A bakcsiszeráji forrás (Költői beszély Puskintól)

 
Fejét Girej lehajtá mélyen
S csibukjából füstöt vetett.
Ott állt a zordon khán körében
A szolganép. Oly néma lett
Körülte minden, mint az éjjel.
A szolgák mind reszketve álltak
Haragot, bút látván a khánnak
Sötét arcán. Akkor kezével
Intett gyorsan és izgatottan. -
És az udvaroncok legottan
Eltünének mély hajlongással.
A khán nem lévén együtt mással,
Nagyot lehelt. A láng szemében
És arcának mord éjjelében
Most elárulta, hogy szivének
Belsején viharok kelének.
Mint a midőn a vészes felhő
A lázadt öböl tükrén feljő.
Hát mért lelkén e zivatar?
Fris babérra vágyik talán,
És ismét harcolni akar
Oroszok s lengyelek honán?
Vagy bősz boszuvágy gyötri lelkét?
Fékezni kélszül lázadt sergét?
Genua ravaszságát hallja?
A hegylakóktól nincs nyugalma?
Oh nem! Keblében föl nem támad
A csaták dicsősége már.
Keze a győzelemre fáradt,
S vágya a harctól messze jár.
Vagy a hárem kéjbörtönében
A szigorú őrök dacára
Árulás van, s egy lányka épen
Most szeretett egy franciába?…
Oh nem, háremében Girejnek
A nő rab, nincsen akaratja.
Még álmukban sem merészelnek
Nézni idegen férfiakra.
Az odaliszk minden szépsége
Unalomól folyton emésztve
S egész világtól rejtve van,
S gondos örök által vigyázva,
Mint Arábia szép virága
Az üvegház szobáiban.
És napjaik és éveik
Rohanva tünnek ah! Tovább
És vélük gyorsan eltelik
A szerelem s az ifjuság.
Az órák oly lassan haladnak,
Egy nap, mint más nap mindörökre,
Restség s kényszer percig se hagynak
Időt valódi örömökre.
Néha, vágyván az élvezetre,
Az ifjú hölgy önmagát csalja;
Pompás ruhákat vesz fel s vet le,
Tréfál, nevet s rákezd a dalra.
… Majd zöld szőnyegen ábrándoznak,
Árnyában roppant plátánoknak,
És hallgatják a szökőkútnak
Loccsanását, s nézik mint futnak
A patakok, - de mindenütt
A sötét eunuch jár velük.
Lehetlen tőle messze menni,
Figyelmét el nem futja semmi.
Szeme s füle, bárhová mennek,
Nyomukban van; a khánnak enged
Tompult szive s agya csupán,
Mert előtte legfőbb a khán;
Ennek minden parancsát szintén
Korán parancsának tekintvén.
Gúnyt megvetést, utálatot
Tür, mint az élettelen képek.
A szitok rá sohsem hatott,
Nem a kérés, nem hizelgések.
Füle süket az esdeklésre,
S szeme vak minden könyezésre.
Ő Éva ifju lányait
Rég ismeri s elfogulatlan;
Jól tudja álnokságait,
Ha szabad, vagy hazár alatt van.
Szerelmet sohsem érezett.
Szép arc sohasem hatotta meg.
Nem tudja, mi a nő, a férfi,
A hölgy báját csak úgy itéli
Meg, mint ő látja: - zordon őre,
És kérlelhetlen kísérője.
Ha a lányok hő nyári délben,
Bontott hajjal, mely rezg a szélben,
Kristály-tiszta patakba szöknek
S plátánok árnyában fürödnek:
És kéjes tagjaik körül
A tiszta hab le- s föllebeg,
Az eunuch fenn a parton ül -
Előtte meztelen kecsek.
De a szépség rá mitse hat, -
Szine jég-arca zord marad.
A gyanú e mogorva társa
Éjjel körüljár a háremben,
s hogy az odaliszk álmát lássa,
Minden szobát átvizsgál rendben,
Álombesédükre figyelve:
Vajh nincsenek-e érdekelve
A khánon kül más férfi által?
A szőnyegen nesz nélkül járdal,
S kémjáratát suttomba’ tévén,
Hosszan hallgat minden ágy szélén…
Titkon jött, titkon is megy el,
Rejtett ajtón; jaj, a kivel
Elárultatja öntudatlan
Hangja, hogy keble másért dobban!
Ebben Girejnek nincs kétsége…
Hát mért e gyötrelem szivébe’?
Ki van aludva rég csibukja.
Az ajtóban állt eunuchja,
S várván urának intésére,
A khán előtt alig hogy mére
Lehelni is; zord arcot öltve
Szögi sötét szemét a földre.
Most szótalan fölkelt a khán,
S a szobák feltárt ajtaján
Őt a hárembe vezérelte,
Hol hajdan legtöbb kedvét lelte.
A szökőkút medencéjének
Körében, perzsa szőnyegen,
Gazdag ruhában ott ülének
A nők, - várták a khánt, s a lenn
Kristályvizben uszó halakra
Néztek vidámon dévajkodva.
A kút márvány medencéjére
Olykor-olykor egy gyürü ér le;
Ezért felszinre jő a hal,
S fenn a loccsanó habba hal.
Most egy edény jár kézről-kézre,
S fölséges illat kél a légbe.
A leányok kezdenek dalra,
A szerelem üdvét dalolva:
*
* *
T a t á r d a l

Az ember kárpótlást arat,
A könyért, mit bujába’ sír.
S bármily kínt szenved itt alatt,
Mekkában boldog a fakir.

És boldog, ki véres csatán
A nagy Dünánál hulla el,
A paradicsom csarnokán
Szép lány várja szerlemivel.

De legboldogabb idelenn,
Kit nyúgalom, s te  háreméj
Büvrózsája – Száréma! Ten
Sziveddel boldoggá tevél!
*
* *
De a szerelem csillaga
Száréma mért nincs ott maga?
Halvány arcán foly könyek árja -
S nem is hallgat ön dicsdalára.
Ily gyász sohsem volt e kedélyen!
Mint büszke pálma, melyet mélyen
Sujtván a vész, zöld lombját veszti:
Szép fejét búsan leereszti.
Boldogságának vége, vége!
Girej ki eddig érte ége
Megcsalta őt.
S mérközni véled 
Ki mert, Georgia leánya?
Hiszen szemed éjnél sötétebb,
S fényesebb, mint a nap sugára;
S hajfonatod, mely ragyogó -
Liljom-homlokod kétszer éri.
Nyakad fehérebb, mint a hó…
S ki tud oly olvadón beszélni, -
S oly lángerővel, a mely bájol -
A szenvedélyek hatalmáról?!
Lehet-e, hogy a ki bír téged,
Csak nézzen is más szépségekre?
S mégis! Girej rád feledséget
Borit, s hideg minden kecsedre -
A khán éje sivár magányban
Egy ideje azért telik le,
Mert a kastélyban egy leány van -
Lengyel herceg-családnak éke.
*
*   *
Virítva szűzies fényével, 
Gyermek kedéllyel, gyermek évvel
Nem régen még szülőhonába’
Volt Mária, ah! Messze-messze!
Ősz apja büszke boldogsága, -
Ki őt vigaszának nevezte,
S ápolta, míg e kort elérte.
Vágyát az ősz paranccsá tette;
Élt, aggódott csupán csak érte,
S nem kívánt mást, mint hogy felette
A sors nyom nélkül szálljon el,
Mint hajnala szép kikeletnek;
Lelke láthatárára fel,
Tünő árnyékok sem kelhettek.
Hogy így az i fju évek képe,
Mikint baráti hagyomány,
Maradjon fönn az ő, s a lány
Sokáig tartó emlékébe’.
Bájos lénye, s kedves mozgása
A boldogság képének mása,
A mely szemének kék egén
Lángolt, mikép napból a fény.
S ritka szépségü alakjának,
Mit nyert a sors szeszélyitől,
Fényt a művészetek adának:
Ha hárfáját ragadta föl
És megcsendült a bűvös ének,
Az estély minden vendégének
Szivébe gyújtó szikrát szóra.
Apjánál nem egy főúr szóla
Immár kezéért a leánynak.
És az ifjak közöl – de hánynak! -
Keblébe’ forró vágyat keltett.
De ő nem ismert még szerelmet;
Kastélyában kedves apjának,
Környezvén meghitt emberek,
Derült volt mint egy vig gyerek.
S napjai játék közt folyának.
De hirtelen csak néhány napja,
Lengyelhonba vizáradáskint
Tört a tatárok vad csapatja,
És szerteszét hullámza tüstint,
Mint kalász-égés a mezőben.
A harc dúlt, rombolt rémítően.
Minden disznek lőn szörnyü vége,
S a zöld mezők nehány nap mulva
És a falvak szót vannak dúlva, -
S az ős tölgyerdők hamvig égve.
A kastély puszta, néma; már
Tőle Mária messze jár.
S a kápolnában, mely hona
A hercegcsalád sok ősének,
Uj síremléket helyezének:
Rajta cimer és korona!
Mária apja nyugszik ottan…
Mária meg hajh! Hol jár mostan?!
Csillaga eltünvén a háznak,
Benne idegenek tanyáznak,
A kik csak rablás után járván
Szolgálnak a tatár khán jármán
S a puszta táj utolsó zsirját
Ily szemtelenmódon kiszivják.
Oh jaj! A Girej háremterme
Roszabb számára mint a sír.
Az ifjú lányka búval telve
Folyton hervad, epedve sir.
A sors, mely őt ily szörnyen sujtja,
A zord khánt is részvétre gyújtja.
Zokogását, sohaját hallva -
Éjjelente sincsen nyugalma.
Szereti őt, s a zord törvények,
Miket az eunuch egyaránt
Minden odaliszktől kívánt,
Iránta enyhék, nem kemények.
A vad őrnek járni hozzája
Sem nappal nem szabad, sem éjjel.
Máriának külön szobája
Nincsen megosztva más személlyel.
Egyedül fürdik és senkit se
Használ, csak egy vén szolganő
Van szobájában, hogy az ő
Parancsát tüstint teljesitse;
Függönyös ágyban véle végzi
Selyem-párnákon éji álmát.
S zavarni a khán sem merészli
A fogoly lányka szent nyugalmát.
A lakban, mit a khán jelölt ki
Számára, volt a Szent Szüz képe -
Mögötte örök lámpavény.
A lány letérdepelt elébe
S búja forró imába tört ki.
Valódi földfeletti lény,
Kit e magányba bocsátottak!…
E mély csöndben fölkelt szivébe’
A szülőföldön mult’ napoknak
Édesen fájó szent emléke.
Mig társi irigységre kelve
Boldog kiválasztottnak vélik,
Őt elhervasztja nagy gyötrelme
Arcán éjjel is köny foly végig.
De rabolják el mindenét:
El nem rabolhatják hitét.
Szentül bizik az istenségbe’
Hogy megjön apja segitsége.
Mig körül minden vár a kéjre,
Mikint harmatra a virág:
A kastély egyik szögletébe’
Él csodás szentség, uj világ.
Igy őrzi az ember, - bár mélyen
Sülyedt el a világi zajba,
S érzéki mámorba van halva -
Az isteni érzést szivében.
*
*   * 
Éj van. Tauris mezői lent
Már csöndesen alusznak. Távol,
Édes illatu babérfáról
A fülmilének dala cseng.
Felhőtlen égen halaványan,
Ragyogó csillagok nyomában
A hold halad, és sápadt fénye
Ömlik erdőre, völgyre, rétre.
És Bakcsiszeráj városába’
Lapos fedelü ház-sor mellett
Egy ajtóból ki, - be a másba
Tatár asszonyok jőnek-mennek,
Hogy az éjt meghitt körben töltve,
Csevegve mulatozzanak.
Fényes fehér ruhákat öltve
Könnyü alakok látszanak
Mint az árnyék továbblebbenni.
A hárem alszik és körében
Nem mutat életjelre-semmi.
Maga az eunuch megvizsgálva
Mindent, a késő, néma éjben,
Alszik, bár nincsen nyugodt álma.
Az őrt gyanakvó eszmék tépik,
Lelkén ezer csalkép száll végig.
Majd a légben suttogás rezdül;
Majd könnyü láb suhan keresztül.
S most, a földről fölemelkedve
Szétnéz, figyel, jár szerteszéllyel.
De körül mindent mély csend föd be,
S mitsem talál tekintetével.
Hjába figyel feszülten, hosszan:
Csak a szökőkút vize loccsan,
S hallik dala, egy édes ének,
A rózsához hű fülmilének.
Figyel, figyel… majd kimerülve
Ismét vetett ágyára dül le…
Mily élvezetet, gyönyört adnak
Éjei a buja keletnek!
Édes órái mint szaladnak
A mahomedán nemzeteknek!
Pompás ház- s kertek közelében,
Mik illattal s bűbájjal teltek -
A lelken mily lágy álmak kelnek!
Csönd borong a hárem körében
Mely vizsga szemtől rejtve van
Nappal s az éj óráiban.
Csupán a hold szelid világa
Tör bé ez elrejtett világba,
De akkor minden bé van födve
Röst nyugalomba, s gyönyörökbe.
Csupán Száréma volt még ébren,
Ágyán felállt, alig lehelve,
S az ajtót felnyitván, sötétben
Lebbent tova, - gyors utra kelve.
S hogy az alvó eunuchhoz ére
Fölkelt lelke szörnyü aggalma:
Hah4 ha felébred lépésére!…
Szivéből minden ki van halva,
S álma gyakran csak tettetés…
De gyors határozatja… és
Mint kisértő árny átlebeg.
A hold fényénél lelte meg
Az ajtót mely felé igyekszett.
Egész teste átfázott, rezgett.
A zárt fölnyitá és belépe,
S a fal felé zavartan nézett,
Hol szent aranyszekrénybe téve
A bágyadt öröklámpa égett,
A Szüz képére súgárt vetve.
Az évi jelt, keresztet látva
Miért e forró köny szemedbe:
Oh mondd, Georgia leánya!
Emlékid tán visszavivének
Az örömgazdag gyermekévek
Szép mult korába?…
A herceggyermek
Nyugodt előtte; szüz szendernek
Pirja gyöngéden fénylett arcán.
Szelid mosoly lebbent el ajkán -
Föl se száradt könye dacára,
Mely még folyton szemében rezge;
Igy ragyog a mező virága
Eső után, holdfényes este.
Ugy látszott, mintha angyal lenne,
Ki a földre le-le lebbenve,
Vigaszt vitt bünös embereknek,
S álmában is részvétre ébredt
És könye a régen letépett
Háremvirág sorsán eredt meg.
Oh mondd Száréma, mondd, mi ez?
… Leborul az ágy szélihez.
Keserve űzi s megtagadja
A szolgálatot minden tagja -
És följajdul: „Ha van szived:
Oh ne taszits el engemet!”
Száréma ingadozó lépte,
Sohaja s egész lázas tette,
Mária álmát széllyeltépte,
S bősz nyugalomra ébresztette.
S most látván, hogy az ágy előtt
Ismeretlen ifju lány térdel,
Reszketve nyult felé kezével,
A földről fölsegitve őt.
„Ki vagy? Mért jössz oly megtörötten
Ide a késő éjszakán?”
E szavak csengtek ajakán.
Száréma szólt: „Én hozzád jöttem!
Ments meg! Minden reményem benned!
Ah! eddig mily boldog volt éltem
A míg gond s bánat nélkül éltem.
De most a fénycsillag lelkemnek
Egész letünt… Hozzád könyörgöm!
Oh légy kegyes!…
Én messzeföldön,
Innen távol honban születtem,
S bár hazám elhagytam korán -
Képét soha el nem feledtem.
S mi más elől elfutna tán -
Szent végrendeletkint maradt
Bevésve lelkemben, alatt:
Az égrenyúló nagy hegyek,
A rajtuk fekvő fellegek;
Patak, mely barlangból eredt;
S vadul rohan a föld felett;
Dús mezők a zöld domb mögött,
Ős tölgyerdők a bérc fölött -
Mind, mind oly ismeretes képek!
Emlékezetem, ott más az élet,
Más az erkölcs, más a szokás.
Hogy e földről mily sorscsapás
Hozott el: immár nem tudom.
De most is látok a tengerben
Egy embert – fönn, az árbócon…
Bút, félelmet sohsem ismertem.
Szerettem, s nem gyülöltem soha,
És a hárem csöndes körében
Időm gond nélkül szállt tova.
S a legédesb álom ölében
Vártam első boldog szerelmem.
És beteljesült minden tervem;
Én lettem a legszerencsésebb,
Mert Girej nem sokáig késett,
S a harcból győztesen megtére,
A kéjes hárem lágy keblére.
S hogy a khán előtt jelentünk meg
És ott állottunk aggalommal,
Némán nézett mindenikünket…
Láng-szeme rám esett, s azonnal
Magához hivt…
És ettől kezdve
Csöndes boldogságot élvezve -
Akként éltem, hogy semmi sértés,
Sem féltékenység nem gyötört.
Csókot csak ajakamról kért, - és
Nem zavarta meg e gyönyört
Sem unalom, sem félreértés.
De Mária! Mióta téged
Látott, ah! Nyugodalmam véget
Ért. Mert a khán azon nap olta,
Mintha általbüvölve volna -
Rögtön hűtlennél változott,
Engem érted feláldozott.
Nem használ panasz, sem harag,
Szive és arca zord marad.
Sohajom könnyen kárba vész,
Fut előlem, reám se néz,
S unatkozik hő beszédemre.
Jól tudom, nem vagy bűnös benne:
Azért hallgass reám nyugodtan!
Szépségemet ismerem mélyen
Mióta Girejre hatottam.
Egy csillag sincs a háreméjen,
Ki megállni merjen mellettem:
Mária! Csak  t e  állsz felettem!
Ámde nem is ismeri elméd
A lángot, mely szivemben éget.
Bennem dúlnak bősz szenvedélyek…
Hagyd meg nekem Girej szerelmét!
Oh miért hideg szépségeddel
Elcsábitnod gyönge szivét?
Meguntatnod keblem hevét?
Csókjának csupán engemet  k e l l
Hevítni. Őt  t ő l e m  ne vedd el!
Egykor szent esküvel fogadta,
Hogy mind halálomig szeret;
Szivünknek lángja olvasztotta
Eggyé lényével lényemet.
Célja, vágya egy volt enyémmel, -
Csalása éltem dulja széllyel!
Én lábaid elébe hullva
Panasz nélkül kulcsolom térded,
S keservvel, könnyel telve kérlek:
Add vissza Girejt nékem ujra!
Ne szólj semmit!… E  n y é m  ő… ámde
T é g e d  szeret… Ah! Még talán te
Magadtól őt visszatarthatnád…
Gunnyal, haraggal, siralommal
Közeledből űzd el azonnal.
És semmisitsd meg indulatját!
Im esküszöm… (már néhány éve
A mióta elvesztém itten
Azon vallást, melyben születtem,
És a Profétának hitére
Tértem, ámde anyám egy hitbe’
Volt véled, s én ettől hevitve
Esküszöm, hogy Girej, a kit te
Elcsábitál, enyém, mint hajdan!
Mert hidd meg Mária! Hahogy…
Éles tőr lesz kezembe’ majdan!
Én kaukázi lány vagyok!”
Szólt s eltünt. Őt követni félt
A herceglány. De nem is érté
Hogy Száréma mit szólt s iért?
S hogy az elhagyottat i sérté?
Az ártatlan ifju leány
Előtt megfejthetlen talány
A heves szenvedélynek nyelve.
De a szavak puszta hangjára
Aggódással lőn szive telve.
Vajon ő maga mire vár a
Hárem szigoru börtönében?!…
Tán könyével és kérelmével
Ádáz végzetét szeretné el-
Kerülni? Most bús fejét mélyen
Lehajtva, gondolt zord sorsára:
A khán nem fog engedni néki.
Ah! őt a háremélet várja!
Lelkét gyalázat fogja tépni,
S legszebb napjai életének
Honától távol, itt telnének…
Ha legalább, oh szent egek!
A khán kéjvágya szünne meg.
Ha eltaszitná, elfeledné,
Ha áldozatját sirba vetné:
Mily vidáman üdvözlené
A halált, mely megmentené!
Sivár éltébe belefáradt,
a világtól már mitse várhat.
Ah! ifjui boldogságának
Kora már többé fel nem támad!
Érzi hogy életének vége
Nem messze van – s mosolygva várja
Uj életét, mintha elébe
Volna már a mennyország tárva,
S baráti keze itt alant
Hivná őt…
- Az idő rohant;
Mára meghalt… A halál
Siralminak végét veté
S fölvitte a menny sátorába
Őt, az epedve várt világba
Egy uj angyalt jelentve bé.
Mi bántá erős ifjuságát
Ott, ol immár mitsem remélt -
Gyors kór sulyosbitá rabságát?
Elég: Mária már nem él!
*
*   *  
A kastélyban, - mely ki van halva -
Girejnek nincsen nyugodalma.
Ezért rémitő tatárcsorda-
Népét rablókalandra hordja.
A vad csatáknak közepében
Uj vértengert, uj vészt keres,
De elrejtve más, ah! Nemes
Érzést táplál fájó szivében.
Gyakran emeli nagy csapásra
Kardját, véres diadalon,
S im! Megáll karjának mozgása…
… Majd kimondatlan aggalom
Szállja meg; széllyelnéz zavartan
Halvány lesz, reszket minden tagja,
És érthetlenül mormog halkan;
Testét a forróláz zaklatja,
Szemén nehéz könycsepp kezd égni…
A zord khán többé nem a régi!…
Reá sem gondol háremére,
Hol az odaliszk megvetés
Martalékául dobva, és
Zordon őröknek van kezébe’!…
Száréma régen nincsen már ott
Közöttük; amaz éjszakán,
A melytől kezdve örök álmot
Alszik Mária: őt a khán
Hű szolgái meggyilkolák;
A törvény szigorun bánt véle:
Halálthozó vizbe dobák.
Miért? Ki tudja…
Végbemenve
A khán vérszomjas, szörnyü tette,
Mely rommá, pusztasággá tette
A Kaukáztól fogva bent
Oroszország csendes vidékét,
Ismét haza, Taurisba ment.
Ámde keservi most is tépték.
A fejdelmi palota beljén,
A várudvarnak közepére
Mária örök emlékére
Márvány szökőkútat emelvén -
Rá a félhodlat tette el
Együtt Krisztus keresztjivel.
(Tétováját a khán lelkének
Árulják el ez ékességek!)
S egy fölirat olvasható
Itt, mit az évek megkiméltek;
S márványból magasra ható
Viz-sugarak törnek az égnek.
A kút fris jégkönnyel van telve,
Sohsem szünik hangos keserve.
Ha kedves fiát elvesztette
Az anya, csaták bősz dühében -
A gyász napján így sír érette…
Az ifju lányok a vidéken
Most is tudják a régi mondát,
A mint nekik apáik mondák
És „Könyforrásnak” hivja ott
A nép e sötét oszlopot.
*
*     *
Megunva a zord északot -
Fáradt vendég ön ünnepemben! -
Egyszer távol Taurisba mentem,
Meglátni a puszta lakot
Bakcsiszerájban. És a vár
Csöndes terén jártam, hol régen
A népek átka, a tatár
Lakott a rablóvár ölében,
S véres csatáktól lévén lomha
A vész után szállt nyugalomra,
S rablókalandját bevégezve
Kéjek tengerébe volt veszve. -
Falát aranycsillám fedezte.
Körül még mind gyönyört leheltek
A kert és az elhagyott termek.
A kút zúgott, rózsák nyilottak,
S a zamatos szőlőgerezdek
Indái, fris uzöldjébe vesztek
A fáknak, melyet befutottak.
És a mohos rostélyt is láttam,
Mely mögött oly sok hölgy epedt
Szépségének tavasz-korában
A „füzérjáték” közepett.
És láttam a khán síremlékét,
Hol a hatalmas alszik végkép:
A karcsu oszlop tetejére
Márványból egy turbán van téve*
S mintha föltárta volna itt
A végzet nekem utait!…
Hol van most a három pompája?
A büszke khán hatalma merre?
Eltünt!… Enyészet lépett rája!
… De most más kép szállt e kebelre…
A rózsaillat, s lágy zúgása
Enyhe szélben hullámzó fáknak,
És a forrás bús loccsanása
Édes álomba ringatának.
S a mult támadt lelkembe fel,
S az udvaron egy bájos lánynak
Alakját láttam mint az árnyat -
Kisértetkint zuhanni el.
Ki volt a csodálatos kép,
Mely folyton körültem lebeg,
És üldözve nyomomba lép, -
S kezem mégsem foghatja meg?!
Mária tiszta lelke volt,
Mit az átok e helyre füzött?
Avagy Száréma bujdokolt,
Kit régi féltékenység üzött?!
E földi éltü szellemet
Most is látom!… Mind itt lebeg!…
*
*      *
Szalgír!* költészet- és békének
Tanyája! Majd még visszatérek
Virágos partod lágy ölére,
Észak havától búcsut véve.
Megjárom a kies vidéket,
És szerelmet és dicsőséget
Feledve, - hegyeidre menve, -
Tengertől vert sziklán pihenve,
A hullámzó Taurist nézem,
S a mult időt visszaidézem…
Oh szépségek csodavidéke!
Hol minden ragyog, fénylik, él…
Áldásának, s boldogságnak képe!
Vizzúgás a part szélinél,
Dombsorok, sötét erdőségek,
Nagy folyam és buja vetések,
És szőlőtök, mint a zaphirnak
Fénye a bájos völgybe’ lenn -
Mind, h mily vonzerővel birnak
A vándorra, szép reggelen,
Ha a szirtes ösvényen ül,
S alatta a tenger terül;
A zöld hullámok feldagadnak,
S sulyos csapást csapásra vág
A sziklák bősz dühe a habnak,
Hol a hegyfok van: Aju-Dágh!
(Bodestädt után.)

CSERÉNYI IMRE

(* A mahomedán siremlékek sima, vékony és függőlegesen felállitott kövekből állanak. A férfi-siremlékek tetejére márványból vagy kőből turbánt vésnek.)
(** Krím legnagyobb folyamja.)

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.