Petőfi a hollandoknál

I.

Anton van Halten holland író a „Vaderlandsche Letteroefeningen” 1871-ik évi folyamában* hosszabb cikket írt Petőfiről, mely megérdemli, hogy mi magyarok tudomást vegyünk róla, mert az nemcsak a költő kiváló tehetsége iránti elismerést fejez ki, hanem úgy egészben, mint egyes részeiben félreismerhetetlenül mutatja az írónak népünk iránti érdekoődését és rokonszenvét is. Az egész előadáson érezhető ugyan, hogy a holland író nem eléggé beavatott hazánk ismeretébe; de már megszoktuk, hogy külföldi írók, kik nyelvünket nem értik, hazánk történelmét és nemzetünk életét csak idegen, hézagos források alapján tanulmányozhatják, nem adhatnak rólunk a valóságnak megfelelő képet. Mégis, aki Anton van Halten cikkét olvassa, nem tagadhatja meg, hogy nála, mint keveseknél tapasztaljuk, a teljes tájékozottság hiányát ellensúlyozza és kedvezően pótolja ki a tárgyszeretet és jóindulat.

Anton van Halten sem ismeri nyelvünket. Petőfire nézve a Kertbeny¹ német és C. L. Chassin² francia fordításai a források. Ezekből veszi Petőfi életrajzi adatait, s főképp ezek után írja le népünknek a szabadságharc idejében általélt eseményeit. Természetes, hogy mind Petőfi életére, mind egyéb körülményekre nézve vannak itt tévedések, melyek későbbi kutatások és felfedezések által ki vannak igazítva, de ha ő felhasználta úgy, amint találta, azt nem lehet neki nagyon feltudni. Így Petőfi születéshelyéül Kunszentmiklóst nevezi meg, csak jegyzetben utal arra, hogy Irányi értesítése szerint Chassin, és Brockhaus Conversations Lexikonjában Kertbeny, Kiskőröst mondják Petőfi születéshelyének. Ma már meg van állapítva, hogy Kiskőrös a Petőfi születéshelye. Hasonlóképp a régi adatokat találjuk Petőfinek a segesvári csatában való részvételéről is. Írónk szerint Petőfi midőn a csata sorsa el volt döntve, „nehány bajtársával elrejtőzött a Kárpátok szorosai között s azóta senki sem látta többé. Meghalt-e – folytatja tovább kérdőleg -, vagy valamely csendes nyughelyen rejtőzik, távol szeretett és legyőzött hazájától, s lehet-e remélni, hogy egykor, szerencsésebb napokban, még meg fog jelenni? – nem tudjuk. Ha Bem tábornok, ki csatát veszített, az ütközetben megsebesült, s két huszár segélyével csodaszerűleg megmenekülve a haláltól, pár nappal később új győzelmet nyert a szép ország elnyomói felett, miért ne lehetett volna remélni egy másik csodában, mely Magyarországnak egy kiváló érdemű fiát ismét vissza fogja adni?” – Tudjuk, hogy ez a felfogás sokáig uralkodott nálunk, s még a közelmúltban is alkalmat adott Manassesféle tárgyalásokra. Az idő meggyőzte ugyan a közönséget e remény alaptalansága felől; de Petőfi egyéniségére nézve jellemző, hogy ez a hit sokáig megmaradt, s az író nem cselekedett helytelenül, midőn ismertetésébe ezt a körülményt is beleszőtte akkor, midőn az ellenkező még nem volt teljesen bebizonyítva.

Petőfi életének egyéb részletei, mint az alábbiakból ki fog tűnni, elég bőven és helyesen vannak ismertetve. Sok van ebben olyan, ami holland olvasóra nézve szükséges Petőfi megértéséhez, de ami magyar olvasóra nézve felesleges. Azért mellőzni fogjuk az ilyen részleteket, csak azokra szorítkozunk, amelyek a fejtegetés összefüggésének kimutatásánál mellőzhetetlenek, vagy a holland író felfogásának bemutatására megkívántatnak.

Van Halten a Petőfi megítélésében Saint-René Taillandier-t követi, vagy más szóval elfogadja azokat, melyeket a francia író a Revue des deux Mondes 1860. évi folyamában Petőfi jellemzésére elmond. Miként Salamon Ferenc megjegyzi, a francia ismertető „költőnknek legalább főbb jellemvonásait kitalálta”, ennél fogva a holland ismertetőről is elmondhatjuk, hogy nem helytelen felfogással mutatja be Petőfit honfitársainak. Akikt tehát a francia vagy holland véleményt ismerni akarják, azokat Salamon Ferencnek „Petőfi bemutatása a francziáknál (1860)” című cikkére utalhatjuk. Itt csak néhány mutatványt közlünk a holland írótól, melyeket Petőfinek 1844-iki versgyűjteményéből vesz.

„Szenvedélyes kifejezései és a különös alaknál fogva” nagyon tetszenek neki a következők:

„Kam, laat-je ’t zadel opleggen, mijn dier; ik meet nog heden bij mijne beminde zijn; ik heb den voet in den beugel, doch mijne ziel is reeds lang vooruitgesneld.

„Zie den vogel boven onze hoofden, daar gaat hij ons voorbij… Ook hij zoekt ginds in de verte, zijne gezellin. Vlug dan, haal hem in, mijn paard; hij mint zijne welbeminde niete meer dan ik de mijne.”

(Gyere lovam, hadd tegyem rád nyergem,

Galambomnál kell még ma teremném,

A kengyelbe most teszem ballábam,

De lelkem már a galambomnál van.

Száll a madár, tán párjához siet,

Sebesen száll, el is hagyott minket,

Érjük utól szaporán, jó lovam,

A párját ő sem szereti jobban.)

E versben az ismertető Petőfi életének egy mozzanatát látja, melyet azonnal egy másikkal kapcsol össze. A szerelmes költő siet a galambjához, kit nagyon szeret; de vajon az őt szereti-e? Kitűnik mindjárt a következő idézetből:

„In het dorp vergezellen mij door de straat zang en snarenspel; met een gevulde fleesch wijn dans ik achter den muziekant.

„Speel een treurige wijze Zigeuner, waarbij ik kan weenen; maar ginds, bij dat venster gekomen, speel daar een vroolijk lied.

„Daar woont de schone sterre, die nu van mij zoo van verre schittert; zij wil haar licht voor mij verbergen en schlechts voor anderen schijnen.

„Hier is het venster, Zigeuner. Speel nu uw voolijkst lied: - laat de ontrouwe niet weten, hoezeer ik  harentwille lijd!”

(A faluban utcza hosszat

Muzsikáltatom magamat, stb.)

E mutatványokhoz, melyek közt van az „Esik, esik, esik” című vers is, Szarvady és Hartmann német fordításában, s amelyet ezért itt mellőzhettünk, van Halten következő megjegyzést csatolja:

„Ilyen költemények teszik nagy részét az 1844-iki gyűjteménynek. Tisztán látható ebből, hogy itt a költő nem egészen fejtette ki magát. Verseinek kellemességén, nyelvének erőteljes hangzásán érezhető, hogy Petőfi lírája még más hangokat is képes adni. De mégis e dalokban nincs semmi szomorú, leverő a lélekre nézve, még akkos sincs, mikor féktelen hajlama a költőt igen gyakran felhíja erre. Szíve éber, szelleme tiszta, világos marad. Az élet és a haza szeretetét minden körülmények között megőrizte, s ha dalaiban bor és szerelmen kívül semmi egyébről nem lett volna szó, bizonyára sohasem nyerhették volna meg a nép tetszését.” – Miként látható, lényegileg ugyanezt mondja a holland író, amit Taillandier.

Bőebben szól Petőfi elbeszélő költeményei közt János vitézről. Igaza van aban, hogy ez a többiek közt legnépszerűbb lett, de Taillandier-vel együtt ő is abban a tévedésben van, hogy János vitéz (de held János) allegoriai költemény, János vitéz a magyar nemzet képviselője s kalandjai a magyar nemzet története. – Igaz, Petőfinek van egy pár kisebb allegoriai költeménye, mint a „Hegy és völgy”, „Két vándor” stb., de semmi sem volt távolabb Petőfi egész egyéniségétől, mint hosszabb szerkezetű allegoriák írása.³ Ő maga sem tekintette János Vitézt egyébnek, mint népszerű elbeszélésnek, s magyar olvasó nem is gondolt allegoriára, míg Taillandier-től azt nem hallotta. Salamon Ferenc pedig meggyőzőleg kimutatta, hogy ez a felfogás mily téves és hogy mint allegória mennyire hibás, mikor egy huszárt vagy csikóst tekint a magyar nemzet képviselőjének.

Petőfit első költeményeinek megjelenése után a nép kedvezőleg fogadta; de a kritika gondatlansággal, sőt trivialitással vádolta. E szemrehányás iránt Petőfi különösen érzékeny volt; ő a nép költője, ki általában a népéletből kölcsönözte tárgyait, azt hitte, hogy ezzel az arisztokrácia támadta meg és vádolta; nyersen válaszolta erre Petőfi, hogy az ő Pegazusa magyar csikó, mely nem az istállóban született, s nem a lovagiskolában volt betanítva. A pusztán járva találta ő azt, felült a nyergeletlen lóra s vágtatva járt vele.

„Het liefs brengt het mij in de puszta, waar het geboren werd; wanneerik daarheen stuur, stampt het, snuift het en ruikt reeds van verre de groene weide.

„In de dorpen houd ik voor menig huis stil, waar de meisjeis, als zwermen bijen, voor de deur staan, om van de schoonste eene bloem te vragen.

„Vooruit dan, mijn paard, vooruit dan, goedig dier! Spring over rotsen, en over beeken; en zoo eentegenstander ons in den weg komt, spring over hem heenen… altijd vooruit!

(A pusztákra visz legörömestebb,

Mert a puszta születési helye,

Hejh, ha arra fordítom a kantárt,

Ugy megugrik, alig bírok vele.

A faluban megállok egy szóra,

Hol a lányság mint a méhe raj áll,

A legszebbtől egy virágot kérek,

Akkor aztán, akkor ujra hajrá!

Vágtass lovam, vágtass édes lovam,

Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át,

S lábod alá, ha ellenség botlik,

Rugd agyon az ilyen-olyan adtát!)

Azoknak, kik képzelő tehetségét vonták kétségbe, Petőfi „Képzetem” című költeményével válaszolt. Ezt a holland ismertető német fordításban közli s ennélfogva itt mellőzhetjük.

A költőnek Etelka iránti szerelméről szólva, erre vonatkozó versei közül „Ez a világ amilyen nagy” címűt mutatja be:

„De wereld is groot, en gij, miju duifje, zijt, o, zoo klein; maar zoo ik u bezat, voor de wereld zou ik u niet geven.

„Gij zijt de dag, ik ben de nacht, de nacht vol schaduwen en duisterniss; indien onze hielen ineen smolten, wat schoone dageraad zou dat geven.

„O zie mij niet aan, richt uwe blikken naar omlaag; zij verbranden mijne ziel! Doch nu iku toch niet mag beminnen, laat ze vrij mijne ame ziel verteeren!”

Áttér ezután Petőfi leíró költeményeire. Miután a pusztát a rendelkezése alatti források alapján leírta, melyből látszik, hogy képzelettel igyekszik kipótolni azt, amit szemlélet útján nem tudhatott meg az Alföldről, s így nem egészen találó képet ad, következő jellemzést találjuk Petőfiről és e költeményekről:

„Petőfi nem azért választja e csendes magányt, hogy ott álmodozzék, neki ez a végtelen látáskör, ez a nagy kiterjedtség a szabadság földje, az ő költői lelke itt kincseket talál; eredetisége itt kibontakozhatik. A mozgás szabadságát, egy magasabb szabadság képmását sehol sem találja tökéletesebbnek, mint e kedvelt lapályon. „De berg stellt mij bij elken tred nieuwe moeielijkheden en gevaren, hij gewent mij an den strijd en doet mij telkens mijne machteloosheid gevoelen. – De rots, die mij ’t uitzicht belemrots, die mij ’t uitzicht belemmert, de holle weg, die mij in mijn vaart stuit, zoveel dingen die mij herinnneren aán den ellenden van het menschelijk bestaan, waaraan ik zoo gaarne zou ontsnappen, staan voor mij als beelden der tirannij. In de puszta daarentegen spring ik op mijn paard, ik ga rechts, ik ga links, ik keer terug, en ga weder vooruit: ik ga altijd, altijd, ongedwongen, onbelemmerd, vrij als de vogelen in de lucht. En deze eenzaamheid, die mij leert wat vrijheid is, geeft nog zoovele aandere lessen. Wat welluidende stemmen te midden der stilte! De moerassen, de vijvers, ’t spel van ’t zonnelicht op het lage gras, de verwijderde lijnen der heide, die met het blouw des hemels in-een smelten, de bouwallige herberg, een bedelaar, die von csarda tot casrda zwerft, eene karavan van Zigeuners die voorstrekt, en daarna weder de eenzaamheid, en het gegons von duizende insekten onder de groene zoden, dat alles hoor ik, zie ik, in het midden der steppen avn mijn vaderland, en al deze geluiden, al deze schilderingen, die voor den onverschilligen reiziger vorloren gaan, maken met elkander eene harmonie, die mij verkwikt.”

(A hegy minden lépésnél új nehézséget és veszélyt gördít elém, a küzdelemhez szoktat és gyakran érezteti erőtlenségemet. A szikla, mely kilátásomat akadályozza, a gödör, mely utamat állja, annyi mindenféle dolog, az emberi lét nyomoraira emlékeztet, melyektől oly örömest óhajtanék menekülni, s mindez a zsarnokság képe gyanánt áll előttem. A pusztán ellenben lovamra ugrom, megyek jobbra, megyek balra, visszatérek, ismét előre megyek: megyek, mindig megyek, nem kergetve, akadálytalanul, szabadon, mint a madarak a levegőben. És ez a magány, mely megtanítja nekem, mi a szabadság, még annyiféle más oktatást ad. Minő édes hangok a csend közepette! A mocsarak, tók, a napfény játéka az apró füven, a puszta távoli körvonalai, melyek az ég kékjével egybeolvadnak, a roskadozó csárda, egy koldus, amely csárdától csárdához csatangol, egy elvonuló cigánykaraván, és azután ismét a magány, és ezerféle rovar zsongása a zöld gyep között, - mindezt halom, látom én az én hazám alföldjén, és mindez a zúgás, mindez a sora a változó képeknek, melyek a közönyös utazóra elvesznek, egymással marnóniába olvadnak össze, amely engem felüdít.)

Az ismertető itt összefoglalva adja azon érzéseket, melyeket Petőfi leíró költeményeiben különböző helyeken kifejezett. – S amint látszik, nem helytelenül mutatja be, jóllehet ily rövid rajz csak halvány képet adhat Petőfi költészetének ezen oldaláról.

A magyarhoni alföld egyik legszebb tüneménye a Délibáb, mely Petőfi verseiben gyakran említve van. Ismertetőnk valószínűleg Taillandier nyomán azt mondja, hogy Petőfi ezt a szabadság képének tartotta. S mivel bizonyítja ezt? Az „Alföld” című költeménnyel, melynek két első versszakát következő fordításban adja:

„O Karpathen, woeste bergen! wat zijn uwe romanische punten, uwe boschen van piju boomen voor mij? Ik bemin u niet, ik bewonder u: noch de toppen omhoog, noch de dalen omlaag spreken tot mijne verbeelding.

„Daar ginds in de eindelooze steppe, in de vlakte gelijkende op de oppervlakte der zee, daar behoor ik; daar gevoelt mijne ziel zich gelijk een arend, die zijn kooi ontsnapte.”

(Mit nekem te, zordon Kárpátoknak

Fenyvesekkel vadregényes tája, stb.)

Tudtunkra Petőfi a Délibábot „a puszták szép tündérleányá”-nak igenis nevezte, de hogy abban a szabadság jelkélpét látta volna, annak nyomára nem találtunk sem az idézett költeményben, sem egyebütt.

„Felüdülve a puszta költészete által – így folytatja tovább – Petőfi az emberekhez tér vissza merész gondolatok egész kincsével. A csárdában is megállapodik, a tűzhely mellett a pórnép, a csikósok, koldusok közt s hallgatja a számtalan kalandot, melyeket költeményeiben felhasznál. Nem mulasztja el abba a csárdába is belépni, melyben ifjúsága napjait töltötte atyja hajlékába, kit oly régen nem látott már, s kit a sors most oly keményen megpróbált.

Petőfi szándékozott öreg szüleinek az életet kellemessé tenni. Terveket csinált a jövőre, szép kis házat akart építtetni: pince lesz a ház alatt, jó bor a pincében, atyja meghívhatja barátait egy pohár borra; anyjának aranyos szegélyű bibliát ad, melyben időnként Jézus Krisztus képét csodálhatná; maga is e kedves kis házban laknék s lenne ott dúsgazdag könyvtára s akkor a verseket nem pénzért csinálja. Végre ha egy kedves leányra találna… A visszaemlékezés Etelklára megszakította itt az édes álmot, a jó anya sírt fiával, s remélte vele együtt, hogy amit a költő kíván, egyszer mind valóság lesz.”

A leíró költeményekből közli a „Gólya” címűt, melyről ezt mondja: „a természet iránti meleg érzés, erős szabadságszeretetet, kellemes visszaemlékezések a gyermekkorra, lelkesedés az ifjúságért, emberszerető szabad indulat, mindez művészileg csoportosítva van a puszta szabad madarához intézett költeményben.” – Íme a költemény maga a van Halten saját fordításában:

De Ooievaar.

„Vele vogels zijn er! Deze bevalt den een, gene den ander; de een om zijn zang, de ander ter wille van zijn heerlijken vederdos. Doch de vogel, dien ik tot mijn lieveling heb gekozen zingt niet; hij is eenvoudig als ik zelf; half in een wit, half in een zwart kleed.

„Van alle vogels is de ooievaar mijn uitverkorene, want hij is de  zoon van mijn geboorte land, de trotuwe bewonor der schoone vlakte. Mogelijk bemin ik  hem zoo hartelijk, wijl hij met mij groot geworden is; toen ik nog in de wieg schreide, vloeg hij reeds over mij heenen.

„Met hem bracht ik mijn kinderjaren door; hij gaf mij ernstige gedachten; terwijl des avonds mijn speelgenooten de koeien naliepen, die naar den stal gedreven werden, zat ik stil in den hof, en keek naar de nesten op de daken zachtkens luisterend en stil opmerkend, zag ik hoe de  kleine ooievaars de jonge vleugels beproefden.

„Dan dacht ik aan veel dingen! Hoe vaak kwam het denkboeld bij mij op, hoe vaak trachtte ik het op te lossen: waarom is de mensch niet, even als de vogels met vleugels geschapen? De voet kan hem verre brengen, maar niet omhoog; en waartoe zou ik verre gaan; ik verlang naar de hoogte!

„De hoogte, das is de doel mijnek wenschen. O hoe heb ik de zon haren glans benijd! Zij scheen de aarde met een heerlijk kleed, uit enkel licht gesponnen, te overdekken. Doch het deed mij leed, wanneer ik haar des avonds zag ondergaan, met den dood zag strijden en vroeg dan mij zelfen af: Gaat het zoo met ider, die licht wil verspreiden?

„De herfst is het uitverkorene jaargetijd der kinderen, want hij gelijkt op een vader, die een maand vruchten brengt aan zijn liefsten zoon. Maar ik, ik zon den herfst kunnen haten: zoo hij mij vruchten aanbood, zou ik zeggen: behoud uwe geschenken voor u zelven, want gij ontneemt mij den ooievaar.

