Zalár József (1825-1914): Péter király

 
Ordit a szélvész, mint az oroszlán,
Reszket a szent jel Esztergom tornyán,
Csak egy-két csillag küzd a sötéttel,
Puha pelyhek közt aluszik Péter.

Iszonyu álom vesz erőt rajta,
Szeméhez kapkod s el-eltakarja,
Hörög s hörgése mikint ha ölnék,
Eltorzult arca csupa verejték…

„Segitség! Gyilkos!… Oh Jézus-Márja!…
Véres az arcom, szemem kivájva…
De mégsem… rémkép, rosz álom volt csak,
Érzem, tapintom: nem, nem vagyok vak!

Mi az? Mit hallok? Dühöng az orkán?
De jó hogy itt vagy hűséges szolgám!
A többit is hivd, az egész udvart,
Hanem sietve, míg jó kedvem tart…

Im jőnek is már… Csak ide gyorsa!
Pezseg a bor már billikomokban;
Tied e serleg Ubaldó prépost!
Ha jól tudsz inni – püspökké léssz most.

Herman, Venceszláv, Ekbert, vitézül!
Három várispán meghalni készül…
Fanyar az élet, de édes a bor;
Mindegy a bölcsnek: menyegző, vagy tor.

Kiáltsátok az első pohárnál:
Sokáig éljen urunk, a császár!
A boszu kelyhe e másik serleg:
Pogány magyarok, ezzel köszöntlek!

A legjavából most egy pohár bor:
Szép lányainkért – nem egyszer, százszor!…
Nem szűnik a vész… Ah, hol vagy Ilda?
Jer, jer, szerelmem, hő karjaimba!

Tudom, ha édes csókod elcsattan,
Szellővé lágyúl a vész legottan…
Hallod-e hogy zúg? … reng a vár sarka…
Tedd hamar ajkad ide ajkamra!”

Reng a vár sarka, zúg, zúg a szélvész,
Most egyet gondol s éjszak felé vész,
Kárpát tövéig bömbölve nyargal,
Majd visszafordul nagyobb haraggal.

Kárpát tövében, ép’ a határon,
Ott van a gyülés, ott van a tábor;
Villog szemökben a boszu lángja,
Vas markaikban gerely, nyíl, dárda…

’Halál Péterre! Én, Vata, mondom.
De előbb mindkét szeme kifolyjon;
Nem, nem Gizella, se nem cseléde,
Ő döfte a tőrt Vazul szemébe.

Árpád fiai száműzve bolygnak,
S ő ül a trónon, nyakán a honnak…
Megjött a hirnök: közelg már Endre;
Most fuss, bitorló, most, ha tudsz merre!

Futott már egyszer, elosont gyáván,
De míg civódtunk Aba kormányán:
Idegen haddal állt a határon,
S megint nyakunkra szorult a járom.

S hogy annál jobban űzhesse kényét,
Eladta a hon függetlenségét,
A császárt védő urának vallja,
S hűbéri adót vet a magyarra.

Ma száz uj ispánt nevez ki, holnap
Az uj urak már meggazdagodna;
Két faj lakmároz a trón árnyában:
A honáruló s a hazátlan.

Bálványt kutatni házunkba törvén
Lopnak, rabolnak – annak az örvén,
A közprédát a király megosztja,
Élik világuk’, foly a tivornya.

Korcsmává lett a királyi udvar,
Rakva az asztal százféle borral,
Német, olasz, cseh ott vigan vannak,
De gyász az élet honn a magyarnak.

Nem gyász az élet; pusztulás, átok!
Nem ember többé, tigris királytok,
Patakzik a vér minden vármesgyén.
Halál fia az, ki nem keresztyén.

Mind oda van, ah, mi szent volt, minden!
De van cserébe egy hamis isten.
Egy fölfeszitett ember nevében
Tapos az önkény a magyar népen.

Hol egy klostor, vagy egyház támad,
Ott többé bizton ember nem járhat:
Megigéz a pap és vizzel önt le,
S keresztyénnek kell lenned örökre.

De ha ős telked visszakivánod,
Ha az udvartól irtózik lányod,
Ha eg pap vádol be a királynak:
Keresztet vethetsz: Mégis pogány vagy!

Igen, pogányok akarunk lenni!
Hazug a hit, ha az erkölcs semmi.
Szégyen egy istent hinni e fajjal…
Fel, fel vitézek!… Im itt a hajnal…

Oh öntsd a földre tüzed, dicső lény
Te vagy az isten, szellemed a fény,
Te szent madarad zászlónk turulja,
Áldásodért esd a magyar ujra!

De szent haragod lángját is hintsed,
Hogy élesitse fegyvereinket,
Gerjeszd fel boszunk tüzét, ha lankad,
Meggyőzhetetlen a te hatalmad.

Vezesd őt s engedd pajzsunkra vennünk…
De im… ott jön már… ott jön fejdelmünk!…
Most virrad a nap, a boszu napja:
Le a kereszttel! Halál a papra!”

S megjöve Endre, de, ah4 nagy búra:
Az egész ország lángba borulva,
Az egész ország vérbe borulva,
De az öldöklést senkisem unja.

Véres  füszál Kelenföld lejtjén,
Halál fia az, a ki keresztyén,
Gellért püspöknek a part kövére,
A mint ledobták, ott ömlött vére.

Mint a galambok, ha jő a karvaly,
Szétrebben a hős királyi udvar…
Fut a király is, nincs aki védje…
Mindjárt elérik… jaj neki! Vége!…

E szörnyü hirt hogy a császár hallja,
Rémítő tábort küld a magyarra…
Hős Béla herceg mért vagy te távol?
Siess hazádba Lengyelországból!

Jön a bitor had… már Béla várja,
S csellel, fegyverrel halált visz rája;
Gyülést tart nyomban a győzelemre,
Ottan fogadja testvérét Endre.

„Király és nemzet – dicsők mindketten!
Vezéri kardom hüvelybe tettem;
Ujra magáé lett Magyarország:
Most bölcsességgel vezessük sorsát.

Keresztülestünk egy nagy veszélyen,
Kiirtva a bün rettentőképen;
De ártatlan is hullt a viharban,
A jó Gellértet megis sirattam.

Fátyolt a multra! Övé a végzet,
Kinek szent fia érettünk vérzett,
Ő akará így… az ő országa
Nemzetek üde és szabadsága.

Ismét Árpád ül István trónjára,
Legyen érette istennek hála!
Erősödjünk meg most szent hitünkben!
Mindent legyőztünk – csak az istent nem.”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Kisfaludy Atala (1836-1911):Letarolt rét…

 
Letarolt rét árva kis virága!
- Lelkem is oly lankadt, olyan árva, -
Hervadásod látására ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Vándormadár a lombtalan ágon!
- Lombtalan ez, mint az én világom!
Búcsudalod hallatára ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Hulló csillag fenn a sötét égen!
- Szép s muladó mint az én reményem, -
Tünő fényed rezgésére ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Nagy halottam, régi nagy keservem!
- Mit oly mélyen szivembe temettem ,-
Bús sirodra tekinték – és ujra
Megzendült a néma lantnak hurja.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

A bakcsiszeráji forrás (Költői beszély Puskintól)

 
Fejét Girej lehajtá mélyen
S csibukjából füstöt vetett.
Ott állt a zordon khán körében
A szolganép. Oly néma lett
Körülte minden, mint az éjjel.
A szolgák mind reszketve álltak
Haragot, bút látván a khánnak
Sötét arcán. Akkor kezével
Intett gyorsan és izgatottan. -
És az udvaroncok legottan
Eltünének mély hajlongással.
A khán nem lévén együtt mással,
Nagyot lehelt. A láng szemében
És arcának mord éjjelében
Most elárulta, hogy szivének
Belsején viharok kelének.
Mint a midőn a vészes felhő
A lázadt öböl tükrén feljő.
Hát mért lelkén e zivatar?
Fris babérra vágyik talán,
És ismét harcolni akar
Oroszok s lengyelek honán?
Vagy bősz boszuvágy gyötri lelkét?
Fékezni kélszül lázadt sergét?
Genua ravaszságát hallja?
A hegylakóktól nincs nyugalma?
Oh nem! Keblében föl nem támad
A csaták dicsősége már.
Keze a győzelemre fáradt,
S vágya a harctól messze jár.
Vagy a hárem kéjbörtönében
A szigorú őrök dacára
Árulás van, s egy lányka épen
Most szeretett egy franciába?…
Oh nem, háremében Girejnek
A nő rab, nincsen akaratja.
Még álmukban sem merészelnek
Nézni idegen férfiakra.
Az odaliszk minden szépsége
Unalomól folyton emésztve
S egész világtól rejtve van,
S gondos örök által vigyázva,
Mint Arábia szép virága
Az üvegház szobáiban.
És napjaik és éveik
Rohanva tünnek ah! Tovább
És vélük gyorsan eltelik
A szerelem s az ifjuság.
Az órák oly lassan haladnak,
Egy nap, mint más nap mindörökre,
Restség s kényszer percig se hagynak
Időt valódi örömökre.
Néha, vágyván az élvezetre,
Az ifjú hölgy önmagát csalja;
Pompás ruhákat vesz fel s vet le,
Tréfál, nevet s rákezd a dalra.
… Majd zöld szőnyegen ábrándoznak,
Árnyában roppant plátánoknak,
És hallgatják a szökőkútnak
Loccsanását, s nézik mint futnak
A patakok, - de mindenütt
A sötét eunuch jár velük.
Lehetlen tőle messze menni,
Figyelmét el nem futja semmi.
Szeme s füle, bárhová mennek,
Nyomukban van; a khánnak enged
Tompult szive s agya csupán,
Mert előtte legfőbb a khán;
Ennek minden parancsát szintén
Korán parancsának tekintvén.
Gúnyt megvetést, utálatot
Tür, mint az élettelen képek.
A szitok rá sohsem hatott,
Nem a kérés, nem hizelgések.
Füle süket az esdeklésre,
S szeme vak minden könyezésre.
Ő Éva ifju lányait
Rég ismeri s elfogulatlan;
Jól tudja álnokságait,
Ha szabad, vagy hazár alatt van.
Szerelmet sohsem érezett.
Szép arc sohasem hatotta meg.
Nem tudja, mi a nő, a férfi,
A hölgy báját csak úgy itéli
Meg, mint ő látja: - zordon őre,
És kérlelhetlen kísérője.
Ha a lányok hő nyári délben,
Bontott hajjal, mely rezg a szélben,
Kristály-tiszta patakba szöknek
S plátánok árnyában fürödnek:
És kéjes tagjaik körül
A tiszta hab le- s föllebeg,
Az eunuch fenn a parton ül -
Előtte meztelen kecsek.
De a szépség rá mitse hat, -
Szine jég-arca zord marad.
A gyanú e mogorva társa
Éjjel körüljár a háremben,
s hogy az odaliszk álmát lássa,
Minden szobát átvizsgál rendben,
Álombesédükre figyelve:
Vajh nincsenek-e érdekelve
A khánon kül más férfi által?
A szőnyegen nesz nélkül járdal,
S kémjáratát suttomba’ tévén,
Hosszan hallgat minden ágy szélén…
Titkon jött, titkon is megy el,
Rejtett ajtón; jaj, a kivel
Elárultatja öntudatlan
Hangja, hogy keble másért dobban!
Ebben Girejnek nincs kétsége…
Hát mért e gyötrelem szivébe’?
Ki van aludva rég csibukja.
Az ajtóban állt eunuchja,
S várván urának intésére,
A khán előtt alig hogy mére
Lehelni is; zord arcot öltve
Szögi sötét szemét a földre.
Most szótalan fölkelt a khán,
S a szobák feltárt ajtaján
Őt a hárembe vezérelte,
Hol hajdan legtöbb kedvét lelte.
A szökőkút medencéjének
Körében, perzsa szőnyegen,
Gazdag ruhában ott ülének
A nők, - várták a khánt, s a lenn
Kristályvizben uszó halakra
Néztek vidámon dévajkodva.
A kút márvány medencéjére
Olykor-olykor egy gyürü ér le;
Ezért felszinre jő a hal,
S fenn a loccsanó habba hal.
Most egy edény jár kézről-kézre,
S fölséges illat kél a légbe.
A leányok kezdenek dalra,
A szerelem üdvét dalolva:
*
* *
T a t á r d a l

Az ember kárpótlást arat,
A könyért, mit bujába’ sír.
S bármily kínt szenved itt alatt,
Mekkában boldog a fakir.

