Juhász Nagy Sándor verset ír

- Gyökössy Endre bevezető soraival –

Nem sokan tudhatják még Debrecenben sem, hogy Juhász Nagy Sándor verset is írt. Én se tudtam 1943 őszéig. Pedig 1900 őszén melegen szorítottuk meg egymás kezét a debreceni Kollégium kertjében, a gályarabok emlékoszlopa előtt.

A hírek főiskola Irodalmi Társulatának üléséről jöttünk ki, hol Juhász Nagy Sándor a jeles VIII. éves diák szavalt. A forró kurucverset mondta el: „Kiállott Rákóczi a munkácsi várra.”

Az „Irodalmi Társulat” tagjai a Kollégium joghallgatói, theologusai, a gimnázium VII. és VIII. osztályos diákjai, a tanítóképző III. és IV. éves növendékei lehettek. Így léphetett a Társulat előadói dobogójára Juhász Nagy Sándor, a diák s így lehettem én, az I. éves jogász szavalatának bírálója. Akkor szerettem meg Juhász Nagy Sándor bársonysimogatású, mégis erőteljes hangját: akkor kapcsoltam rövidlátó, mégis tiszta szemébe az én tekintetemet. Akkor éreztem meg, hogy ez a diák nemcsak jó „szavaló”, több lesz „valaki” lesz ez az élénk s mégis finom mozdulatokkal jelentkező fiú. Dicsérő kritikám után, az Emlékkertben, ezt meg is mondtam neki, mikor soha el nem múló barátságra szorítottunk hosszan kezet.

Közös alkotó munkára az 1918-as forradalom első 3 hónapjában szövetkeztünk. Ő politikus volt, Szoboszló követe a parlamentben. Én poéta és az államvasutak segédtitkára az Andrássy úti palotában.

Ő a Károlyi-kormány kultuszállamtitkára lett s engem öt napos kutatás után maga elé rendelt, maga mellé a „főiskolai diákság szociális és tanulmányi ügyeinek miniszteri biztosává” hívott el s e rendelkezését minisztere, Lovászy Márton megerősítette. Így kerültem 1918. november 6-án a közoktatásügyi minisztériumba, ahol 1919. februárjáig, Juhász Nagy Sándor igazságügyminiszteri kinevezéséig vele hűségesen együtt dolgoztam, lelkesedtem, reménykedtem, aggódtam és vergődtem s a főiskolai hallgatókért az éjt is nappallá téve dolgoztam. Ő akarta így. Ő parancsolta így s én hittel és boldogan engedelmeskedtem neki, mert nagyon szerettem őt is, a harctérről oly sok szenvedés után hazaözönlő és komoly anyagi, tanulmányi és lelki támogatásra szoruló főiskolai diákságot is. Miniszteri biztosi felmentésem kérése alkalmából a miniszter úrhoz intézett beadványomban részletesen beszámoltam 3 havi közös munkánkról. (Beszámolóm másolatát ma is őrzöm.)

A forradalom összeomlása után Juhász Nagy Sándor egy időre Svájcba utazott s nekem adta át megőrzésre az októberi forradalomra vonatkozó feljegyzéseit s nekem diktált hozzá bizonyos adatokat. Ezeket az írásokat is őrzöm még ma is.

Ez év húsvétja hetében látogattam meg utoljára Juhász Nagy Sándort, tragikus végű operációja előtt s ekkor azt mondta, hogy ne küldjem el neki postán ezeket a dolgokat, tartsam még magamnál s meggyógyulása után vigyem el majd hozzá személyesen.

1943. őszén még egészséges volt Juhász Nagy Sándor. Baja Mihállyal kerestem fel őt. Már ekkor komoran beszélt az elkerülhetetlen német bukásról s megmondta, hogy ez a bukás minket is széttapos. Hirtelen hozzám fordult, míg szobájában le-fel járt:

- Ráérsz még egy félóráig?

- Hogyne! – rebbentem reá.

- Hallgassátok meg ezt a költeményt. Lírai verses-regényt írok az októberi forradalomról. az első ének elkészült. Felolvasom, ha meghallgatjátok, ti, a költők.

És felolvasta a 25 strófás első éneket.

- Ne féljetek! Nem akarok veletek konkurálni. Fiaimnak írom ezt a verses regényt. Ez az én politikai hitvallásom lesz. Így gondolkoztam 25 éve, így gondolkozom ma is. Csak a magyar paraszt mentheti meg ezt az országot. A földhöz jutó, felemelkedő, műveltté nemesedő magyar paraszt.

A versnek még nem volt címe.

Ma sincs. Én ezt a címet adom neki: A magyar paraszt.

Szeptember 30-án látogattam meg Juhász Nagy Sándor síró özvegyét. Szóval kondoleáltam neki, mert nem lehettem ott Sándor temetésén. Ekkor kérdeztem tőle:

- Megvan-e Sándor lírai verses regénye? Folytatta-e azt Sándor?

S már hozta is a verset a könnyes szemű édesanya.

- Itt van! Ma is csak az első ének van meg belőle. – Félretette, mert közben teljesen befejezte nagy „Szociológiá”-ját és az utolsó 1-2. fejezet híjával elkészült hatalmas munkája, a „Politika” is. Ugyan, Gyökössy, mit gondol, ki fogja-e valaki még adni e két könyvet?

Én csak azt feleltem:

- Ki kell okvetlen adni! Ez az egyetem kötelessége.

Ezt mondom most is. A versről még ennyit jegyzett meg Juhász Nagy Sándorné: leírva. Édesapjuk többször elmondta a fiúknak, így tanulták meg…

Csakugyan a fiainak írta hát Juhász Nagy Sándor ezt a lírai verses regényt, politikai végrendelete első részét… Kár, hogy nem folytatta, hogy nem fejezte be…

Olvassuk el most mi is a ránk maradt érdekes töredéket!

**

Juhász Nagy Sándor: A magyar paraszt

A szörnyű háborúnak végre vége!

Imé itt a szabadság és a béke,

Betódulta nép a betört kapun, -

Mint országszerte sokhelyt e napon.

S míg így hevül eszmékért a tömeg,

A romlásnak láza szállja meg,

Sőt szent hevét még apróbb pénzre váltja,

Elhord mindent, szabadságot kiáltva.

A kis város tágas piac-tere

Zajongó emberekkel volt tele.

Októbervégi fáradt napsugárnak

Fakó fényében új tavaszra várnak…

A forradalmat éltették. De szólt

A dél harangja és a nép oszolt.

Ám nézzétek csak ezt a vad csoportot!

A polgármester udvarára rontott.

Sütő kovács a lázadók feje

Nagyot kiált: leszámolunk vele

„Leszámolunk!”, - harsog fel száz torokból

- Haragszik rá mind ilyen-olyan okból. –

Egy nő visong: „kevés segélyt adott!”

Egy férfi bőg: „engem bezáratott!”

Egy vén banya: (fordul a szeme vérbe)

„Málét kevertet velünk a kenyérbe!”

Szilárd a ház, keményen ellenáll.

Ajtón, ablakon vasvértet talál

Dorongütés és kődobás. Az ostrom

zajos. Bent csend. Talán nincs senki otthon?

A ház, mint vaspáncélba öltözött

Óriás dühöngő törpe-had között.

Nyugodtan, néma megvetéssel állja

A tomboló tömeg mint ront reája.

A magtár és a kamra ajtaját

Ilyen rideg gőg már nem hatja át.

Csikorgóan, vicsorgóan kitárul:

„Éhes nép, jöjj! Bolt ez, mely ingyen árul.”

Liszt, búza, rozs, rizs, bab, cukor, mi más…

Minő rakás! Mily áruhalmozás!

Osztják, fosztják, szétkapkodják, perelnek,

Közben tyúkot, libát is elemelnek.

Mi ez? Hát nincs segítség, védelem?

Inas, béres, kocsis, egy sincs jelen?

Egyik a zsinagógát fosztogatja,

Másik az állomáson osztogatja

Feltört vagonból ami még maradt,

A harmadik vitézül elszaladt.

S a szomszédok? Ki nem akar,ki nem mer

A berenán leskelődnek kárörömmel.

Két ifjú jött. Megnyitja sorfalát

A nép s mint ösmerőst bocsátja át.

„István úr” szőke, - pozsgás, puha hájú,

Munkászubbonyszerű, hanyag ruhájú.

„Mihály úr” barna, halvány és szikár,

Választékos divatruhába jár.

Belsőleg is mások! Nem mondanátok,

Hogy testi-lelki jóbarátok.

István, a dús malmos mérnök fiát

A hadi fogság mássá gyúrta át.

Pár hét előtt tért meg Szibériából,

Mámort szívott be új eszmék borából.

Mihály ügyvéd, de számító okos

Apja, bár ősnemes földbirtokos,

Jegyzőnek adta. Fel volt mentve végig.

Maradt elzárkózó, maradi, régi.

„Elvtárs, ne bántsa!”, ekként förmedett

István  a bősz kovácsra. Döbbenet

Támadt szaván. Ez durván visszavágott:

„Kotródjon elvtárs!”. Szórta szét a lángot

Sötét szeme, mint otthon a kohó.

Birkózni véle most nem volna jó.

Félelmetes karján hatalmas izma

Szörnyen feszül, ijesztve: pusztít is ma!

„Sütő úr, kérem” – kezdte most Mihály -,

„Nagy büntetés lesz, mi ezért kijár.

A törvény…” „Nincs törvény” – metszette ketté

A bősz kovács, - „Meghalt és eltemették.

Erő lépett helyére. Most tehát,

Ki félti bőrét, hordja el magát.”

Forgatja vasrúdját, ütésre készen

Az ifjak orrához közel egészen.

Istvánt s Mihályt nem mondanám azért

Gyávának, mert hamar utcára ért.

Elvégre: vasrúd, fütykösök, meg öklök…

Szóljon, ki jobb idegzetet öröklött!

Utánuk harsog, zúg a csőcselék.

A padlásról egy jól célzott cserép

Bezúzza a Mihály kemény kalapját.

Ide hallom a nép gúnyos kacaját.

Üvölt Sütő: „Pusztuljon mind az úr!”

S nagy mérgesen a vasajtóba szúr.

Belétalál egy rozsdás, gyönge pontba.

Két ifjú jött. Megnyitja sorfalát

A nép s mint ösmerőst bocsátja át.

„István úr” szőke, - pozsgás, puha hájú,

Munkászubbonyszerű, hanyag ruhájú,

„Mihály úr” barna, halvány és szikár,

Választékos divatruhába jár.

Belsőleg is mások! Nem  mondanátok,

Hogy mégis testi-lelki jóbarátok.

István, a dús malmos mérnök fiát

A hadi fogság mássá gyúrta át.

Pár hét előtt tért meg Szibériából.

 Mámort szívott be új eszmék borából.

Mihály ügyvéd, de számító okos

Apja ,bár ősnemes földbirtokos,

Jegyzőnek adta. Fel volt mentve végig.

Maradt elzárkózó, maradi, régi.

„Elvtárs, ne bántsa!”, ekként förmedett

István a bősz kovácsra. Döbbenet

Támadt szaván. Ez durván visszavágott:

„Kotródjon elvtárs!”. Szórta szét a lángot

Sötét szeme, mint otthon a kohó.

Birkózni véle most nem volna jó.

Félelmetes karján hatalmas izma

Szörnyen feszül, ijesztve: pusztít is ma!

„Sütő úr, kérem” – kezdte most Mihály, -

„Nagy büntetés lesz, mi ezért kijár.

A törvény…” „Nincs törvény”, - metszette ketté

A bősz kovács, - „Meghalt és eltemették.

Erő lépett helyére. Most tehát,

Ki félti bőrét, hordja el magát.”

Forgatja vasrúdját, ütésre készen

Az ifjak orrához közel egészen.

Istvánt s Mihályt nem mondanám azért

Gyávának, mert hamar utcára ért.

Elvégre: vasrúd, fütykösök, meg öklök…

Szóljon,  ki jobb idegzetet öröklött!

Utánuk harsog, zúg a csőcselék.

A padlásról egy jól célzott cserép

Bezúzza a Mihály kemény kalapját.

Ide hallom a nép gúnyos kacaját.

Üvölt Sütő: „Pusztuljon mind az úr!”

S nagy mérgesen a vasajtóba szúr.

Belétalál egy rozsdás, gyönge pontba.

Szakad fel a vas… Robban, mint a bomba

Az ordítás… Az izgalom, a láz

Tetőfokára hág… övék a ház!

Övék lesz bent minden kincs, minden érték.

Mi jó, hogy e dicső napot megérték.

A fordulat jön. Mért várjunk sokat?

A bősz kovács kezében fennakadt

A vasrúd, melyet íves lendülettel

A kegyelemdöfésre most emelt fel.

Odatekint s mit lát? Egy vakmerő

Legény ugrott a nép közül elő.

A rúd végét megkapja, megcsavarja,

Sütő! Erősebb kendnél a karja.

Vad birkózás s pár pillanat alatt

A rúd az új ember kezén maradt.

Rohan rá a kovács nem  hallva-látva.

Ragadja ez mellén s buktatja hátra.

Dőltében a kovács kettőt elüt.

S midőn erősül a zaj, mely elült

S a meghökkent népség támadta épen,

Revolver csillan emberünk kezében.

Érdemli mindnyájunk bámulatát,

Abroncson aki tigrist ugrat át.

Szelídítőket, kígyóbűvölőket,

Ilyesféléket, mind csodáljuk őket.

De a száztorkú ember-szörnyeteg

A bűvölőt jobban próbálja meg.

Melyik nagyobb tett?, - versennyé ha válna:

Emberszelídítő! tiéd a pálma.

Erő és bátorság igézete

A tömeget ekként nyűgözte le.

És ő állt ottan, szótlanul, nyugodtan,

A déli naptól besugárzottan.

Megzendül a nép: „Nagy Pál, a paraszt”,

Nem gúny e nép. Ő maga adja azt

Saját magára. Büszkén hajtogatja.

Így hívja őt a nép kicsinye-nagyja.

Ott áll Nagy Pál. Jobbjában fegyvere

Csillog, baljában a vasrúd nyele.

Piros arcára, szöghajára nap tűz.

Szikrázó kék szeméből árad a tűz.

Még csizmáján is a nap képe ég.

Nem lenne már e sok fényből elég?

Fekete, egyszerű magyar ruhája

Példázza: nincsen fényességre vágya.

Megszólal aztán Nagy Pál a paraszt.

A nép fülel, egy szót el nem szalaszt:

„Testvérek, a magyar nép forradalma,

Október harmincegynek napja van ma.

Rákóczi és Kossuth mit álmodott,

A függetlenség, ma feltámadott.

S dicső múltból ha jobb jövőbe néztek:

Földet, jogot ígér e nap a népnek.

Bitang, ki meggyalázza e napot,

Mit Istentől ajándékul kapott,

Ahelyt, hogy szent eszmékben lenne boldog.

Adtak szabadságot: ti meg raboltok?

Sütő kovács orcája elborult.

Sapkáját, mely imént a földre hullt,

Felkapta, uccu, az utcára lódult,

Zsibongva mind ahány utána tódult.

Mire a polgármester érkezett,

Hűlt helyök. Fújva verejtékezett.

Egy hajdú sem hajlandó jönni véle,

Bánják is már, vajon meghalt-e, él-e?

„Leányom Klára”, - fuldokolva szól.

„Nincs baj”, - Nagy Pál a paraszt válaszol.

István s Mihály, kik közben visszatértek,

Tódítják: „Nincs vaj.” Reszket  még a térdek.

Tíz esztendővel vénült e napon.

Barázdás arcán kínzó fájdalom.

Deres feje nagy hirtelen fehér lett.

Megtört tekintetéből sír a lélek.

Tegnap még úr és már ma üldözött.

Mégsem ez a fő gondjai között.

Elhordja bátran ezt a nagy keresztet.

Egyetlen lányát félti; érte reszket.

„Isten megáldja”, Nagy Pál elköszön.

Akad még dolga másfelé özön.

Átallna is, ha nincs szükség maradni,

Azért, mit tett, hálálkodást aratni.

De bezzeg ott maradt István s Mihály.

Nem, mert az üldözött pártjára áll.

A polgármestert hadd vinne a kánya.

Nem ő kell nekik, de a Klára lánya.

Midőn a rongált ajtó felnyílott,

A lányka őket látta állni ott.

Lángol riadt ibolya-szeme lázban

Aranyhajtól körített tejarcában.

Fehér éjben ametiszt-csillagok.

Mögötte két szolgálólány zokog.

Apjára omlik, mint hajló virágszál,

Mint pillangó, ha vén fatörzsre rászáll.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom XLVII. évf. 47. sz. 1947.