„Met een beklemd hart zag ik, hoe de ooievaars van het dorp zich tot een troepjen verzameldem, om naar verre streken te vertreken: met een bedroeft gemoed zag ik ze heenen gaau. Wat is het een verlaten gezicht, die ledige nesten ob de daken der huizen! Ik voelde mij ontstemd, want ’t was me als of ik hierin mijne toekomst zag.

„Wanneer bij het einde von den winter de aarde het witte sneuwklead aflegde, en het donkergroene, mit bloemen overdekte lente gewaad aandeed, - dan placht ook mijne ziel zich in feest dos te steken en ik ging het land in tot aan de grenzen van buurmans weide, om den ooievaar te gemoet te gaan.

„Later toen de vonk een vlam, en de kind een jongeling was geworden, brandde de grond onder mijn voet, ik sprong ijlings te paard, en met looshangende teugels vlog ik naar de puszta; de wind kon mij nauwelijks bijhouden.

„Ik bemin de puszta! Daar is schlechts vrijheid, meer dan ergens elders! Daar kan mijn oog naar willekeur rondstaren, daar woordt mijn blik nergens tegengehouden, daar bedreigen mij geen donkere rotsen, daar werpen de bewogen wateren der beek mij geen verwarde bliken toe, daar is geen waterval, die als ketengerammel klinkt.

„En niemand zegge dat de puszta nict schoon is! Hare schoonheid verdint bewondering; maar als eene bedeesde maagd, verbergt zij de schatten harer schoonheid onder een sluier; alleen voor bekenden, voor goede vrienden, slaat zij dien op. en dan staat een feéndochter voor den sanschonwer, vurig blikkend, vrij en steeds vrijer.

„Ik bemin de puszta! Op het moedige ros dwaal ik gaarne door de vrije vlakte; en daar waar men ’t spoor van den mensch zelfs niet meer vind, op de stilste plaatsen, daar stijk ik af, ga op den zoden rusten en luister naar de stemmen der eenzaamheid: - doch eensklaps bemerk ik bij den vijver in de nabijheid, mijnen vriend, de ooievaar.

„Hij volgde me dus tot zelfs hier! Samen hebben we de puszta doorzocht; hij het water der moerassen – ik de spiegelingen der lucht: zoo delde ik ens met h em de vroolijke kindsheid en de jeugd, en zoo bemin ik hem nog, al zingt hij niet, en al schitteren zijn vleugels niet in pracht van kleuren.

Nog nu bemin ik elken ooievaar en ik beschouw het vertrouwde liefe dier, als de eenige waarheid di mij uit schooner tujden is gebleven. Noch nu wacht ik telken jare zijn terugkomst in het dorp af, en wanner h ij in den herfst weder vertrekt, wensch ik hem alle vorspoed, als ware hij mijn oudste vriend!!! –

Lakatos Sámuel

*) A folyóirat címe: Vaderlansche Letteroefeningen. Voor 1871. Onder Redactie van Dr. J. W. Boken Dr. W. B. J. van Eijk. Honderd en elfele Jaargang. Zalt-Bommel. Uitgave van Joh. Noman en Zoon.)

1) Alexander Petőfi. Hundertsechszig lyrische Dichtungen. Aus dem Ungarischen in Versmasse der Originale übersetzt von K. M. Kertbeny. 5-te Auflage, Elberfeld und Leipzig 1866. Sam. Lucas.

Alexander Petőfi. Sechszehn erzählende Dichtungen. Aus dem Ungarischen meetrisch übersetzt von K. M. Kertbeny, 3-te Ausg. Prag. A. G. Steinhauser 1866.

2) C. L. Chassin, le poéte de la revolution hongroise, Alexander Petőfi. Bruxelles, Lacrois, van Meenen et Co. 1860.

3) A nyílt, őszinte jellemű Petőfit, ki sohasem titkolta gondolatait és érzéseit, s minden tekintet nélkül, szabadon kimondotta, amit szíve és esze sugallott, vajon mi bírhatta volna rra, hogy allegóriába öltöztesse a nemzetről és történetéről való gondolatait?

Forrás: Petőfi-Muzeum Kolozsvár II. évf. 1. szám 1889. jan. 1.