És boldog, ki véres csatán
A nagy Dünánál hulla el,
A paradicsom csarnokán
Szép lány várja szerlemivel.

De legboldogabb idelenn,
Kit nyúgalom, s te  háreméj
Büvrózsája – Száréma! Ten
Sziveddel boldoggá tevél!
*
* *
De a szerelem csillaga
Száréma mért nincs ott maga?
Halvány arcán foly könyek árja -
S nem is hallgat ön dicsdalára.
Ily gyász sohsem volt e kedélyen!
Mint büszke pálma, melyet mélyen
Sujtván a vész, zöld lombját veszti:
Szép fejét búsan leereszti.
Boldogságának vége, vége!
Girej ki eddig érte ége
Megcsalta őt.
S mérközni véled 
Ki mert, Georgia leánya?
Hiszen szemed éjnél sötétebb,
S fényesebb, mint a nap sugára;
S hajfonatod, mely ragyogó -
Liljom-homlokod kétszer éri.
Nyakad fehérebb, mint a hó…
S ki tud oly olvadón beszélni, -
S oly lángerővel, a mely bájol -
A szenvedélyek hatalmáról?!
Lehet-e, hogy a ki bír téged,
Csak nézzen is más szépségekre?
S mégis! Girej rád feledséget
Borit, s hideg minden kecsedre -
A khán éje sivár magányban
Egy ideje azért telik le,
Mert a kastélyban egy leány van -
Lengyel herceg-családnak éke.
*
*   *
Virítva szűzies fényével, 
Gyermek kedéllyel, gyermek évvel
Nem régen még szülőhonába’
Volt Mária, ah! Messze-messze!
Ősz apja büszke boldogsága, -
Ki őt vigaszának nevezte,
S ápolta, míg e kort elérte.
Vágyát az ősz paranccsá tette;
Élt, aggódott csupán csak érte,
S nem kívánt mást, mint hogy felette
A sors nyom nélkül szálljon el,
Mint hajnala szép kikeletnek;
Lelke láthatárára fel,
Tünő árnyékok sem kelhettek.
Hogy így az i fju évek képe,
Mikint baráti hagyomány,
Maradjon fönn az ő, s a lány
Sokáig tartó emlékébe’.
Bájos lénye, s kedves mozgása
A boldogság képének mása,
A mely szemének kék egén
Lángolt, mikép napból a fény.
S ritka szépségü alakjának,
Mit nyert a sors szeszélyitől,
Fényt a művészetek adának:
Ha hárfáját ragadta föl
És megcsendült a bűvös ének,
Az estély minden vendégének
Szivébe gyújtó szikrát szóra.
Apjánál nem egy főúr szóla
Immár kezéért a leánynak.
És az ifjak közöl – de hánynak! -
Keblébe’ forró vágyat keltett.
De ő nem ismert még szerelmet;
Kastélyában kedves apjának,
Környezvén meghitt emberek,
Derült volt mint egy vig gyerek.
S napjai játék közt folyának.
De hirtelen csak néhány napja,
Lengyelhonba vizáradáskint
Tört a tatárok vad csapatja,
És szerteszét hullámza tüstint,
Mint kalász-égés a mezőben.
A harc dúlt, rombolt rémítően.
Minden disznek lőn szörnyü vége,
S a zöld mezők nehány nap mulva
És a falvak szót vannak dúlva, -
S az ős tölgyerdők hamvig égve.
A kastély puszta, néma; már
Tőle Mária messze jár.
S a kápolnában, mely hona
A hercegcsalád sok ősének,
Uj síremléket helyezének:
Rajta cimer és korona!
Mária apja nyugszik ottan…
Mária meg hajh! Hol jár mostan?!
Csillaga eltünvén a háznak,
Benne idegenek tanyáznak,
A kik csak rablás után járván
Szolgálnak a tatár khán jármán
S a puszta táj utolsó zsirját
Ily szemtelenmódon kiszivják.
Oh jaj! A Girej háremterme
Roszabb számára mint a sír.
Az ifjú lányka búval telve
Folyton hervad, epedve sir.
A sors, mely őt ily szörnyen sujtja,
A zord khánt is részvétre gyújtja.
Zokogását, sohaját hallva -
Éjjelente sincsen nyugalma.
Szereti őt, s a zord törvények,
Miket az eunuch egyaránt
Minden odaliszktől kívánt,
Iránta enyhék, nem kemények.
A vad őrnek járni hozzája
Sem nappal nem szabad, sem éjjel.
Máriának külön szobája
Nincsen megosztva más személlyel.
Egyedül fürdik és senkit se
Használ, csak egy vén szolganő
Van szobájában, hogy az ő
Parancsát tüstint teljesitse;
Függönyös ágyban véle végzi
Selyem-párnákon éji álmát.
S zavarni a khán sem merészli
A fogoly lányka szent nyugalmát.
A lakban, mit a khán jelölt ki
Számára, volt a Szent Szüz képe -
Mögötte örök lámpavény.
A lány letérdepelt elébe
S búja forró imába tört ki.
Valódi földfeletti lény,
Kit e magányba bocsátottak!…
E mély csöndben fölkelt szivébe’
A szülőföldön mult’ napoknak
Édesen fájó szent emléke.
Mig társi irigységre kelve
Boldog kiválasztottnak vélik,
Őt elhervasztja nagy gyötrelme
Arcán éjjel is köny foly végig.
De rabolják el mindenét:
El nem rabolhatják hitét.
Szentül bizik az istenségbe’
Hogy megjön apja segitsége.
Mig körül minden vár a kéjre,
Mikint harmatra a virág:
A kastély egyik szögletébe’
Él csodás szentség, uj világ.
Igy őrzi az ember, - bár mélyen
Sülyedt el a világi zajba,
S érzéki mámorba van halva -
Az isteni érzést szivében.
*
*   * 
Éj van. Tauris mezői lent
Már csöndesen alusznak. Távol,
Édes illatu babérfáról
A fülmilének dala cseng.
Felhőtlen égen halaványan,
Ragyogó csillagok nyomában
A hold halad, és sápadt fénye
Ömlik erdőre, völgyre, rétre.
És Bakcsiszeráj városába’
Lapos fedelü ház-sor mellett
Egy ajtóból ki, - be a másba
Tatár asszonyok jőnek-mennek,
Hogy az éjt meghitt körben töltve,
Csevegve mulatozzanak.
Fényes fehér ruhákat öltve
Könnyü alakok látszanak
Mint az árnyék továbblebbenni.
A hárem alszik és körében
Nem mutat életjelre-semmi.
Maga az eunuch megvizsgálva
Mindent, a késő, néma éjben,
Alszik, bár nincsen nyugodt álma.
Az őrt gyanakvó eszmék tépik,
Lelkén ezer csalkép száll végig.
Majd a légben suttogás rezdül;
Majd könnyü láb suhan keresztül.
S most, a földről fölemelkedve
Szétnéz, figyel, jár szerteszéllyel.
De körül mindent mély csend föd be,
S mitsem talál tekintetével.
Hjába figyel feszülten, hosszan:
Csak a szökőkút vize loccsan,
S hallik dala, egy édes ének,
A rózsához hű fülmilének.
Figyel, figyel… majd kimerülve
Ismét vetett ágyára dül le…
Mily élvezetet, gyönyört adnak
Éjei a buja keletnek!
Édes órái mint szaladnak
A mahomedán nemzeteknek!
Pompás ház- s kertek közelében,
Mik illattal s bűbájjal teltek -
A lelken mily lágy álmak kelnek!
Csönd borong a hárem körében
Mely vizsga szemtől rejtve van
Nappal s az éj óráiban.
Csupán a hold szelid világa
Tör bé ez elrejtett világba,
De akkor minden bé van födve
Röst nyugalomba, s gyönyörökbe.
Csupán Száréma volt még ébren,
Ágyán felállt, alig lehelve,
S az ajtót felnyitván, sötétben
Lebbent tova, - gyors utra kelve.
S hogy az alvó eunuchhoz ére
Fölkelt lelke szörnyü aggalma:
Hah4 ha felébred lépésére!…
Szivéből minden ki van halva,
S álma gyakran csak tettetés…
De gyors határozatja… és
Mint kisértő árny átlebeg.
A hold fényénél lelte meg
Az ajtót mely felé igyekszett.
Egész teste átfázott, rezgett.
A zárt fölnyitá és belépe,
S a fal felé zavartan nézett,
Hol szent aranyszekrénybe téve
A bágyadt öröklámpa égett,
A Szüz képére súgárt vetve.
Az évi jelt, keresztet látva
Miért e forró köny szemedbe:
Oh mondd, Georgia leánya!
Emlékid tán visszavivének
Az örömgazdag gyermekévek
Szép mult korába?…
A herceggyermek
Nyugodt előtte; szüz szendernek
Pirja gyöngéden fénylett arcán.
Szelid mosoly lebbent el ajkán -
Föl se száradt könye dacára,
Mely még folyton szemében rezge;
Igy ragyog a mező virága
Eső után, holdfényes este.
Ugy látszott, mintha angyal lenne,
Ki a földre le-le lebbenve,
Vigaszt vitt bünös embereknek,
S álmában is részvétre ébredt
És könye a régen letépett
Háremvirág sorsán eredt meg.
Oh mondd Száréma, mondd, mi ez?
… Leborul az ágy szélihez.
Keserve űzi s megtagadja
A szolgálatot minden tagja -
És följajdul: „Ha van szived:
Oh ne taszits el engemet!”
Száréma ingadozó lépte,
Sohaja s egész lázas tette,
Mária álmát széllyeltépte,
S bősz nyugalomra ébresztette.
S most látván, hogy az ágy előtt
Ismeretlen ifju lány térdel,
Reszketve nyult felé kezével,
A földről fölsegitve őt.
„Ki vagy? Mért jössz oly megtörötten
Ide a késő éjszakán?”
E szavak csengtek ajakán.
Száréma szólt: „Én hozzád jöttem!
Ments meg! Minden reményem benned!
Ah! eddig mily boldog volt éltem
A míg gond s bánat nélkül éltem.
De most a fénycsillag lelkemnek
Egész letünt… Hozzád könyörgöm!
Oh légy kegyes!…
Én messzeföldön,
Innen távol honban születtem,
S bár hazám elhagytam korán -
Képét soha el nem feledtem.
S mi más elől elfutna tán -
Szent végrendeletkint maradt
Bevésve lelkemben, alatt:
Az égrenyúló nagy hegyek,
A rajtuk fekvő fellegek;
Patak, mely barlangból eredt;
S vadul rohan a föld felett;
Dús mezők a zöld domb mögött,
Ős tölgyerdők a bérc fölött -
Mind, mind oly ismeretes képek!
Emlékezetem, ott más az élet,
Más az erkölcs, más a szokás.
Hogy e földről mily sorscsapás
Hozott el: immár nem tudom.
De most is látok a tengerben
Egy embert – fönn, az árbócon…
Bút, félelmet sohsem ismertem.
Szerettem, s nem gyülöltem soha,
És a hárem csöndes körében
Időm gond nélkül szállt tova.
S a legédesb álom ölében
Vártam első boldog szerelmem.
És beteljesült minden tervem;
Én lettem a legszerencsésebb,
Mert Girej nem sokáig késett,
S a harcból győztesen megtére,
A kéjes hárem lágy keblére.
S hogy a khán előtt jelentünk meg
És ott állottunk aggalommal,
Némán nézett mindenikünket…
Láng-szeme rám esett, s azonnal
Magához hivt…
És ettől kezdve
Csöndes boldogságot élvezve -
Akként éltem, hogy semmi sértés,
Sem féltékenység nem gyötört.
Csókot csak ajakamról kért, - és
Nem zavarta meg e gyönyört
Sem unalom, sem félreértés.
De Mária! Mióta téged
Látott, ah! Nyugodalmam véget
Ért. Mert a khán azon nap olta,
Mintha általbüvölve volna -
Rögtön hűtlennél változott,
Engem érted feláldozott.
Nem használ panasz, sem harag,
Szive és arca zord marad.
Sohajom könnyen kárba vész,
Fut előlem, reám se néz,
S unatkozik hő beszédemre.
Jól tudom, nem vagy bűnös benne:
Azért hallgass reám nyugodtan!
Szépségemet ismerem mélyen
Mióta Girejre hatottam.
Egy csillag sincs a háreméjen,
Ki megállni merjen mellettem:
Mária! Csak  t e  állsz felettem!
Ámde nem is ismeri elméd
A lángot, mely szivemben éget.
Bennem dúlnak bősz szenvedélyek…
Hagyd meg nekem Girej szerelmét!
Oh miért hideg szépségeddel
Elcsábitnod gyönge szivét?
Meguntatnod keblem hevét?
Csókjának csupán engemet  k e l l
Hevítni. Őt  t ő l e m  ne vedd el!
Egykor szent esküvel fogadta,
Hogy mind halálomig szeret;
Szivünknek lángja olvasztotta
Eggyé lényével lényemet.
Célja, vágya egy volt enyémmel, -
Csalása éltem dulja széllyel!
Én lábaid elébe hullva
Panasz nélkül kulcsolom térded,
S keservvel, könnyel telve kérlek:
Add vissza Girejt nékem ujra!
Ne szólj semmit!… E  n y é m  ő… ámde
T é g e d  szeret… Ah! Még talán te
Magadtól őt visszatarthatnád…
Gunnyal, haraggal, siralommal
Közeledből űzd el azonnal.
És semmisitsd meg indulatját!
Im esküszöm… (már néhány éve
A mióta elvesztém itten
Azon vallást, melyben születtem,
És a Profétának hitére
Tértem, ámde anyám egy hitbe’
Volt véled, s én ettől hevitve
Esküszöm, hogy Girej, a kit te
Elcsábitál, enyém, mint hajdan!
Mert hidd meg Mária! Hahogy…
Éles tőr lesz kezembe’ majdan!
Én kaukázi lány vagyok!”
Szólt s eltünt. Őt követni félt
A herceglány. De nem is érté
Hogy Száréma mit szólt s iért?
S hogy az elhagyottat i sérté?
Az ártatlan ifju leány
Előtt megfejthetlen talány
A heves szenvedélynek nyelve.
De a szavak puszta hangjára
Aggódással lőn szive telve.
Vajon ő maga mire vár a
Hárem szigoru börtönében?!…
Tán könyével és kérelmével
Ádáz végzetét szeretné el-
Kerülni? Most bús fejét mélyen
Lehajtva, gondolt zord sorsára:
A khán nem fog engedni néki.
Ah! őt a háremélet várja!
Lelkét gyalázat fogja tépni,
S legszebb napjai életének
Honától távol, itt telnének…
Ha legalább, oh szent egek!
A khán kéjvágya szünne meg.
Ha eltaszitná, elfeledné,
Ha áldozatját sirba vetné:
Mily vidáman üdvözlené
A halált, mely megmentené!
Sivár éltébe belefáradt,
a világtól már mitse várhat.
Ah! ifjui boldogságának
Kora már többé fel nem támad!
Érzi hogy életének vége
Nem messze van – s mosolygva várja
Uj életét, mintha elébe
Volna már a mennyország tárva,
S baráti keze itt alant
Hivná őt…
- Az idő rohant;
Mára meghalt… A halál
Siralminak végét veté
S fölvitte a menny sátorába
Őt, az epedve várt világba
Egy uj angyalt jelentve bé.
Mi bántá erős ifjuságát
Ott, ol immár mitsem remélt -
Gyors kór sulyosbitá rabságát?
Elég: Mária már nem él!
*
*   *  
A kastélyban, - mely ki van halva -
Girejnek nincsen nyugodalma.
Ezért rémitő tatárcsorda-
Népét rablókalandra hordja.
A vad csatáknak közepében
Uj vértengert, uj vészt keres,
De elrejtve más, ah! Nemes
Érzést táplál fájó szivében.
Gyakran emeli nagy csapásra
Kardját, véres diadalon,
S im! Megáll karjának mozgása…
… Majd kimondatlan aggalom
Szállja meg; széllyelnéz zavartan
Halvány lesz, reszket minden tagja,
És érthetlenül mormog halkan;
Testét a forróláz zaklatja,
Szemén nehéz könycsepp kezd égni…
A zord khán többé nem a régi!…
Reá sem gondol háremére,
Hol az odaliszk megvetés
Martalékául dobva, és
Zordon őröknek van kezébe’!…
Száréma régen nincsen már ott
Közöttük; amaz éjszakán,
A melytől kezdve örök álmot
Alszik Mária: őt a khán
Hű szolgái meggyilkolák;
A törvény szigorun bánt véle:
Halálthozó vizbe dobák.
Miért? Ki tudja…
Végbemenve
A khán vérszomjas, szörnyü tette,
Mely rommá, pusztasággá tette
A Kaukáztól fogva bent
Oroszország csendes vidékét,
Ismét haza, Taurisba ment.
Ámde keservi most is tépték.
A fejdelmi palota beljén,
A várudvarnak közepére
Mária örök emlékére
Márvány szökőkútat emelvén -
Rá a félhodlat tette el
Együtt Krisztus keresztjivel.
(Tétováját a khán lelkének
Árulják el ez ékességek!)
S egy fölirat olvasható
Itt, mit az évek megkiméltek;
S márványból magasra ható
Viz-sugarak törnek az égnek.
A kút fris jégkönnyel van telve,
Sohsem szünik hangos keserve.
Ha kedves fiát elvesztette
Az anya, csaták bősz dühében -
A gyász napján így sír érette…
Az ifju lányok a vidéken
Most is tudják a régi mondát,
A mint nekik apáik mondák
És „Könyforrásnak” hivja ott
A nép e sötét oszlopot.
*
*     *
Megunva a zord északot -
Fáradt vendég ön ünnepemben! -
Egyszer távol Taurisba mentem,
Meglátni a puszta lakot
Bakcsiszerájban. És a vár
Csöndes terén jártam, hol régen
A népek átka, a tatár
Lakott a rablóvár ölében,
S véres csatáktól lévén lomha
A vész után szállt nyugalomra,
S rablókalandját bevégezve
Kéjek tengerébe volt veszve. -
Falát aranycsillám fedezte.
Körül még mind gyönyört leheltek
A kert és az elhagyott termek.
A kút zúgott, rózsák nyilottak,
S a zamatos szőlőgerezdek
Indái, fris uzöldjébe vesztek
A fáknak, melyet befutottak.
És a mohos rostélyt is láttam,
Mely mögött oly sok hölgy epedt
Szépségének tavasz-korában
A „füzérjáték” közepett.
És láttam a khán síremlékét,
Hol a hatalmas alszik végkép:
A karcsu oszlop tetejére
Márványból egy turbán van téve*
S mintha föltárta volna itt
A végzet nekem utait!…
Hol van most a három pompája?
A büszke khán hatalma merre?
Eltünt!… Enyészet lépett rája!
… De most más kép szállt e kebelre…
A rózsaillat, s lágy zúgása
Enyhe szélben hullámzó fáknak,
És a forrás bús loccsanása
Édes álomba ringatának.
S a mult támadt lelkembe fel,
S az udvaron egy bájos lánynak
Alakját láttam mint az árnyat -
Kisértetkint zuhanni el.
Ki volt a csodálatos kép,
Mely folyton körültem lebeg,
És üldözve nyomomba lép, -
S kezem mégsem foghatja meg?!
Mária tiszta lelke volt,
Mit az átok e helyre füzött?
Avagy Száréma bujdokolt,
Kit régi féltékenység üzött?!
E földi éltü szellemet
Most is látom!… Mind itt lebeg!…
*
*      *
Szalgír!* költészet- és békének
Tanyája! Majd még visszatérek
Virágos partod lágy ölére,
Észak havától búcsut véve.
Megjárom a kies vidéket,
És szerelmet és dicsőséget
Feledve, - hegyeidre menve, -
Tengertől vert sziklán pihenve,
A hullámzó Taurist nézem,
S a mult időt visszaidézem…
Oh szépségek csodavidéke!
Hol minden ragyog, fénylik, él…
Áldásának, s boldogságnak képe!
Vizzúgás a part szélinél,
Dombsorok, sötét erdőségek,
Nagy folyam és buja vetések,
És szőlőtök, mint a zaphirnak
Fénye a bájos völgybe’ lenn -
Mind, h mily vonzerővel birnak
A vándorra, szép reggelen,
Ha a szirtes ösvényen ül,
S alatta a tenger terül;
A zöld hullámok feldagadnak,
S sulyos csapást csapásra vág
A sziklák bősz dühe a habnak,
Hol a hegyfok van: Aju-Dágh!
(Bodestädt után.)

CSERÉNYI IMRE

(* A mahomedán siremlékek sima, vékony és függőlegesen felállitott kövekből állanak. A férfi-siremlékek tetejére márványból vagy kőből turbánt vésnek.)
(** Krím legnagyobb folyamja.)

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Szász Károly (1829-1905): Madách Imréhez

 
Oh ember gyász-sorsának siratója,
Tragédiánk bölcs éneklője te!
Mi az, mi szived kétségtől megója,
Van-e hited, fajod jövőjibe’?
Mig azt szünetlen küzdni s bukni látád,
S hogy a multnál silányabb a jelen:
Az eszme nem veté-e fátyolát rád:
- Hogy küzködése eredménytelen?

Ha látod Ádámtól a phalanstérig
A nyomorú embert balságiban:
Hogy e látmány utadról le nem térit!
Mi tenned, élned biztasson, mi van?
S nem Sergiolust mondod legbölcsebbnek,
Midőn kéjről csak kéjre tántorog,
S üresen menni egy órát sem enged?
- Szólj, van-e vágyó hölgyed s lángborod?

Miltiáddal a népért ontsd-e véred,
Mely gyanuval bánt s pallóssal fogad?
Vagy Keplerrel az ég ürét míg méred,
Eljátszasd földi boldogságodat?
Eszmékért gyúlongj, tiszta lelkü Tancred,
Miket hivői szennyeznek be ép’ -?
Vagy, Danton, bőszen ordits szabadságért,
Mely vértőből kél s vértengerbe lép?

Mert, hogy embernek sorsa körbe-forgás,
Melynek ki-útja nincs, te tanitál…
És könyved mégis édes enyhü forrás,
Mely fölött örül egy magosb hit áll:
- Hogy mint a föld nem forg csak körbe, körbe,
De napjával halad végetlenül -
Az ember is, végetlen pályát törve
Halad, emelkedik s megistenül.

Oh nincs hiában e nagyok küzdelme,
Bár maguk a küzdők elvérzenek!
Nem ég hiában annyi magas elme,
Hiában annyi sziv nem ver, remeg;
Mert mint az óra rezgő nyugtalanja
Egy helyben tapos szünes-szüntelen,
De jár a mű s a nagy időt mutatja,
Mely mindig mult s mégis mindig jelen.

Ezt tanulám én versedből, barátom!
S azóta szívem nyugodt és szilárd.
A küzdők vérét mosolyogva látom,
Bár küzdjön s essék uj s uj milliárd;
Mert nagy s kicsiny, hol mind egy célra
Ott óriás a munka s a siker…
Vesszünk egyenként, - de több mindnyájunknál
Az emberiség. S annak élni kell!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Tolnai Lajos (1837-1902): Egy szegény leány levele

Egy szelid, jámbor öreg asszonyt
Egy szegény asszonyt ismerek,
Ki féltett szent ereklyeképen
Egy kis levelet rejteget.
Mikor a bú szivén megárad
Rajt’ e levél mindig segit:
Most is – most is olvassa, sirja -
Végigcsókolja betüit…

-    -    -
-    -    -

„Nem kérek én semmit tetőled,
Hidd el, hogy az nekem elég:
Ha, bár csak egy rövidke percig
Tekintetem megsziveléd.
Arra, hogy tán egykor mikint én
Oly hévvel, oly híven szeress -
Én egy szegény varróleányka
Oh hogy lehetnék érdemes!

Majd hogyha sétál kedvesével
Más – annyi százszor boldogabb - -
Nem – nem, én tőled ezt se kérem
Lezárom inkább ajkamat.
Ha látna egy-két fényes delnő,
Kikkel mulattál egykoron,
Hiszen kacagva mulatnának
Szégyenben égő arcodon.

Menj – menj feléjük; ne félj, bizvást.
Töltsd bátran kedvedet velök.
Hogy magas uri születésük:
Az egyedüli érdemök.
Bár szivök – mint az enyém – nincsen:
Rád nézniök mégis szabad;
Mit törődnek ők azzal hogyha
Azalatt egy sziv megszakad.

Menj, menj feléjök; mulass vigan,
De ha bánat dúl lelkeden -
Oh akkor jőj, oh akkor jőj el
Akkor maradj itt énvelem.
S ha átkarollak talán sirva
Ha szívem sziveden dobog;
Oh’ azt, ki ily merész leendett -
Ugy-e ellökni nem fogod?!

Oh jer kérlek, jövel szerelmem,
Ne bántson értem semmi gond,
Ne tudd te azt, hogy bennem a sziv
Minő őrült, kábult, bolond.
Csak jer, és hogyha képes e sziv
Boldoggá tenni – percre bár:
Ne jusson az soha eszedbe
Hogy az ítélet kit talál. - -

Megvethetsz te is mint a többi -
Meghidegülhet tán szived -
De édes lesz a hit hogy egykor
Én – én birhatám e szivet.
Oh elhagyhatsz végkép, örökre,
Én, látod hogy igaz vagyok - -
És a végső búcsumosolygást
Hűségemért tán megadod!

Egy kézszoritás jut talán majd
Annak, ki oly hűn szeretett;
Egy szó, egy kis vigasztaló szó
Annak, kit ég – föld megvetett;
Egy köny, csak egy titkolt, lopott köny
Mikor már rég elporladék,
Mikor már azt, hogy én - - oh jaj, jaj - -
- Régen régen elfeledék!”

Az öreg asszony szeme mélyen
A messze multba vész merül -
Fejét lehajtja búsan, és sir:
Mint anya sirhat egyedül.
- - „Az ifju -! palotákban vigad,
Mari – a sirban szendereg.
Boldogtalan volt s az lesz mindig
Ki igazán, hűn szeretett!-”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Medgyes Lajos (1817-1894): Mikes Kelemen panasza törökföldön, 1730.

 
A szabad mult nagy s szép korából
Oh mi sokan elhulltanak!
A honban és a hontól távol,
Sebezve a kétség nyílától
Dicsetlen sírban nyúgszanak .-
Oh mint égtek egy jobb jövőért!
Keblök mi hévvel lángola!
Mint kapkodtak reménysugárért!
S mint adtak volna életet s vért
Megváltásodért, szent haza!
Nem birták itt a szolga-léget
S nem tovább a botrányokat,
S kik idegen országba tértek
A honvágyban szivök kiégett
Uj és uj csalódás alatt. -
Térdök mikint tört meg imára!
S mint kérték buzgón az eget:
Mig egy uj harci kürt szavára
A véres kard a hont megjárja,
Hogy bárcsak addig éljenek!
Nem hallgatott az ég reájok:
Kialudt nemes életek;
Lélekrázó volt haldoklásuk
S könyben uszó végpillantásuk,
Midőn már  m i n d e  n  elveszett!
Mint villámzúzta csonka tölgyfán
Egy-egy halvány, rezgő levél,
Tengődünk még néhányan árván,
A sírokon reszketve járván
S lelkünk vérző panaszra kél.
Kik még őrizzük illetetlen
A szabadság oltártüzét
Elmegyünk rendre i is innen -
Megtört reménnyel sziveinkben
S támad utánunk éj, - sötét!
Későn, későn kél fel a hajnal
Az elhullt vérből, fényesen;
Midőn megint a régi zajjal
A győző tábor szertenyargal -
S a hon szabad s boldog leszen.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Szendrey Júlia (1828-1868): A költészethez

 
Oh, költészet, fogadj be templomodba,
Fogadj be engem papjaid közé,
Hisz istenséged senki úgy nem vallá,
Senki, mikint én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lészsz csillagom majd
Az élet sötét, kétes útain.

Az ifjuság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percnyi üdvösség tüntével
A fájdalomnak órája ütött
S kétségbeesésem, mint a tenger árja,
Összecsapott immár fejem fölött,

S mint forgó örvény vitt, sodort magával
Körülem fonván csábos karjait,
S hogy szabaduljak égő kínaimtól,
Időelőtti, kora sírba hítt:
Oh, ekkor, ekkor… az önfenntartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót,

Ugy téptem én ki,- s jaj, hogy ezt cselekvém! -
Keblemből minden drága érzeményt;
Feláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt, egy szentkép birtokomban,
Feldult egyházam oltárképe volt,
Tekintetem föl a magasba hívá,
Mig térdem le a porba roskadott.

A vakmerő  kéz, mely letépni nyúlt fel,
Imádkozásra fonta ujjait,
Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajkról, mely már káromlásra nyilt.

Te képed volt ez, oh költészet, képed,
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszu éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.

Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől,
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Feloszló harmatcsepp leszek csupán!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Tompa Mihály (1817-1868): Előhang

 
Fenkölt az  i n s é g  zordon angyala,
Parancsát osztva bősz szolgáinak;
És a sötét had el-szétnyargala..
Pusztítni gyors, erős, - engedni vak.
Járvány, égés: tanyát, várost keres,
Halmot, mezőt a rekkenő aszály;
Hogy a midőn gond, baj már is feles:
Kenyér nélkül maradjon annyi száj.

- Hah, mily szin lész az emberen, midőn
Elhullni látja mint Jób, nyájait!
S nem állhatván a lángoló tetőn:
Ajtót korom-, füst-, zsarátnakba nyit!
Gyönyörködöm, ha jobbat vár, mikor
Csak változást hozok rá uj bajúl; -
És ő rendet, jogot lábbal tipor,
A fájdalom miatt megszilajúl.

S nyujt-é vidúlást hegy, völgy képe? Nem!
Réten-barázdán kisül fű, kalász;
Lész nyilt keblével a föld éktelen
S önhamvában feloszló hulla, váz.
… Imát hallok: mely kárhozik, tagad,
Kacajt üt ajkam, hogyha láthatom
Az embert, mint éhes fenevadat
Verekedi egy íznyi falaton!

S hozott bajt, kínt, de a setét öröm
Korán volt a megsujtolt emberen -
Nem birt mozditni a  h a t á r k ö v ö n,
Hogy sziv szivhez legyen hült, idegen;
Az érzés nyugtalan felrezzene…
És rendbe hozni, mi feldult, zilált:
Kinyult a munkás részvétel keze; -
- Az ember szenved, a testvér kiált…!!

Levél, szirom ha csüggedt, halavány, 
És szomjuság epeszti a kehelyt:
Kicsiny a csepp, mit a nap hajnalán
A szánó ég szül és a földre ejt;
Kicsiny a csepp, de áldott, enyhitő,
Egy-egy nap élte biztosítva van,
Míg felleg gyül s jön a régvárt idő,
Melyen eső hull csendes-gazdagon.

Hull a köny is… szünik milljók jaja,
Világ gyúl a nyomor vermén, alant;
Megnyílik a paloták ajtaja,
Behíva meztelent, hajléktalant.
Megindulással van szem, sziv teli…
Nagy és kicsiny, szegény s dus egyetért;
A kalibák lakója megszeli
Az éhezőnek barna kenyerét.

Oh, e nehéz seb közösen sajog…!
Mi egynek árt: mindnyájunkat fogyajt,
Ragaszkodást szültek nyomor, bajok,
S megosztunk most fájdalmat és sohajt.
Hadd hívja vissza bősz küldötteit
A rontó szellem, szégyent a ki vall…
Nem,nem! a legkisebb se vész el itt!
- Im az oltár, hű áldozóival!

S kiben mindennek teljessége lett:
Szent égi láng! Magasztos hatalom!
Jelen van az áldozók közepeett
A Múzsa is e szerény lapokon;
Tömjénnel jött fénylő oltárodig,
Honnan minden, mi nagy, szép s jó, ered, -
Kiben áll a világ s megtartatik,
Te égi láng: s z e r e t e t, s z e r e t e t!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Juhász Gyula (1883-1937): Budapesti ősz

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakadt;
Hajnal fakul az esős éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtől kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallatt sugárát
Ujjongva lestem iratos mezőn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott s rá repesőn
Mennybéli kórus zendíté imáját
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villámlámpák,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha inden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezőkről, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, mint ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
- Ti is elszálltok, szürke verebek!

Petőfi Sándor (1823-1849): A boldog pestiek

 
Hiába is dicséritek
A szép természetet!
Az tart legföljebb veletek,
Ki rosz gombát evett.
Szegény, szegény falusiak!
S kisvárosbéliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi boldog pestiek!

Lakásunk fényes palota;
Mindent találni benn,
Mit a mesterség adhata,
Hogy légyen kényelem.
Selyem, rugalmas pamlagunk
Lágy hintaként remeg;
Egész török basák vagyunk
Mi boldog pestiek!

És mindennap véghezviszünk
Nagy epikuri tort,
Hol étket és italt nekünk
Sok cifra szolga hord;
Míg a zenének hangjai
Vígan fölzengenek,
Lelkünk elandalítani. -
Mi boldog pestiek!

Hát a színház? a táncterem
És több efféle hely?
Kapunk alatt hintó terem,
S mint a villám visz el,.
Igy múlik éjünk és napunk,
Nincs híja semminek,
Míg végre csődöt nem kapunk
Mi boldog pestiek!

Pest, 1844. július

Petőfi Sándor (1823-1849): Pest

Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jóbarátja voltam,
És ahol csak kell, hát pártját fogom.
Volt itt nekem sok kellemes napom.
Kivált h’ az utcán kóborolhatok:
Az angyaloknál boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó bámészkodásom,
Végighuzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan érdekes,
A sziv örömében csak úgy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A bérkocsiknak embergázolása,
A zsebmetszők, a pörölő kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép időben
Sétára kél a tarkabarka nőnem;
Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
Elől kifestve és hátul kitömve.
Hát ahol a dicső arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán baromvásárnak.

Pest, 1845. február – március