Zalár József (1825-1914): Péter király

 
Ordit a szélvész, mint az oroszlán,
Reszket a szent jel Esztergom tornyán,
Csak egy-két csillag küzd a sötéttel,
Puha pelyhek közt aluszik Péter.

Iszonyu álom vesz erőt rajta,
Szeméhez kapkod s el-eltakarja,
Hörög s hörgése mikint ha ölnék,
Eltorzult arca csupa verejték…

„Segitség! Gyilkos!… Oh Jézus-Márja!…
Véres az arcom, szemem kivájva…
De mégsem… rémkép, rosz álom volt csak,
Érzem, tapintom: nem, nem vagyok vak!

Mi az? Mit hallok? Dühöng az orkán?
De jó hogy itt vagy hűséges szolgám!
A többit is hivd, az egész udvart,
Hanem sietve, míg jó kedvem tart…

Im jőnek is már… Csak ide gyorsa!
Pezseg a bor már billikomokban;
Tied e serleg Ubaldó prépost!
Ha jól tudsz inni – püspökké léssz most.

Herman, Venceszláv, Ekbert, vitézül!
Három várispán meghalni készül…
Fanyar az élet, de édes a bor;
Mindegy a bölcsnek: menyegző, vagy tor.

Kiáltsátok az első pohárnál:
Sokáig éljen urunk, a császár!
A boszu kelyhe e másik serleg:
Pogány magyarok, ezzel köszöntlek!

A legjavából most egy pohár bor:
Szép lányainkért – nem egyszer, százszor!…
Nem szűnik a vész… Ah, hol vagy Ilda?
Jer, jer, szerelmem, hő karjaimba!

Tudom, ha édes csókod elcsattan,
Szellővé lágyúl a vész legottan…
Hallod-e hogy zúg? … reng a vár sarka…
Tedd hamar ajkad ide ajkamra!”

Reng a vár sarka, zúg, zúg a szélvész,
Most egyet gondol s éjszak felé vész,
Kárpát tövéig bömbölve nyargal,
Majd visszafordul nagyobb haraggal.

Kárpát tövében, ép’ a határon,
Ott van a gyülés, ott van a tábor;
Villog szemökben a boszu lángja,
Vas markaikban gerely, nyíl, dárda…

’Halál Péterre! Én, Vata, mondom.
De előbb mindkét szeme kifolyjon;
Nem, nem Gizella, se nem cseléde,
Ő döfte a tőrt Vazul szemébe.

Árpád fiai száműzve bolygnak,
S ő ül a trónon, nyakán a honnak…
Megjött a hirnök: közelg már Endre;
Most fuss, bitorló, most, ha tudsz merre!

Futott már egyszer, elosont gyáván,
De míg civódtunk Aba kormányán:
Idegen haddal állt a határon,
S megint nyakunkra szorult a járom.

S hogy annál jobban űzhesse kényét,
Eladta a hon függetlenségét,
A császárt védő urának vallja,
S hűbéri adót vet a magyarra.

Ma száz uj ispánt nevez ki, holnap
Az uj urak már meggazdagodna;
Két faj lakmároz a trón árnyában:
A honáruló s a hazátlan.

Bálványt kutatni házunkba törvén
Lopnak, rabolnak – annak az örvén,
A közprédát a király megosztja,
Élik világuk’, foly a tivornya.

Korcsmává lett a királyi udvar,
Rakva az asztal százféle borral,
Német, olasz, cseh ott vigan vannak,
De gyász az élet honn a magyarnak.

Nem gyász az élet; pusztulás, átok!
Nem ember többé, tigris királytok,
Patakzik a vér minden vármesgyén.
Halál fia az, ki nem keresztyén.

Mind oda van, ah, mi szent volt, minden!
De van cserébe egy hamis isten.
Egy fölfeszitett ember nevében
Tapos az önkény a magyar népen.

Hol egy klostor, vagy egyház támad,
Ott többé bizton ember nem járhat:
Megigéz a pap és vizzel önt le,
S keresztyénnek kell lenned örökre.

De ha ős telked visszakivánod,
Ha az udvartól irtózik lányod,
Ha eg pap vádol be a királynak:
Keresztet vethetsz: Mégis pogány vagy!

Igen, pogányok akarunk lenni!
Hazug a hit, ha az erkölcs semmi.
Szégyen egy istent hinni e fajjal…
Fel, fel vitézek!… Im itt a hajnal…

Oh öntsd a földre tüzed, dicső lény
Te vagy az isten, szellemed a fény,
Te szent madarad zászlónk turulja,
Áldásodért esd a magyar ujra!

De szent haragod lángját is hintsed,
Hogy élesitse fegyvereinket,
Gerjeszd fel boszunk tüzét, ha lankad,
Meggyőzhetetlen a te hatalmad.

Vezesd őt s engedd pajzsunkra vennünk…
De im… ott jön már… ott jön fejdelmünk!…
Most virrad a nap, a boszu napja:
Le a kereszttel! Halál a papra!”

S megjöve Endre, de, ah4 nagy búra:
Az egész ország lángba borulva,
Az egész ország vérbe borulva,
De az öldöklést senkisem unja.

Véres  füszál Kelenföld lejtjén,
Halál fia az, a ki keresztyén,
Gellért püspöknek a part kövére,
A mint ledobták, ott ömlött vére.

Mint a galambok, ha jő a karvaly,
Szétrebben a hős királyi udvar…
Fut a király is, nincs aki védje…
Mindjárt elérik… jaj neki! Vége!…

E szörnyü hirt hogy a császár hallja,
Rémítő tábort küld a magyarra…
Hős Béla herceg mért vagy te távol?
Siess hazádba Lengyelországból!

Jön a bitor had… már Béla várja,
S csellel, fegyverrel halált visz rája;
Gyülést tart nyomban a győzelemre,
Ottan fogadja testvérét Endre.

„Király és nemzet – dicsők mindketten!
Vezéri kardom hüvelybe tettem;
Ujra magáé lett Magyarország:
Most bölcsességgel vezessük sorsát.

Keresztülestünk egy nagy veszélyen,
Kiirtva a bün rettentőképen;
De ártatlan is hullt a viharban,
A jó Gellértet megis sirattam.

Fátyolt a multra! Övé a végzet,
Kinek szent fia érettünk vérzett,
Ő akará így… az ő országa
Nemzetek üde és szabadsága.

Ismét Árpád ül István trónjára,
Legyen érette istennek hála!
Erősödjünk meg most szent hitünkben!
Mindent legyőztünk – csak az istent nem.”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.