Ez itt az alvó, dermedt sivatag,
számum, konok gőg és barbár titok,
s ha földre rogysz, nem lengetnek feléd
zöld pálmakendőt az oázisok.
Por szunnyad itt, a por csodája nélkül,
mely másutt táncra kél, napot kavar,
futó nyomod befolyja menedékül,
itt fekete s a szívedig harap.
A víz innen a Tiszáig vezet
Ha jön az éjfél, fortyan szürke habja,
életre kelnek régi őrszemek.
Traianus császár vértes katonája
nád közt lesi a bújó felleget,
pányva feszül szemközt a kun kezében,
szűk szeme résén felvillan Kelet.
Loccsan a hűs part iszamós szegélye:
török vitéz itatja a lovát…
Ha sás között sunnyogva jár az árnyék,
némán néznek a néma katonák.
Tavasszal Isten úr tavát kinyitja.
Tavasszal hólé jő s az éhe nagy:
holttest görög a gördülő habokban,
kelő kalász a víz alatt rohad.
Ha jön a nyár, kigyúl a nap koronája,
fehérre izzik, mint a mész, a táj,
csillagot szór az éjjel kék tüzekkel,
s a fák alatt felvinnyog a halál.
Azt mondják, túl a gáton él az Élet,
Idő hömpölyget lázas
sorokat…
Dölyfünk kigyúl, mint őszi tűz a ködben,
konok szívünkön béna az iránytű,
meredten áll, ha túl a füzeken,
végsőt hörög a késő gyorsvonat.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLIV. évf. 45. sz. 1944.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése