Leszállnak a galambok,
Lehajlanak falombok,
Virágok szirma hull,
Amerre nagy királyom
Suhansz a nagy világon
Nem láthatatlanul.
Illeted szívem ujjal,
Ne bántsa újra új jaj,
Mert éjszakák sötét
Rabságában siratva
Szánom magam: ki adta
Rám a bűn börtönét?
Magam vettem magamra,
Bár roskadok alatta:
Pehelykönnyű, ha szól
Mentőszavad; lehámlik
Rólam és nem sirámlik
Jajom a kín alól.
Ha bűneim lehullnak,
Piros hajnalba gyúlnak
Sötét nagy éjeim;
Jézus visz vándorútra,
S akkor dalom befúja Aranypor: zönge rím.
Míg új dallal dalolja
Hitét szívem, feloldva
Buzog lelkem bele,
Forrásra visz a Pásztor,
Oltani szomjam százszor,
Hogy vigadjak vele.
Panaszaim lefolynak,
Új vágyaim dalolnak,
Mosolyogva néz le rám;
S dalaim mint galambok
Ringanak a leomlott
Fény bíbor sugarán.
*) A Déri Múzeum Oláh
Gábor-szobájában őrzött kéziratos verseskötetből
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVI. évf. 46. sz. 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése