Ady Endre és Oláh Gábor

- Írta: Kardos Albert –

I.

Két olyan kor- és költőtársnak, amilyen Ady Endre és Oláh Gábor volt, okvetlenül érintkeznie kellett egymással, személyesen, de még inkább az irodalom terén. Valóban találkozott is ez a két életút (1877. XI. 22-1919. I. 27. és 1881. I. 17-1942. VI. 23.), és ez a két irodalmi pálya (1899-1918 és 1902-1941) találkozott úgy, hogy egy ideig csak egymás mellett haladt, de aztán úgy is, hogy egymást többször keresztezte. A személyes és irodalmi találkozás egyes pontjairól már régebben ismeretes volt számos adat minden rendszerezés nélkül; én az ismert adatokat rendszerezve, Ady Endre és Oláh Gábor életrajzát és írásműveit végigkutatva, akkora anyagot gyűjtöttem össze, hogy abból kitelnék egy jókora kötet. Most csak a legkiemelkedőbb pontokat tárom olvasóim szeme elé.

II.

Személyes érintkezés

A személyes érintkezést bizonyára megelőzte az egyoldalú ismerősség. Lehetetlennek tartom, hogy Oláh Gábor, aki körülbelül ugyanazokban az években végezte a gimnáziumi felső osztályait, amikor Ady Debrecenben jogászkodott és hírlapíróskodott (1896-99), hírből és látásból ne ismerte volna kortársát. Ismernie kellett a Magyar Irodalmi Önképzőtársulatból, amelynek ülésein gyakran szerepelt Ady; ismerhette a Csokonai-Körből, amely már 1899-ben felengedte a maga felolvasó asztalához, de leginkább ismerhette, mint az első Ady-kötet, a „Versek” szerzőjét (1899) , amelyet a költészet iránt rajongó és a verselgetést már akkor nagyban gyakorló ifjú Oláh Gábor bizonyára sietett elolvasni.

Ha ez a hírből, látásból való ismeretség 1899 végéig nem vált személyes érintkezéssé, akkor a kölcsönös ismeretség és közvetlen találkozás csak jó néhány év múlva következhetett be. Ady 1900 legelején elhagyja Debrecent. Nagyváradon él, mint nagyon is harcos hírlapíró, majd Párizst járja s 1905-től kezdve rövid megszakításokkal Budapestet lakja. Oláh Gábor is elhagyja Debrecent, Budapesten készül a tanári pályára, de ezekben a küszködő, majdnem nyomorgó éveiben (1900-1904) aligha találkozott az ugyanazon időben Nagyváradon és Párizsban víg életet élő Adyval.

A személyes ismeretség késett, pedig közben és itthon Debrecenben Oláh Gábor ugyancsak belemélyedt a Párizsból hazatért Adynak irodalmi forradalmat jelentő köteteibe, az Új versek-be (1906) és a Vér és arany-ba (1908), melyeknek lélekrázó hatása alól nem tudta, de nem is akarta magát kivonni. Ha előbb nem, 1908 elején megtörtént a személyes találkozás, mégpedig a Csokonai-Kör útján. A kör ugyanis meghívta felolvasóul a már országos hírű Adyt ez év február 26-án tartott ülésére. Az érmindszenti szülői házból érkező költőt a vonatnál Oláh Gábor és én, a kör titkára fogadtuk, és Oláh Gábor, amennyire csak lehetett, maga részére foglalta le költőtársát, hogy most testi valójában is megismerhesse azt a férfiút, akinek forradalmi szellemű költészetében már teljesen jártas volt.

Ezek a fesztelen beszélgetésben eltöltött téli órák bizonyára segítették megérlelni Oláh Gáborban párizsi útjának a gondolatát. Ugyanennek az évnek a nyarán ő is kimegy Párizsba és ott felkeresi a világváros legnagyobb magyar érdekességét, a Léda bűvkörében élő Ady Endrét. Többször találkoznak, vitáznak magyar sorskérdésekről és irodalmi feladatokról. Más párizsi magyarokkal együtt búcsúvacsorát is tartanak, amely egy csendes magánházban kezdődik és egy zajos éjjeli mulatóban végződik, ahol Ady a társaság egyik csoportjával összeütközik, másik csoportjával összeölelkezik, amint azt Oláh Gábor „Keletiek Nyugaton” című híres útirajzában (1908) megörökítette.

Harmadszor ismét Debrecenben találkoznak 1909. október 23-24-én. Országjáró  és közönséghódító útján akkor érkezik a Nyugat Debrecenbe, ahol a Csokonai-kör a szálláscsinálója. A körnek ebben a munkájában s egyáltalán a Nyugat íróinak, köztük főképp Adynak fogadtatásában Oláh Gábor is odaadóan buzgólkodik. Soron kívül a kollégiumi könyvtárt is megnyitja nekik, végigkalauzolja a könyvtár ereklyéi között és Adynak külön megmutatja közös bálványuknak, Csokonainak több eredeti kéziratát.

A negyedik találkozásnak is Debrecen a színhelye 1910. augusztus 18-19-én. Ady a Tátrában nyaralt, onnan tartott haza szüleihez további üdülésre. De útközben miért, miért nem? talán az Oláh Gáboron ejtett irodalmi sérelmek kiengesztelésére kiszáll Debrecenbe, fölveri álmából Oláh Gábort, elviszi egy kis vendéglőbe, ahol átborozzák az éjszaka nagyobb részét és a két nagy republikánus olyan jó kedvre hangolódik, hogy koccintsanak Ferenc József egészségére, akinek 80. születése napját akkor ünnepelte az egész országgal együtt a detronizáló Debrecen is. – Az éjszakai békepoharazást másnap hortobágyi kirándulás követte; ott egy másik különös üdvözlő levelet küldtek Szabolcskának, akit már akkor áthidalhatatlan szakadék választott el Adytól.

Bizonyára ezt a látogatást akarta viszonozni Oláh Gábor, mikor 1910. végén felkereste Adyt Budapesten, természetesen nem a lakásán, hanem a híres bohémtanyán, a Három holló-ban, ahol Ady a nappalnak és az éjszakának nagy részét töltötte hódolóitól körülvéve. – Az ezután következő években volt-e találkozásuk, sem Ady életrajzából, sem Oláh Gábor írásaiból nem tudom megállapítani. De a körülmények arra mutatnak, hogy az életben nem látták többé egymást. Oláh Gábor az 1911-12. évben súlyos idegbetegségen ment át, melyből felgyógyult ugyan, de amelynek megmaradt az a következménye, hogy szinte remete életre szánta magát, hogy évtizedeken át alig tett nagyobb utat, mint kar utcai zordon lakásától a második otthonává lett Nagyerdőig. Még Ady halála sem mozdította ki Debrecenből, amikor legalább a ravatalon láthatta volna nagy kortársát és győzelmes vetélytársát.

III.

Irodalmi kapcsolat

A két kor- és költőtárs nevét sokszoros irodalmi kapcsolat fonja össze versben és prózában egyaránt. A dolog természete hozza magával, hogy a kettős kapcsolat nyomai jóval gyakrabban tűnnek fel Oláh Gábornál, nemcsak azért, mert neki az életből körülbelül 20 évvel több adatott, hanem mert benne a költő mellett kritikus és esztétikus is lakozott, aki hivatásának tartotta mélyrehatóan vizsgálni az irodalom nevezetesebb jelenségeit és kimagasló egyéniségeit.

Adynak az ezret jóval meghaladó versei között egyszer találkozunk Oláh Gábor nevével, akkor is nem a vers szövegében, hanem a fölött. Ady, aki rokonnak, barátnak, ismerősnek, majdnem azt mondhatnók, boldognak-boldogtalannak ajánlta, az ő szavával élve, küldte verseit, Oláh Gábor nevét is odaillesztette egy költemény, a Mert másokért csatáztam című fölé. Az értékesebbek közé sorozható vers a Nyugat 1909. évi karácsonyi számában jelent meg, s az ajánlás bizonyára viszonzás akart lenni a lelkes buzgalomért és szíves szolgálatért, melyet Oláh Gábor néhány héttel azelőtt teljesített a Nyugat debreceni matinéja és külön az Ady személye körül. A versnek célzata is van, amely ebben a két sorban éleződik ki:

„Tudtam azoknak szépet adni,

Akiktől önzőn mitse vettem.

Ma már bajos eldönteni, hogy a verssel megtisztelt Oláh Gábort is odaértette-e azok közé, akiknek szépen adott s akiktől önzőn semmit sem vett.

Oláh Gábornak több költeménye vonatkozik Adyra, hol ellenséges indulattal, hol odaadó hódolattal. Adyt hol nyíltan megnevezve, hol nagyon is áttetsző lepelbe burkolva.

„Egy faragott istenképhez”, mely „Gondolatok felhőfutása” című kötetében (1909) jelent meg, tulajdonképp tiltakozás az ellene jobbról is, balról is felhangzott vád ellen, hogy ő Ady-utánzó; tagadja, hogy Ady neki őse volna és ha járt is udvarában, a halálos környezetből visszatért az ujjongó életbe. Még nagyobb önérzettel hirdeti a maga költői önállóságát ugyanazon kötetnek egy másik versében, „Az engemet bántóknak” címűben. Nemcsak Ady, hanem Ady egész tábora ellen irányul Oláh Gábornak  egy „Asszonyférfiak” című verse, amely Istenek alkonyata című kötetében (1909) olvasható. Ő, a remeteéletet élő, gyűlöli azt az asszonyi népet, amely

„Illatban fürdik, rózsákban gázol,

Előtte a világ virágos jászol,

Mégis panasszal, bajjal teli.”

A keserű hangot az érteti meg velünk, hogy Oláh Gábort még nagy jóakarója, Rákosi is az ún. Holnaposok közé számítja, a Nyugat köre pedig kicsinylőleg bánik vele, mint akit Rákosi többször Ady ellen játszott ki.

A két költő közötti ellentétek nemsokára elsimultak, a körülöttük zajgó harci hullámok elültek, Ady uralomra jutott az irodalomban, de rövid idő múltán a halál rokonából a halál áldozatává lett. Ekkor gyászének hangzik fel Oláh Gábor lantján (Ady Endre halálára), melyben nyoma sincs ellentétnek, vetélkedésnek, sőt mint valami apoteózis, tele van magasztalással, dicsőítvén az új lélekvezért, aki főnixmadárként égmagasba röppent és akinek az élete fölött lebegő átok szentséggé magasztosult. A költeményben azonban több a művészi szépség, mint az igazi meghatottság.

Ady halála után mintegy tíz év telik el, mikor Oláh Gábor ismét hozzá fordul „Jákób harca az Angyallal” című költeményében. Ha Oláh Gábor említett versei, prózai munkái, tanulmányai, azonkívül kézirati naplója nem bizonyítnák, ez a vers nyílt vallomás arról, hogy Ady mélyen belevéste magát Oláh Gábor életébe s költészetébe. Egyszer csodálattal nézett rá, másszor idegenkedve fordult el tőle, egyszer gyógyulást keresett nála, másszor benne látta betegsége okát, néha remélte, hogy fölébe kerekedik vagy legalább azt, hogy a magyar irodalomnak egy korszakát róluk közösen fogják elnevezni, máskor azonban bevallotta, hogy a küzdelemben alul maradt. Mindezt összesűrítve magában foglalja „Jákób harca az Angyallal”, ez a bibliai vonatkozású allegória, melyben ő Jákób és Ady a vele birkózó angyal.

Oláh Gábornak óriási verstermésében bizonyára található  még több olyan költemény, mely Adyval kapcsolatos, legalábbis Ady-hatást mutat, de hadd záruljon e sorozat az előbbi allegóriával, melyben Oláh Gábor néma alázattal ereszti le hajdan birkózó karjait.

IV.

Kritikák és tanulmányok

A versbeli kapcsolatokat kritikák és tanulmányok egészítik ki, melyek ugyanolyan arányban oszlanak meg a két név közt, mint a költemények. Adyra csak egy jut, Oláh Gáborra legalább négy.

Ady 1909 elején ismertette a Nyugatban Oláh Gábornak „Az élet lobogója alatt” című verskötetét. Az ismertetésen kevés jóindulat és még kevesebb tapintat vonul végig. Az még hagyján, hogy az egész kötetben csak két figyelemre méltó verset talál, de az vérig bánthatta Oláh Gábort, a bérkocsis fiát, hogy Ady bírálatát közben kétszer is említi a debreceni talyigást egyszer úgy, hogy nem szereti a talyigáson a túlcivilizáltság tüneteit, másszor úgy, hogy biztatja a fiatal szerzőt: csapjon csak bátran közé annak az egy lónak. Ady magát Debrecent is felülről kezeli; nagyon elég – úgymond -, ha Debrecen egy Oláh Gábort tud kitermelni. Hogy Ady bírálatát mi tette ilyen epéssé s kicsinylővé, azt inkább sejtjük, mint tudjuk. Bizonyára bántotta, hogy Oláh Gábor az ő párizsi ismeretségük alkalmával rajzolt Ady arcképre nem hintett elég fénysugarat, de még inkább bántotta, hogy Rákosi Jenő az Ady és tábora ellen folytatott harcban éppen Oláh Gábort használta fel ütőkártyául.

Oláh Gábor, akiben – amint tudjuk – a költővel legalább egyenlő értékű kritikus és esztétikus lakozott, úgy járt el Adyval, mint a híres festők szoktak kedvelt modelljükkel. Több arcképet rajzolt róla, egyszer inkább az embert igyekezett elénk állítani, másszor a költő lelke mélyébe hatolt bele, hogy ő is megpróbálja megoldani a magyar irodalomtörténet legérdekesebb rejtélyét: Ady Endrét.

A „Keletiek Nyugaton”-ban (1908) találjuk az első rajzot, amelyen erősen érezhetők a Párizsban együtt töltött napok friss benyomásai, de amely azt is bizonyítja, hogy Oláh Gábor magába szívta Ady első köteteinek minden ízesebb sorát és minden illatozóbb szavát. Ezekből remekel egy mozaikképet, melynek egyes darabjai híven mutatják Adynak legfőbb emberi és költői vonásait.

Oláh Gábor második Ady-tanulmánya, melyet maga is arcképnek nevez és így illeszt be „Írói arcképek” című kötetébe (1910), mit sem mutat abból a keserűségből, melyet Adynak 1909. évi kritikája hagyott a lekicsinyelt Oláh Gábor szívében; teljes tárgyilagossággal fejtegeti Ady jelentőségét, védi a legsúlyosabb vádak, a magyartalanság s érthetetlenség ellen, de nem hallgatja el fogyatkozásait sem. Ady nem is volt megelégedve, nem azért, mert az árnyvonalakat sokallotta, hanem mert a fénysugarakat kevesellte.

Oláh Gábor harmadik tanulmánya tulajdonképp „Szeretném, ha szeretnének” című kötetének (1909) a bírálata, mely a Nyugat-nak volt szánva s amely ott is jelent meg az 1910. év második felében. A tanulmány úgy mutatja be Adyt, mint korának tipikus fiát, aki sokkal többet merít a lélek rejtelmeiből, a tudatalatti mélységekből, mint akár az emberi, akár a természeti külvilágból. A tanulmány az előzőknél nagyobb rokonszenvvel és megértéssel van írva, különösen ott, ahol Adynak kettős lelkét vizsgálja; látja Adyban a csatázó, bálványdöntő, külső embert, de látja az élet sötét vizének partján ülő, szomorúan álmodozó igaz embert is. Oláh Gábor megemlíti Ady gyöngéit, többek közt a verselés gyakori pongyolaságát, a szavakkal való zsonglőrködést, de azért egészben véve érezteti, hogy a magyar költők sorába egy új fejedelmi alak lépett be Adyval.

