Nyár van. Nyugalom vonta föl felettem
Halkan rengő ezüstös sátorát.
A tó a fuvalomban összerezzen
Álmából verve, s aluszik tovább.
Alvó vízi liliomok kibontják
Kis zöld kötőjüket. Terül a nyár.
A parton rózsa kacag: ej, bolondság
Az élet, míg a vágyunk vágyra vár.
Vízbe sodort méh,
nem öngyilkos: árva
Ügyetlen lény, a
zöld szigetre kap,
Szárítja finom
szárnyait; sokára
Üdíti majd fel a
szent, tiszta Nap.
Akkor megrázza
magát s halk morajjal
Zendül tovább,
repülőgép, parányi;
Más virágtengeren
leli a hajnal,
Ott szüretelhet,
nem kell fájva várni.
Kis barna vadkacsák
ringó hajója
Manőverrel száll
lótuszok között;
Valami biztos
ösztön vonja, óvja,
Hogy virágba egyik
sem ütközött.
Pici kis rovarok nézik
riadva
A parton, nádak
reszkető hegyén,
Mint Kolmbus
hajóját szívszakadva
Nézte a vadember
egykor, szegény.
Egy-egy tréfás hal
felüti az orrát,
Mint lenn az Adrián
friss delfinek;
Tobzódó kedvének
ott semmi korlát,
Az égig tudna
táncolni. Minek?
A hűs víz-elem
elringatja lágyan,
Mint folyékony
boldogság vén rabot;
De majd a viharok
vad viharában
Szilaj kedvvel
sötéten vágtat ott.
Nyár van. Szent
nyugalom. Az ég harangja
Azurkéken borul a
földre le.
Millió lény
himnuszod zengi, zsongja:
Arany élet arany
költészete.
A tiszta tó
fordítva veri vissza
A magasságos szépet
-: költemény;
Ami dalomban drága,
égi tiszta:
Innen tanultam,
innen vettem én.
Valami édes
ernyedés karolt át:
Lassan, mint a híg
légár szétfolyok,
Szálló elem vagyok,
nincs semmi korlát,
Ragadnak áramló
fényfolyamok.
Széthullva szélbe,
vízbe, lomb-alakba
Magam vagyok a
Természet. Örök
Törvénye: homlokom
fehér szalagja,
Hőssé avat. – Visz.
S fölfelé török.
1937 aug.
*) A Déri Múzeum Oláh
Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése