Petőfi Sándor: A nép nevében (Pest, 1847. március)
Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
**
Vajon
mi a titka, hogy Petőfi politikai lírájának egyik legismertebb, legnépszerűbb
darabja ez a vers? Történelmi fejlődésünk tragikus lassúsága, az 1848-as
polgári forradalom után még egy évszázadig agonizáló feudalizmus termelte-e
nemzedékről-nemzedékre újjá azokat az indulatokat, amelyeket a Dózsa
szellemével szövetkező forradalmár költő lázító „beszéde” bármikor fel tudott
korbácsolni: Az elnyomottak, a jogtalanok, a nyomorban szenvedők igazságát
tudatosította hallgatóiban ez a vers? Azoknak az erkölcsi erőfölényét, akik legelemibb
emberi jogaikért harcolva is előbbre valónak tekintik saját ügyüknél a nagyobb
ügy: az emberiség és a haza „nagy szent” érdekét? – Bizonyos, hogy A nép
nevében hatásának, népszerűségének – legalábbis egyik – okát ebben kell
látnunk. De csak az egyiket, s nem biztos, hogy a leglényegesebbet. Hiszen
szuggesztív erejét ma sem vesztette el, pedig politikai jelentése még csak
közvetve, áttételesen sem nevezhető már aktuálisnak.
Több,
mint ötven évvel ezelőtt Horváth János – aki pedig Petőfi politikai versei
fölött különösen szigorúan ítélkezett – figyelt fel rá először, hogy A nép
nevében azok közé a – szerinte csekély számú – politikai versek közé
tartozik, amelyekben „a politikai aktualitás korántsem jelenti szükségképp a
líraiság csődjét”. Noha – folytatja Horváth János – „aktuális programot tűz ki,
s annak érdekében izgat, nem egyszer a józan társalgás, rábeszélő fejtegetés
majdnem prózai eszközeivel, költőietlennek azért mégsem mondható”. Horváth
János véleményével egy ponton értünk tökéletesen egyet: A nép nevében-t –
politikai izgalma mellett – költői értéke, esztétikai kvalitása teszi maradandó
értékű művé.
A
kérdés csak az – s elemzésünk erre keresi a választ -, „leírható-e” ez a költői
érték, miben ragadható meg esztétikai kvalitása, s hogy milyen összefüggésben
van ez a vers politikumával.
Megfordítva
a kérdés-sort, azzal kell mindenekelőtt tisztában lennünk: milyen szerepe volt
a verset életre hívó ihlet működésében a politikai mondandónak. Indokolt-e,
hogy már a címe hallatára is szónoki emelvényen látjuk magunk előtt a költőt, amint
egyre hevesebb mozdulatokkal kísért, egyre emelkedettebb hangján
oktatja-fenyegeti a meghallgatására kényszerített nemeseket? – A vers minden
strófájából kiáltó agitatív szándékot látva is kérdéses: csakugyan közvetlenül
a nemességhez forduló politikai agitációról van-e szó?
Akkor
felelhetnénk csak igen-nel, ha maga a vers megfelelne azoknak az elemi
követelményeknek, amelyek az agitációval szemben általában támaszthatók.
Egyfelől annak a tartalmi kívánalomnak, hogy tárgya olyan aktuális
közéleti-közösségi ügy legyen, amely érdekében mozgósítható közösséget kell
szervezni, másfelől annak a formai kritériumnak, hogy az érvelés szerkezete,
logikája alkalmazkodjon a rábeszélés lélektani feltételeihez.
Ha
nem a nép, hanem a megszólított-megfenyegetett nemesség helyébe képzelve
magunkat olvassuk el a verset, könnyen belátjuk, hogy ez utóbbi kívánalmat nem
teljesíti. Az egyes versszakok önmagukban meggyőző érveket vonultatnak fel, de
együttesen nem fokozzák, inkább zavarják, gyengítik egymás agitatív hatását.
Akivel szemben a Dózsa-lázadás emlékét idéző fenyegetés eszközét kell
alkalmazni, az régen nem fél már Isten jogtalanságot büntető kezétől, akinek
pedig az erkölcsi érzékenységére ezzel még hatni lehet, azt fölösleges
„felvilágosítani” a kizsákmányolás ésszerűtlenségéről („Mit ér csak ekkép
szólani:…)”. Ám ha az első három versszak retorikai következetlenségét
valamelyest leplezné is a fenyegető-kioktató alapállás hasonlósága, a negyedik
strófa éles tónus-váltása akkor is árulkodó lenne. Az a nyers és leplezetlen
irónia, ami itt felcsattan, nem segíti egyetlen korábban kifejlett érv
hatékonyságát sem. Ha az első versszak a nemesség fenyegetettségére, a második
morális érzékenységére, a harmadik józan belátására apellál, ennek a strófának
önérzetre törő, megalázó iróniája az agitáció legelemibb pszichológiai
feltételét semmisíti meg.
De
nem igazolja A nép nevében közvetlenül agitatív, politikai célzatát a
költemény tárgya sem. Petőfi – hétszer is ismételve – jogokat követel a népnek,
ám ezzel a jogköveteléssel a nemesi liberalizmus programját sem lépi túl. Sőt,
még csak ki sem meríti azt. Több, mint tíz esztendővel korábban a
szabadságjogok mellé már Kölcsey is tulajdont követelt, s a paraszti
birtokszerzés, a földhöz juttatás mértéke és üteme fölött csapnak össze a
negyvenes évek különböző reformpolitikai irányzatai is. S tegyük hozzá: nem új
elem az a taktikai megoldás sem Petőfi részéről, amelyik az alulról jövő
forradalom veszélyével fenyegetve sürgeti a késlekedő reformokat. Ha nem is
azzal a szándékkal, mint Petőfi, de ezt teszi Eötvös József is híres
Dózsa-regényében, tette már Széchenyi, Kossuth, s náluk is korábban Wesselényi
és Kölcsey – csaknem valamennyien éppen Dózsára emlékeztetve.
Retorikai
ügyetlenséggel megformált, elkésett programnyilatkozat lenne hát A nép nevében?
– Ha aktuális politikai cselekvés szándékát feltételeznénk ihletőjének, akkor
feltétlenül annak kellene minősítenünk. Másban kell tehát keresnünk költői
értékét, anélkül azonban, hogy a politikai mondanivaló fontosságáról
megfeledkeznénk.
Az
agitáció tárgya és módszere helyett magára az „agitátorra” fordítva
figyelmünket, maradjunk egyelőre a költemény keretét adó strófánál. Ez a verset
nyitó, s a vers végén megismételt nyolc sor – mintegy abroncsként feszülve a
költeményre – nemcsak a vasfegyelmű forma arányosságát biztosítja, de
félreérthetetlenné teszi a költő politikai álláspontját is. Itt az utolsó
pillanat, amelyben még meg lehet fékezni a gyökeres társadalmi változásért
szerveződő erőszakot: ha most nem cselekszik a nemesség a nép javára saját jól
felfogott érdeke szerint, a nép életét sem fogja kímélni, ha útjába áll. A
politikai fogalmak nyelvére fordítva a szót: Petőfi – ha
figyelmeztető-fenyegető tónusban is – egyértelműen a reformpolitikát igenlően,
a forradalmi megoldás veszélyeinek, kockázatának tudatában egy parasztlázadás
megelőzéséért, az erőszakmentes átalakulás érdekében emel szót. A tónusból
nyilvánvaló az is, hogy ezt a békítő-egyeztető programot nem a nemesség
féltése, nem humánus megfontolások, s nem is a forradalmi átalakulástól való
elvi tartózkodás diktálja, hanem taktikai érdek, amelynek politikai-érzelmi
hátterében – kimondatlanul is – a nemzeti egység megmentésének a szándéka
rejlik. Egyszerre jelenti ily módon ez a strófa egy politikai kompromisszumnak
nemcsak elvi-taktikai elfogadását, de türelmetlen sürgetését is, s e
kompromisszumot szubjektíven értelmező érzelmi-indulati fenntartásokat.
Ez
az ellentmondás határozza meg A nép nevében formai sajátosságait
is. A vers agitatív-retorikus jellegéből következően a szókincs és a mondatok
szerkezete is a köznapi nyelv természetéhez igazodik, szükségképpen távol
tartva magától a költői képalkotás, a nyelvi tömörítés kínálta stiláris
lehetőségeket. A versformára „nehezedő” esztétikai funkciót emiatt szinte
teljes egészében a költemény zenei struktúrája látja el, értve ezen a vers
hangtestét, a kijelentő, a kérdő, a felkiáltó és felszólító mondatok intonációs
rendszerét, de legfőképpen a rímszerkezetet.
Az abxbccdd rímszerkezet egyetlen strófában – a
harmadikban – kicsit módosul ugyan, de ez a moduláció érintetlenül hagyja az
egész versben ismétlődő rímképlet alapvonását. Azt a sajátosságot tudniillik,
hogy a versszakok első négy sorának keresztrímeit a második négy sorok párosrímei
követik – sajátos zenei feszültséget teremtve ezzel. Nem hisszük, hogy bármely
rímképletnek egyértelmű zenei-esztétikai jelentése lenne, de különböző
rímszerkezetek egymás mellé kerülve feltétlenül értelmezik egymást. Ezt
figyelhetjük meg itt is. A keresztrímet mértéktartó, kiegyensúlyozott,
visszafogott magatartás kifejezőjének érezzük, nemcsak azért, mert az egymást
késleltető hívó- és válaszrímek mérsékeltté teszik a zenei ismétlődés ütemét,
hanem mert maguk a hívórímek is áthatják: „leárnyékolják” és korlátozzák egymás
akusztikai terét. A késleltetés nélkül egymásra csapó, s az akusztikai ütközést
elkerülő párosrímek ehhez képest markánsabbnak, nyersebbnek hatnak,
mindenesetre energikusabb, türelmetlenebb, indulatosabb magatartásról adnak jelzést.