Oláh Gábor negyedik dolgozata nem annyira tanulmány, mint visszaemlékezés, amely az Ady-múzeumban jelent meg (1924). Felújítja debreceni, párizsi és budapesti találkozásaik emlékét, egyúttal még egyszer megfesti a már halott Ady földi alakját és kettős lelkialkatát, akiben egyesült egy mélyen látó férfi és egy ideges asszony, egy gőgös nemes úr és a népnek egy jóságos fia, egy a szeretetben s a gyűlöletben határt alig ismerő ember; ez mindenesetre Adynak egyik legművészibb fényképe.

Oláh Gábor legterjedelmesebb és legjelentősebb tanulmányát „Ady költészete” címen írta és foglalta bele „Költők és írók” című nagyon értékes kötetébe (1932). (Előzőleg megjelent a Kardos Albert-féle emlékkönyvben /1927/). Akik prófétájuknak vallják Adyt, azok írásmagyarázatot, exegézist találhatnak ebben a dolgozatban. Oláh Gábor Ady életével nem foglalkozva csupán költészetébe merül bele s azt hét szempontból nézi, vizsgálja, világítja meg.

Ady korszakos jelentőségét először is abban látja, hogy új, mégpedig egyénien új költői nyelvet alkotott szokatlan szavakkal és még szokatlanabb szóösszetételekkel, merész jelzőkkel és rendkívüli mondatfűzésekkel.

Teljesen megvilágítja Ady szimbolizmusát elméletben is, gyakorlatban is; nagy elmeéllel fejtegeti többek közt Az elátkozott vitorlát, melyben többrendbeli értelem fejlik és amelyből e szerint többrendbeli élvezet meríthető.

Bemutatja Ady új mitológiáját, melyet a Csönd herceg, az Ős Kaján alakjai s ezeknek társai népesítenek és amelyen ilyen képzeleti épületek és tájak találhatók: Csókpalota és Hóvárbércek.

Ady minden szimbolizmusa mellett  is verista költő; az, mikor szerelmi költészetébe beleviszi a testiséget, még inkább az, mikor az aranynak, a pénznek világuralmát hirdeti.

Ady magyarsága minden kétségnek fölötte áll. Nem nemzeti hivalkodásban nyilvánul az, még kevésbé hízelgésben, veri, ostorozza a magyart, de csak azért, hogy méltóbb életre ébressze. Magyarsága egyetemes emberiséggé szélesül ki; a magyar sorsot ilyen szempontból nézi és ítéli meg.

Oláh Gábor a maga feladatának legnehezebb részét akkor végzi, amikor Adyban az átfutó sejtelmeknek, a szuggesztiós hangulatoknak, a tudatalatti elemeknek a költőjét mutatja be. Idetartozó költeményein keresztül érezzük, hogy Ady testi betegségen kívül lelki bajban, az egyéniség kettéhasadásában is szenvedett, amelybe annyi nagy költő és művész beleesett. Oláh Gábor az Ady költői kincsesházából kiszemelt példákkal igazolja a maga meggyőződésszerű föltevését.

Oláh Gábor végül egy új váteszt lát Adyban, akinek adatott mélyre nézni és messzire látni és akinek osztályrészül jutott a saját egyéni életén túl az egész magyarságnak a sorsát költészetében megörökíteni.

Ezzel a tudomásom szerint utolsó tanulmányával Oláh Gábor nemcsak az életük útján és irodalmi pályájukon fölmerült ellentéteket egyenlítette ki, hanem lerótta azt a hódolatot is, mellyel egy nagy kritikus egy lángelméjű költőnek tartozik

V.

Ha végiggondolok Oláh Gábornak Ady tanulmányain és ha gondolataimhoz hozzácsatolom az ő számos kritikai és esztétikai dolgozataiból merített benyomásaimat, nem fojthatok vissza egy kijelentést. A magyar első oktatás vezetői és tudományos életünk irányítói szinte jóvátehetetlen mulasztást követtel el azzal, hogy Oláh Gábort kellő időben egyetemi vagy főiskolai katedrára nem szállították, ahol egy Riedl Frigyes méltó utódjává, vagy egy második Horváth Jánossá nőhette volna ki magát.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.