Jézusom, te drága költő,
Méh döngése szent dalod,
Szállsz világról száz világra,
Szállsz száz világról száz virágra,
Míg az örök Szeretetnek
Nagy voltát magasztalod.
Sokszor, hogyha bűnre sújtasz,
Mennydörgés az éneked.
Mint ezer érc harsonának
Zengései, úgy kiáltnak,
Úgy rivallnak ajkadon a
Vas szavak zord éneket.
Báj és fenség egybeomlik
Himnuszodban és örök
Szárnycsapással vág az égnek,
Hol csillag-lámpásai égnek
Annak, aki kezdet és vég,
Aki zeng és mennydörög.
Hallgatom szimfóniádat,
Szívemen át hallgatom,
Nagy kórust vezérlő költőm,
Át ezerszáz emberöltőn
Hullámzik mint roppant tenger
Napkeletén s nyugaton.
Dallamid mézzel folynak,
Üvegcsengők zengenek
Rímekül, hogy álmodozva
A mennyet a földre hozza
Mámorod és minden szívet
Egybehívó szellemed.
Óh micsoda bűvös képek
Hímezik szent hangodat!
Csillag és ég zúg fejemben,
Ha dalodra összeretten
Bennem a sóvárgó ösztön
És a néma öntudat.
Nagy palástod bíbor fénnyel
Száll utánad, Mesterem.
Zúg az élet széles árja,
A múlást is összezárja
Halhatatlan egymagába.
Másolnám, de gyönge számmal
Nem tudom és nem merem.
*) A Déri Múzeum Oláh
Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése