amelyekben Vajda az 1856. esztendő folyamán darabjaikat (Hűség hűtlenségből, Coelestina, Mária királyné, Huszárcsíny) részesítette. Vahot más okból sem szívlelhette költőnket. 1857 januárjában mindketten szépirodalmi folyóiratot indítottak: Vahot a Napkeletet, Vajda a Nővilágot. Vahot a Lapszemle c. rovatban sietett a versenyző vállalkozást ízetlen népieskedésével megcsipkedni. Vajda a maga nyersebb modorával vágott vissza, s egyik-másik erősebb kifejezése nagy felzúdulást keltett a helikoni berkekben. (A Napkeletet többek közt szemétdombnak nevezte, stb.) A Hölgyfutár 1857. jan. 27-i számában nyilatkozat jelent meg az irodalom méltósága és Vahot érdekében Lisznyai Kálmán, Sárosi Gyula, Kövér Lajos, Greguss Ágost és Remellay Gusztáv aláírásával. A közhangulat tehát a legrosszabbkor fordult Vajda ellen, s ha elismerjük is, hogy Greguss és Salamon részrehajlás nélkül, elvek szerint bíráltak, az eset túlságosan friss volt, semhogy ne befolyásolta volna őket, ha másképp nem, a jóindulat és méltányosság elnémításában. Kövér Lajossal szemben ilyen feltevésre sincs szükségünk: bírálatának bevezetésében cinikus nyíltsággal bevallja, hogy most megfizet „Vajda János barátomnak a Magyar Sajtóban néhány művemről oly látszólagos meggyőződéssel és állítólagos jóakarattal írt” bírálatáért. Vahot Imre sem volt szégyenlős természet: legfőbb kritikai elve, saját bevallása szerint: „Ma nekem, holnap neked!”* (* Napkelet, 1857. nov. 8. Jókai Dózsa György-ével kapcsolatban) Kritikai  állapotainknak ezt a nem éppen emelkedett szellemét veszi célba Kakas Márton (Jókai Mór) humoros színházi levele: „Üdvözöljük a fiatal szerzőt ezen a téren; azzal az őszinte örömmel üdvözöljük, mellyel a bebörtönzött rabok üdvözlik a közéjük jutó pandúrhadnagyot; - a megzaklatott drámaírók a kritikust, aki drámát ír: „mert nagyobb öröm vagyon olympusban egy kritikuson, ki drámát kezd írni, hogy sem kilencvenkilenc drámaírón, akik sohasem vétkeztenek”, most van alkalom „szemet szemért, fogat fogért, fület fülért!”* (* Vasárnapi Ujság, id. h.) Utána azonban hozzáteszi, hogy „van biz ebben a drámában elég dicséretre méltó. Ahhoz mérve, hogy szerzőnek első drámai műve: elég kerek és egybevágó a cselekvény; drámai jelenetek, lélektan, kifejlődés méltánylást igényelnek; a nyelv költőisége, az ékes mondatok eltakarják a hibákat.” A Vajda-ellenes hangulat szervezettségére következtethetünk a Pest-Öfner-Zeitung egyébként szintén méltányos ismertetésének egyik megjegyzéséből: „Einige gute Freunde des Dichters, die sich vielleicht schon im Geiste auf einen kleinen dramatischen Skandal freuten, konnten nun den Trost nach Hause nehmen, zu dem nicht ungünstigen ERfolg des von ihnen angefeindeten Werkes selbst beigetragen zu haben.” (Febr. 15.)

Ebből a megjegyzésből az is kitűnik, hogy a közönség kedvezőbben fogadta a darabot, mint a kritika. Salamin is azt mondja, hogy a „mű színházi értelemben nem bukott meg.” Pásztor Árpád leírása tehát nagyon is regényes.* (* Gina és Rozamundas. 151. l.) A dráma előadása is a jobbak közül való volt. Ildikót Komlóssy Ida, Attilát Szigeti József, Walthert Feleki Miklós adta. A rendező ugyan sok hibát követett el, különösen a jelmezek terén, de a színészek jól játszottak és szépen szavaltak – főleg Komlóssy Ida és Feleki. Kedvükre lehetett, kedvükre kellett, hogy legyenek Vajda könnyen gördülő jambusai, olyan korban, melyben a Bíbor és gyász vagy a Brankovics György üres szóvirágokba takaródzó lapos prózája is biztos sikert jelentett.

Az Ildikó mégis lekerült a Nemzeti Színház műsoráról. A 70-es években szó volt arról, hogy felújítják. Erre vall a pesti súgókönyv címlapján a következő bejegyzés: „A drámabíráló bizottság tagjai szíveskedjenek arról véleményt adni: lehet-e a tragédiát remélhető sikerrel újonnan színre hozni? Szigligeti igazgató.” A következmények mutatják, hogy a bizottság válasza elutasító volt.

A bemutató előadáson kívül Vajda drámájának még csak egyetlen egy előadásáról tudunk: Kolozsvárott 1857. márc. 28-án.*  (* Szinnyei József /Magyar írók, XIV. 758./ és nyomán Kéky /id. m./ 27. l.) adata /ápr. 2./ téves – ezen a napon a színház zárva volt. Pásztor Árpád jegyzeteiben két erdélyi előadásról tud. Feltevését talán arra alapította, hogy a Kolozsvári Közlöny a darab tüzetes bírálatát a második előadás utánra ígéri. Erre azonban nem került sor. Gyulai Ferenc társulata Komlóssy Ida vendégjátéka után mindössze két előadáste tartott: ápr. 1-jén /Villette marquisné/ és 4-én /Árgyil és Tündér Ilona Szigligetitől/, azután szétoszlott.) Komlóssy Ida 10 estén vendégszerepelt a kolozsvári Nemzeti Színházban s búcsúfelléptéül Vajda szomorújátékát választotta. Már az a körülmény, hogy egy nagy színésznő választása éppen az Ildikó-ra esett, a darabnak legalábbis színi értéke mellett bizonyít. A közönség szűnni nem akaró tetszésnyilvánítása persze elsősorban a fővárosi színésznő játékának szólt, de a dicsőségből kijutott költőnk drámájának is.* (* A Nővilág sietett ezt elégtétellel megállapítani. 1857. ápr. 12.) A Magyar Futár (1857. ápr. 2.) kisvárosi felháborodásában ugyan azt írja, hogy „az egész mű nemcsak el van hibázva, hanem oly illemsértő helyei is vannak, hogy színpadra vinni vétek”, a Kolozsvári Közlöny kritikusa azonban az „irgalmatlan pesti bírálatok után” kellemesen meg volt lepve s Vajdát újabb dráma írására biztatta (1857. ápr. 2.)

Vajda, tudjuk, nem fogadta meg a jóakaratú tanácsot. Az első kísérlet kudarca megutáltatta vele a festett világ dicsőségét. Az Ildikó epizód maradt pályáján. De mint ilyen érdekes és nem egészen jelentéktelen. Benne új formában talált kifejezést a Gina-élmény s a dráma színre kerülésének és bukásának körülményei jellemzők mind Vajda írói helyzetére, mind az ötvenes évek irodalmi életére. Azonkívül mint fejlődéstörténeti jelenség is figyelmet érdemel. Drámairodalmunkban a Bach-korszak vége felé lassú, de határozott irányváltozás észlelhető. A történeti drámában a súlypont áttolódott a romantikus cselekvényről a realisztikus lélekrajzra, a korfestésről az egyéni vagy társadalmi életproblémára, s az Ildikó ennek a változásban egyik képviseője. S vannak drámák, mint Dobsa Lajos Attila és Ildikó (1858) vagy Hegedűs Lajos Róma leánya (1858) c. szomorújátéka, melyek azt bizonyítják*, (* Mindkét dráma tárgyválasztás, felfogás és jellemrajz dolgában az Ildikó nyomdokain halad. Dobsa darabja megismétli az önfeláldozó keresztény leány történetét, azzal a különbséggel, hogy Walthert helyett Uzindurt, Attila fogadott fiát, állítja be a szerelmi háromszögbe. hegedűs drámájának hősnője Cornélia, a patricius hölgy, aki Brennustól szabadítja meg hazáját. Nevelőjének, Luciusnak, buzdítására ő is súlyos áldozatot hoz:

… egykor kéj volt hinnem azt,

Hogy Brennusnak esni kell általam,

Mert benne egy vérengző vadat,

Szörnyeteget véltem találni fel.

De most vérfagyasztó e gondolat

Oh! mert az ég nemesebb szellemet

Földi testbe még nem lehelt soha.

(III. felv. 3. jel.)

Íme Hebbel indítékának továbbgyűrűdzése irodalmunkban, Vajda közvetítésével.), hogy Vajda drámaírói kísérlete nemcsak megvalósította, hanem közvetítette és terjesztette az új ízlést.

SOLT ANDOR

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1938. 2. szám