Móricz Zsigmond levele Medgyessy Ferencről és debreceni diákságáról (1937. december 8.)

Ma olvasom félhivatalosan nagy lapban egészen hivatástalan kis betűkkel, hogy Medgyessy Ferenc valami Grand Prix-t nyert Párizsban. Művészeknél ez kötelező. Hozzátartozik az arcképhez, az életrajzhoz és a megrendeléshez. Nem is ehhez akarok gratulálni Ferkónak, hanem eszembe jut, hogy negyvenöt évvel ezelőtt, egymás mellett állottunk, minden héten kétszer, egy-egy órahosszáig, a debreceni Kollégiumban, a tornaórán, ahol ő volt az I. gimnáziumban, nagyság szerinti sorrendben a legkisebb, tehát az utolsó az A) osztályban. A B)-ben pedig én. S negyvenöt éven át nem kis büszkeség volt nekem, hogy dacára annak, hogy bébe jártam, ő volt kettőnk között a kisebbik, tehát végérvényesen a kettős osztály benjaminja.

A két osztályban a többi fiú mind nagyobb volt nálunk.

A két osztályból különös módon senkire sem emlékezem, csak Csathó Kálmánra, aki szintén nem nagyon távol volt előttünk, talán öt-hattal kiválóbb a végtelen hosszú sorban.

Tudtommal mással e hosszú élet alatt senkivel sem találkoztam, ha igen, kérem az illetőt, tartsa fel az ujját. Igazán nem tudom, hova lettek mellőlünk. Biztos, hogy okosabbak voltak, mint mi, nem keresték a közfigyelmet provokáló magatartást, tehát se művész, se politikus, se betörő nem lett belőlük senki. Ha rájuk gondolok, csak annyit mondhatok, amit akkor mondtam volna: Ugyan mi lesz belőletek? pap, tanító, kondás?

Mi hárman elvetéltünk a nagy átlagtól. Csathó Kálmán az gyanús volt, mert mindig tiszta jeles volt. Mi ketten, Medgyessy Ferivel olyan megbízhatatlan jó tanulók voltunk. Persze, én voltam a legelveszettebb, már gúnynevem is volt, úgy hívtak, hogy „a prepa”, mert közmegbotránkozásra kijelentettem, hogy a nemzet szempontjából a legnagyobbjából a legnagyobb jelentősége a néptanítónak van. Röhögtek is rajta a fiúk.

Medgyessy Feri már akkor is birtokában volt egy egészen értelmetlen tulajdonságnak: tudott rajzolni.

Abban az időben én is tudtam, annyira, hogy képeslapot alapítottam, amelyben illusztráltam is a történelmi tanulmányaimat, sőt az első számban az oroszlánt is lerajzoltam, mint az állatok királyát. De mikor lapom megjelent s a fiúk látták, azt mondták, hogy az Á)-ban van egy fiú, ha valamelyik órán szükség van képre, akkor kiszólítja a tanár s azt mondja neki, rajzold le a tevét, vagy Július Caesart, vagy a Lánchidat, akkor az odaáll a tábla elé s éppen úgy rajzolja le, mintha mi a számtani példát írjuk fel. Tornaórán megkérdeztem tőle, hogy igaz-e? S Medgyessy Feri – merthogy szavamat el ne vétsem, ő volt ez hírneves kisfiú – nem tiltakozott ellene, sőt olyan egyszerűen, annyira büszkeség nélkül mondta, hogy abba semmi sincs, hogy azt neki kell mindig lerajzolni, hiszen ő tudja.

Engem annyira meglepett ez a természetes dolog, hogy képeslapomat beszüntettem. Igaz, hogy előfizetőm sem akadt. De mégis az volt, ami döntött, hogy én rendkívül büszke voltam az oroszlánomra, de tudtam, hogy azt a Dolinay képeslapból másoltam le, vonalról vonalra. Medgyessy Feri egy vesszővel a tornaterem homokjában azonnal rajzolt egy oroszlánt, amely rám azt a benyomást tette, hogy ha kételkedem oroszlán mivoltában, azonnal felugrik és széttép.

Beláttam, hogy ez valami magasabb képesség, én ezzel nem bírok. Énbelőlem se szobrász, se festő nem lesz soha, kénytelen vagyok pályát változtatni. Tíz évvel később az Ady Endre megjelenésekor ugyanígy mondtam le a költői pályáról s ugyanevvel a belső, senkinek be nem vallott indokolással.

Aztán elszakadtunk egymástól Ferkóval s csak húsz év múlva találkoztunk Rippl-Rónainál. Ahol nagy meglepetéssel fedeztem fel, hogy ez az ismeretlen kis mokány, az én debreceni oroszlánom. Még akkor neki nem volt Grand Prix-je, még az oroszlánok nem morogtak róla. Ripplinek elmondtam, hogy ez a Feri, ez tud ám rajzolni. Mire nagy meglepetésemre azt mondja az öreg Jóska, hogy: „Rajzolni nem tud, de a legnagyobb magyar szobrász. Van olyan jó, mint Maillol. De hát én se tudok rajzolni – tette hozzá Rippli – azt mondják, csak föstök” s megmutatta Medgyessy Ferinek a súroló leányát, mely máig a legcsodálatosabb szobrászi anekdota.

Az új találkozás óta nem szakadtunk el egymástól, együtt haladunk. És olyan szívbeli örömem van, hogyha valami újat látok tőle, erőben, egészségben, különös jelentőséges virulásban: a hun lovasát, a gyerekszoptató orosz anyácskát, a faunt és nimfát, a táncolókat, álló és hatalmas fekvő aktjait, a bajai Jelky Andrását, a csizmás parasztfiút, aki elindult világot hódítani s ez éppen úgy sikerült neki, mint a szobrásznak. No nem éppen úgy, mert Jelky András a hivatalos köröket is meghódította, ott ahol járt…

Ellenben nekünk itt van egy sajátságos helyzeti állapotunk: mi az oka, mi nem? – nemcsak ebben az országban, de a világon mindenütt – vannak művészek, akiknek nincs más sorsuk, csak az, ami szegény drága fiúnkat, barátunkat, a nagy költőt, József Attilát érte utol tegnap, sorstragédia – egy súlyos tehervonat alakjában. Rettenetes az, hogy egy József Attilának, a legnagyobb költői erők egyikének, nem volt más útja többé a világforgalmi programban, csak egy szerény tehervonat kerekei alá…

Mi Ferkóval ketten nem hagyjuk magunkat. Mi debreceni virtussal verekedünk a sorssal, mely néha-néha egy kis cirógatással hajlik ide. De nem az a fő, hanem az, hogy vadul egészséges vért kaptunk az ősöktől s ez az egyetlen betegségünk, ahogy szegény Ady mondta rám.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.