S noha a kétfajta rímszerkezet egyáltalán nem követi a vers logikai-retorikai
egységeit, ellentétükben mégis ugyanaz a feszültség jut kifejezésre, mint a
költemény más dimenzióiban: indulati reflexek és intellektuális fegyelem
disszonanciája.
Egészítsük
ki ezt azzal, hogy ezt az ellentétet – a kompromisszumot tagadó indulat
ösztönös lobbanásait és tudatos visszafojtását – tükrözi a vers egész
szerkezete is. Ahogy a negyedik strófa leplezetlen iróniájával „kibújik” a
patetikus hangolású költemény egészéből, hogy aztán az ötödik és hatodik
versszak felfokozott pátosza korrigálja ezt a disszonanciát, úgy „ugrik ki”
minden strófa négy tíz szótagos jambikus sora után az ötödik és hatodik sorok
tizenegy-tizenegy szótagja, melyeket azután újra a tíz szótagú hetedik-nyolcadik
sor „fog vissza”. S ez a szerkezet, az őt alakító érzelmi-indulati tartalmakkal
együtt, közvetve már a költői szubjektum természetéről vall. De csak közvetve,
s ez arra kényszerít, hogy magát a szubjektumot – visszatérve az első strófához
– más módszerrel próbáljuk megközelíteni.
Vajon
melyik gondolatban, melyik képben ragadható meg Petőfi eredetisége? A fölkelő
„szörnyű nép”, amelyek „vesz, ragad” – csak utal azokra a képekre, amelyeket a
konzervatív-reakciós történetírás vett át a parasztháborúról szóló
forrásmunkákból. Szívesebben tartanánk Petőfi ihlete teremtményének a szép és
forradalmi erejű strófazáró képet: „de szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az
maga tűz”, s „Ismét pusztíthat e láng”, de ezt a költői képet – prózában – már
Kölcsey is használta. „Itt a szó ama halhatatlan, hódithatatlan szellemről van
– írta Dózsára utalva egyik országgyűlési beszéde befejezésében -, mely százak
óta,most lánggal lobogva, majd hamv alatt emésztődve ég.”
Nincs
tehát egyetlen olyan gondolati vagy képi eleme a versszaknak, melyet Petőfi
logikája vagy képzelete teremtett volna, a nyolc sorban mégis teljes
egyéniségével, tökéletes eredetiségével van jelen a költő. És ezáltal nyer új
tartalmat a gondolat és új jelentést a kép. Azáltal, hogy Petőfinek van mondandója velük: a költőnek, aki – tőle szokatlan
módon – nem szólal meg egyes szám első személyben, de ott rejtőzik a többes
szám második személyű állítmányokban; ott van a felszólító módban: „adjatok!”,
„vigyázzatok!” – ő a felszólító -, a kérdésben: „Nem hallottátok Dózsa György
hírét?” – ő a kérdező -, s a kijelentésben: „elégetétek” – de ez már több is,
mint kijelentés, ebben már vád van és felelősségre vonás. Az egyes szám első
személy távolmaradása a versből tehát nem a szubjektummagába zárkózására utal,
hanem éppen arra, hogy sikerült önmagát a közölt gondolatban és indulatban
maradéktalanul kifejeznie.
Ha
a retorikai virtuozitásnál mélyebbről fakadónak érezzük a költői ihletet, az
itt megjelenő költői szubjektum kibontakozására kell figyelnünk. Ám a fellépés,
a tónus, a gesztus – tehát mindazok a szcenikus eszközök, amelyek az első
strófában a költői én-re irányították figyelmünket – a második versszaktól már
csak hangulat-teremtő szerepet játszanak, s a szubjektum közvetlenül a vers mélyebb rétegeiből: az érvek minőségét
meghatározó logikai-szemléleti tartalmak révén fejezi ki önmagát. Hogy ezek a
tartalmak valóban a költői sajátjai – s már nem átvett közhelyek, amilyenekkel
a keretzáró strófában találkoztunk -, azt A nép nevében gondolati motívumainak
lírai előzményei igazolják.
Több
Petőfi-kutató is felhívja a figyelmet arra – az egyébként gyakran tapasztalható
jelenségre -, hogy egy-egy érzelmi vagy gondolati problematika jelenlétéről és
fejlődéséről képek, nyelvi fordulatok ismétlődő felbukkanása ad hírt. Hogy A nép
nevében elemzésénél is figyeljünk erre, azt a – csaknem egy esztendővel
korábban írott – A nép című költemény nyilvánvaló tartalmi rokonsága is
indokolttá teszi. Ám nem ez az egyetlen vers, amelyben A nép nevében képi
elemeinek, nyelvi formáinak, stiláris megoldásainak előzményeire bukkanunk.
Szemléletes
példát kínál egy-egy motívum fejlődéstörténetére az 1846. november 15.
keltezésű Kovács Jánosné emlékkönyvébe című vers egyik részletének A nép
nevében két helyével való összevetése. Íme az Emlékkönyvbe írott sorok:
„… a jellem az,
Ami az embert emberré teszi,
Enélkül hitvány,
öntudatlan tárgyak
Vagy legföllebb is állatok vagyunk.
Oh hölgy! könyörgök
hozzád a
haza
S az emberiség kettős szent nevében:
Ha gyermekekkel áld meg
majd az isten
Olts gyermekid szívébe
jellemet…”
És
A
nép nevében két részlete:
„S a nép hajdan csak
eledelt kívánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember
lett
S emberhez illik, hogy legyen joga
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok
jogot,
S a hon nevében egyszersmind…”
-
Nyilvánvalóan nem puszta közhelyek véletlen ismétlődéséről van szó. Mindkét
vers az emberség („emberiség”) kritériumát határozza meg: az egyik a jellem, a
másik a jog fogalmával. De – mint ahogy minden azonosító meghatározás tagjai
felcserélhetők – nemcsak a jellem és jog minősíti az emberséget, hanem az
emberség fogalma is értelmezi: adott esetben az esztétikai általánosság
szintjére emeli a moralizáló bölcselkedés és az aktualizáló politizálás
kulcsszavait – újmegvilágításban villantva fel a haza (hon) szó jelentését is. S ha tudjuk, hogy a nemesi
hazafogalomból egyre jobban kiábránduló, a liberálisok hazafiság-eszményétől
egyre messzebb távololdó költő pályáján 1845-től „a korábbi arányokhoz képest
csökken a hazaköltészet kiterjedése, viszont – Pándi Pál megállapítását idézzük
– egyre több versben jelenik meg a „világ”, majd mind sűrűbben az „emberiség”,
akkor a két fogalom (haza és emberiség) összekapcsolása azt a mélyebb
összefüggést is láthatóvá teszi, hogy Petőfiben ekkor már a nemzeti és
egyetemes emberi célok ellentmondása megszüntetésének: politikum és etikum
szintézisének igénye munkál.
Míg
e két vers között ugyanazon szemlélet belső logikája (az embert az állattól
minőségileg megkülönböztető egyéni és társadalmi jegyek összetartozása) teremt
kapcsolatot, hasonló időtávolságban olyan vers-előzmények is
felfedezhetők,amelyek A nép nevében-ben kitisztuló
gondolat fejletlenebb változatát, embrióformáját mutatják. Ilyen az 1846 decemberében
A
magyar nemzet alábbi részlete:
„Oly szép ország, oly
virító
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs
van,
mennyit nem látsz
álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis
éhes,
Közel áll az
elveszéshez.”
-
Ha nem tudatos is, bizonyára nem is véletlen, hogy az itt használt bánya-képhez akkor tér majd újra vissza,
amikor eljut az általa megjelenített ellentmondás gondolati feloldásáig:
„Apáitok megszerzék a
hazát,
De rája a népizzadás
csorog.
Mit ér csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a
földet kihányja,”
-
Míg A
magyar nemzet a természeti lehetőségek
és a társadalmi valóság ellentétének
abszurditását hangsúlyozza csak, A nép nevében már a társadalmi
ellentmondások lényegére világít. A magyar nemzet bánya-képe statikus,
csak önmagát jelentő kép, A nép nevében bánya-motívumának
szimbolikus jelentése egész szövegkörnyezetére kisugárzik. Az idézet első két
sorában a szerzés (a honfoglalás)
történeti jogán birtokolt haza fogalmával a munka és szenvedés árán kiérdemelt
haza fogalma kerül szembe, de az ezt követő bánya-motívum olyan logikai
elemeket hordoz, amelyek nemcsak értelmezik, kiegészítik, de túl is haladják
ezen okfejtés szemléleti tartalmát. Mert ha e két sor értelme szerint a szerzés jogán birtokolt haza fogalma mellé a szenvedéssel birtokba vett haza
fogalmának is érvényt kíván szerezni
a költő, a bánya-kép jelentése már cáfolja, hogy a szerzett érték egyáltalán birtokba vehető lenne a tulajdonból kirekesztettek
munkája, szenvedése nélkül. Ha tehát előbb – a liberális eszmei –politikai szótárból
kölcsönzött fogalmakkal –még csak a nép polgárjogosításának az óhaját fejezi
ki, a következő sorok már azt a leplezetlenül plebejus felfogást tükrözik, amelyik
a szerzett és öröklött tulajdon elvont eszméjével a megszenvedett és teremtett
érték realitását állítja szembe. Miként a bánya munkás kéz nélkül puszta
természet, az „apáitok” által megszerzett haza is csak kerete, potenciális
lehetősége annak a hazának, amellyé a nép birtokbavétele révén kerülhet.
Ugyanaz
a gondolati előrelépés, amelyet itt a két vers hazafogalmának különbségében
megfigyelhettünk, tetten érhető A nép nevében következő strófájában
is. Annak a felismerésnek a csírájával, hogy a nép felemelésére a honvédelem,
azaz a nemzeti függetlenség érdekében is szükség van, már a A nép
című költeményben is találkozunk, de közvetlen előzményére A magyar ifjakhoz
intézett költői felhívásban bukkanunk:
„Mert ti az életet meg
nem érdemlitek,
Egész nagy csillagok
őseitek,
És ti? csak parányok!
Ne adja a balsors, hogy
e szegény haza
Bajában reátok szoruljon
valaha…
Ti meg nem ónátok.”
- Ez a feltételes módban elhangzó tagadó
kijelentés látszatra határozottabb ítéletnek tűni, mint A nép nevében provokatív
kérdése:
„Hazátokkal mit tennétek
vajon,
Ha az ellenség ütne
rajtatok?”
hiszen
– formailag – válaszol is erre. De csak formailag! Mert amíg A
magyar ifjakhoz tagadó válasza nem több a költő szubjektív vélekedésére
alapozott prognózisnál (ti.: ha bajba jutna a haza, a magyar ifjak nem tudnák megvédeni,
mert ők – az őseikhez képest – „csak parányok”. – A nép nevében ironikus
kérdésében lappangó aggodalmat az ősök tehetetlenségét is leplező történeti
tények indokolják.
„De ezt kérdeznem…
engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri
vitézségtek.
Mikor emeltek már
emlékszobort
A sok hős lábnak,mely
ott úgy futott?”
Az
elemzett vers-előzmények tanúsága szerint nem pusztán egy problematika
továbbéléséről vall tehát A nép nevében,
de gondolati továbbviteléről is. Hogy ez a gondolati továbblépés a költő
politikai szemléletének lassú alakulását jelzi-e csupán, avagy a költői
világkép és magatartás gyökeres, minőségi változásának a jele – erre a kérdésre
a költő eszmei fejlődésére kitekintő elemzés adhat csak választ.
Petőfi
a Levél
Várady Antalhoz című – 1846. májusában kelt – költeménye szerint
lélekben már kész forradalmár, a hangsúlyt mégis arra kell tennünk, hogy még csak lélekben az. Hiszi („hinni kezdem”),
hogy dicső napok fognak következni. „Midőn a népek mind fölemelik A föld porába
gázolt fejöket, S végigmennydörgik a föld kerekén: „Legyünk rabokból ismét
emberek!””, s azt is érzi, hogy a magafajta emberre a hazának „szüksége lesz”,
de ez a látomás és ez a küldetéstudat egyelőre csak emócióit hevíti át. A
forradalmak természetén elmélkedve azzal a gondolattal is megbékül, hogy a „dicső
napok” vért is fognak követelni, de ennek az alternatívának az elfogadása is „csak”
a forradalmiság, s nem a forradalom
felé jelent előrelépést. Hogy odáig eljusson, két nagy próbán kell átesnie. Az egyik
a jellem, a morális erő próbája: a forradalom érzelmi igenlését kell a – halál esélyével
is számot vető – cselekvő vállalásra váltani; a másik az intellektusé: fel kell
mérni a forradalom reális politikai esélyeit, meg kell szervezni a
kezdeményezésre alkalmas erőket, tisztázni kell a harc konkrét programját, s
találni olyan eszközöket, amelyek ez előtt a konkrét program előtt
világtörténelmi perspektívát is nyitnak. Annak a szűk két esztendőnek a
verstermése, amely a Várady Antalhoz írott harci riadótól a forradalom
kitöréséig tart, erről a kettős erőpróbáról ad folyamatos jelzéseket, s ezek
tanúsága szerint az intellektus erőpróbájának nevezett feladat látszik
nehezebbnek, bonyolultabbnak.
A
Felhők
ciklus után A nép nevében előtt írott versek között alig találkozunk a
lelki elfáradás, a küldetés előli menekülni akarás jelével (Karácsonkor,
Szomorú éj), de ezek a jelek sem érvénytelenítik, inkább hitelesítik
azoknak a költeményeknek már-már extatikus pátoszát, amelyek a költő
halálra-szántságáról, apostoli küldetés-vállalásáról vallanak (Sors,
nyiss nekem tért, Véres napokról álmodom, Egy gondolat bánt engemet).
Távolról sem ilyen egyértelmű és egyenes vonalú az a szemléleti folyamat, amely
a forradalmi gyakorlat felé vezet. Az azonnali és végső változást sürgető
radikális indulat tudniillik nemcsak a forradalomra még éretlen körülmények
miatt kényszerül „belső pályára”, de azért is,mert maga a költő sem tudta még
világmegváltó eszméit a hazai viszonyokhoz igazítani. Ha nem is fékezi, mindenképpen
megszabja indulatai irányát az a körülmény, hogy sem saját táborának nagyságát,
összetételét, erejét nem ismeri, sem az ellentábor arcvonalát nem látja – nem láthatja
– tisztán. S ha az előbbin tudatosan „begyűjtött” politikai tapasztalatokkal
viszonylag könnyen lehet is segíteni, az ellentábor, a nemesség szerepét
illetően egy, az idő haladtával csak súlyosbodó dilemma elé kerül. E dilemmában
feltétlenül része van annak, hogy a politikai vezetéshez legközelebb álló
nemesi rétegek, csoportok maguk is elszánt harcot vívnak a reakció ellen, s
ezekkel célszerűbb szövetséget kötni, semmint szembefordulni velük. De mélyebb
okát adják az indulatokat szabályozó megfontoltságnak az osztályellentétek
forradalmi megoldásának aggasztó kilátásai. Egy belső szociális forradalomnak –
erre a meggyőződésre jut a magyar történelemről szerzett ismeretei alapján
ugyanúgy,mint az 1846-os galíciai események hatására – óhatatlanul a nemzeti
függetlenség ügye látná kárát, hiszen a reakcióban mindenkor szövetségesére
lelő idegen hatalom csak ürügyet találna a még nyíltabb beavatkozásra. A
nemesség tehát részben ellenfelet jelent – amennyiben együtt lehet működni vele
a nemzeti függetlenségért való harcban -, de jelent versenytársat is, hiszen ha
a liberális ellenzéknek –megelőzve-leszerelve a radikálisokat – sikerül valamit
elérni az országgyűlésen rendi kiváltságai védelmében, ezzel egyszerre
szolgálná a nemzeti függetlenség ügyét, s konzerválná a feudális
osztályviszonyokat. S e bonyolult helyzetből nem kevésbé bonyolult tanulságok
következnek a költő számára: úgy kell érvényesítenie a nemességgel szemben a
plebejus és polgári érdekeket, hogy közben szövetségre is kell lépni vele, de
nem szabad, hogy e szövetséget kihasználva a nemesség Béccsel szemben az egész
nemzet képviselőjeként lépjen fel.
Petőfi
egyértelmű forradalmi etikájának és ideológiájának ehhez a bonyolult valósághoz
való igazodása természetesen nem mehet végbe ellentmondások nélkül. Verseinek
egyik csoportja – a megvetéstől a fizikai megsemmisítés szándékáig – a nemességgel
szembeni gyűlöletének széles skáláját jelzi (Dalaim, Hazatértem,
Nagykárolyban, Magyar nemzet, Palota és kunyhó), de ezekkel egyidejűleg
születnek a szövetség-keresés költői gesztusai is (Erdélyben, Magyar vagyok, A
magyar ifjakhoz). A nemességgel szembeni magatartásának
határozatlanságáról vall ekkor írott politikai lírájának rapszodikusan változó
hangneme is. Fenyegető, ha a nép helyzetének tarthatatlanságát látja (Dalaim,
Palota és kunyhó stb….) prófétai düh ragadja el, féktelenül ironikus,
ha a nemzeti érdekeket tartja szem előtt (Nagykárolyban, Magyar nemzet), és
patetikus, ha konkrét politikai cél érdekében agitál (Erdélyben). De talán a
legfeltűnőbb jele szemlélete bizonytalanságának a versekben nyomon követhető
haza-, illetve nemzet-fogalom tartalmi módosulása. „Isten csudája, hogy még áll
hazánk” – mondja 1846 elején, s alig
több, mint egy esztendővel már így fogalmaz. „Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?” – Vagyis a
többes szám első személyű birtokos személyraggal „ellátott” haza létre, értelme
éppolyan problematikus, mint a többes szám második személyűé. S nem azért, mert
szubjektíve egyre jobban eltávolodik a nemesi nemzettől, hanem mert akikkel
szövetséget vállal, azoknak nincs hazájuk.
„Haza
csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.” – szögezi le tőle meglepő
szűkszavúsággal A nép című költeményben, kimondatlanul hagyva a megállapításban
rejlő konklúziót, s függőben hagyva értelmezését is. Nem hisszük, hogy azért,
mert ezek maguktól érthetők lennének. Legfeljebb az életmű egésze felől
személve tűnhetnek annak, de 1846 nyarán, amikor ez a vers született, sokkal
inkább megrendülést okozott Petőfiben e probléma végiggondolása, mint a
cselekvésre vezérlő igazság feltalálásának örömét. Nyilvánvalóan nem most veszi
észre először a nép jogfosztottságát és nyomorát, de versei és prózai írásai
tanúsága szerint most szembesíti először ezt a tényt forradalmi programjával. S
nem is azon rendül meg – hiszen régen tudja -, hogy a népnek nincs joga, hanem
attól a felismeréstől, hogy ezt a népet nem lehet a haza védelmében: a nemzeti
függetlenségért mozgósítani. A nemzeti egység nélkül megvalósíthatatlan
szociális forradalom, s a szociális átalakulás nélkül megvalósíthatatlan
nemzeti egység feloldhatatlannak látszó ellentmondását villantja fel ez a vers.
Új elem ez a költő tudatában, nem véletlen, hogy újfajta versszerkezetet s
szokatlan hangvételt is teremt.
Ellentétben
más Petőfi-kutatók véleményével, mi sem az ihlet aszimmetrikus működését nem
érzékeljük a versben (Lukácsy Sándor koncepciójával van itt vitánk), de azt sem
látjuk igazolva, hogy e költeményben már jogkövetelésről lenne szó, s hogy a „verslényeg
a nép hatalmi aspirációját”, „a valóságos népi felemelkedés dinamizmusát”
képviselné – ahogy Pándi Pál értelmezi. Feltűnően szimmetrikus ez a
versszerkezet: az első strófa ténymegállapítása (a nép vérét és verítékét ontja,
amíg csak élte tart) intonálja a másik két versszakot nyitó kérdéseket („Miért
hullatja vertékét?”… vért miért ont?), s válasz helyett mindkét strófa csak a
kérdések bonyolultságára, a formális logikával adható feleletek elégtelenségére
világít rá. A szerkezet szimmetriáját pedig az ihletet is szimmetrikusan
működtető szemléleti egység, a gondolati következetesség biztosítja; azé a
gondolaté tudniillik, hogy a nép szempontjából se munkájának, se harcának
nincsen értelme. Munkájának azért, mert szükségleteit „az anyaföld magátul
megtermené talán”, harcának pedig azért, mert a haza, amiért vérét ontja, csak akkor
lenne az övé, ha jogai lennének, viszont – „a népnek nincs joga”.
Semmivel
sem mond ki többet a vers, s ha többet sejtünk benne, arra csak a gyanúsan
kidolgozatlan, kommentálatlan konklúzió nyitottsága, költői jelentésének
többértelműsége ad okot. Ám éppen ez a többértelműség nem engedi meg, hogy a
versnek határozott politikai célzatot, bármiféle agitatív szándékot
tulajdonítsunk. Hiszen a második versszak sorai között éppúgy jelen van a
felvilágosítás szándéka, mint a megdöbbenés okozta csend: a nép még mindig
állati szinten é, met az eledelen és ruhán kívül nincs semmire sem igénye! S
mégis, ki ne érezné ugyanakkor az őszinte csodálkozás hangját?! Mert itt
lappang az a kérdés is, vajon csakugyan miért dolgozik ez a nép szükségletén
felül. Ne tudná, hogy akik elveszik tőle a felesleget, igazságtalanul veszik
el? S ha tudja ezt, mi kényszeríti? A félelem? A megszokás? Beletörődés a világ
változtathatatlanságába? Vagy az elpusztíthatatlan illúzió, hogy egyszer majd
többre jut, ha többet verítékezik? És akármi legyen ennek az értelmetlen és
érthetetlen tűrésnek az oka, mit lehet kezdeni ezzel az állati igénytelenségű
néppel? Ki lehet-e mozdítani, s hogyan? – Látható talán, hogy minden kimondott
kérdés további kérdések sorát sugallja, s ezek inkább egy
vívódó-töprengő-meditáló költőről vallanak, semmint egy politikai programért
harcoló néptribunról.
Nem
abban van tehát A nép kivételes jelentősége, hogy a liberalizmus nép- és
hazafogalmával egy plebejus öntudatú nép- és hazafogalmat állít szembe, hanem
hogy hírt ad a költő eszmei fejlődésének egy kritikus pillanatáról. Arról a
pillanatról, amelyben rádöbben, hogy nem elég kritikával szemlélni a
liberalizmus álláspontját, ha nem tud azzal egy konkrét, a nép érdekeit
képviselő forradalmi programot szembesíteni. Nem elég, mert ez a legfontosabb
feladat, ez a forradalom felé haladó forradalmiság legnehezebb erőpróbája,
amelyet – ha most meghaladja képességeit – legfeljebb elodázni lehet, de
megkerülni nem.
E
rendkívüli iramú pályán viszonylag hosszú időnek, több mint nyolc hónapnak kell
eltelnie, amíg magát eléggé felkészültnek, s a körülményeket elég alkalmasnak
érzi ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a feladattal is. A nép nevében költője A nép
felelet nélkül hagyott kérdéseire válaszol, ezért bukkannak fel újra a korábban
használt képek –most már kibontva, átformálva, új összefüggések közé és más
megvilágításba helyezve azokat.
Ott
a vershangulatot a szabadesés tehetetlenségével rántotta magával a
valóságélmény: „a népnek nincs joga” – itt ugyanez az élmény indulati
felhajtóerőként működik: „jogot a népnek!” Ott egyetlen egyszer, versvégi
helyzetben, logikailag meghatározatlan összefüggésben hangzik el a valóságélmény
okára mutató megállapítás („a népnek nincs joga!), itt érvekkel, gesztusokkal
motiválva négyszer ismétli meg magával a valósággal szembeforduló jogkövetelést
(„emberhez illik, hogy legyen joga”, „emberjogot
a népnek”, „Miért a jog csupán tinálatok?”, „Jogot a népnek az emberiség Nagy
szent nevében… S a hon nevében egyszersmind…”) – a versszerkezet tengelyébe
építve azt. A nép igénytelenségére hivatkozó sorok jelen idejű igealakja („Amennyit
ő kíván Az eledelbül és ruhábul: Hisz
azt az anyaföld magátul Megtermené talán.”) ott azt sejteti, hogy miért nem tud
továbblépni a költő a valóság puszta tudomásulvételnél – itt ugyanennek a
képnek múlt időbe helyezése („A nép egykor
csak eledelt kívánt, Mivelhogy akkor még állat vala”) igazolja a cselekvő költői magatartás jogosultságát, sőt
szükségességét. Ott a nép szenvedését érzékeltető kép („hullatja verítékét”)
stiláris jelentéstartalmával és kontextusával is a valóság értelmetlenségét és
érthetetlenségét sugallja (olyan kérdő mondatba épül, amelyre nem érkezik válasz,
s a „hullatja” ige csak a munka terhét hangsúlyozza, anélkül, hogy tárgyára,
céljára is utalna) – itt ugyanez a motívum („a népizzadás csorog”) módosult
stiláris tartalommal és más szövegösszefüggésben nem a szenvedést, hanem a
szenvedés árán megőrzött és termékennyé tett hazához való jogot hangsúlyozza (a
folyamatos szemléletű „csorog” ige, s az –ás képzős főnév is dinamikusabb
mozgást fejez ki, mint a „hullatja verítékét”).
A nép nevében tehát egyfelől lezárása, összegezése, másfelől
pedig feloldása és meghaladása egy olyan – viszonylag hosszú – folyamatnak,
amelynek tartalmát, ütemét és esztétikai minőségét a konkrét körülményekkel
szembesített elvont forradalmi program ellentmondásai, a forradalom lehetőségét
még nem látó forradalmár türelmetlensége, tanácstalansága, tájékozódási zavari
határozták meg. Míg korábban a forradalom szociális és nemzeti céljainak
dilemmájából hol az érdekazonosság (Erdélyben), hol pedig az
érdekellentétek abszolutizálásával keresett kiutat (Dalaim, Palota és kunyhó
stb. …), A nép nevében költője először tesz kísérletet a vélt
antagonizmus dialektikus feloldására.
Minőségi
fordulatot jelez tehát ez a vers a valóság adottságaihoz közelítő-igazodó
forradalmi program fejlődésében, de jelzi a valóságtól elválasztó távolságot, a
közelítés óvatosságát, kísérletező jellegét is. A költői magatartás és a
vers-tartalom agitatív külső jegyei, s az agitáció lélektani, logikai
követelményeivel nem számoló, szembetűnő retorikai vétségek –amint ezt
elemzésünk elején is megállapítottuk – önmagukban is megkérdőjelezik azt a
feltevést, hogy A nép nevében-t Petőfi tényleges politikai agitációnak szánta.
A vers „életrajzi” adatai bizonyítják: valóban nem erről volt szó. 1847
tavaszán, amikor ez a költemény született, a győri Hazánk című lap volt Petőfi legradikálisabb verseinek fóruma, s e
lappal való kapcsolatát feltáró kutatásokból – Hegedűs András és Martinkó
András tanulmányaira gondolunk – tudjuk, hogy A nép nevében nem a cenzúra miatt
maradt ki az itt közölt forradalmi költemények közül. Petőfi nemcsak megjelentetni
nem óhajtotta ezt a versét, de – a Hazánk szerkesztőjének, Kovács Pálnak
elküldött költemények jegyzékének tanúsága szerint – még csak megmutatni sem
kívánta barátjának. A pesti irodalmi lapok viszont hírül adják, hogy az Ellenzéki Kör márciusban rendezett
ünnepségén Petőfi – „a legnagyobb lelkesedésre ragadva hallgatóit” – a Dalaim
után A
nép néven című költeményét szavalta el. Az egybehangzó feljegyzések
bizonyítják, hogy nyilvánosság elé lépett tehát ezzel a verssel – csak éppen
nem az elé a nyilvánosság elé, amelyiknek a Dózsa szellemét idéző fenyegetést
szánta.
A
verset életre hívó és befogadó történelmi-életrajzi körülmények leglényegesebb
sajátságára utal ez az adat. Arra a
distanciára tudniillik, amely a költő tényleges élethelyzete és a versben megszólaló
fiktív lírai hős fiktív politikai szerepe között feszül; Petőfi tudja, hogy sem
a politikai körülmények, sem saját lehetőségei nem érettek még arra, hogy a jobbágyság képviselőjeként az erősebb pozíció
biztos tudatában lépjen fel a nemességgel szemben, csak készül, azt is
mondhatnók, főpróbát tart, hogy ne csak programja, de hangja, fellépése is
határozott és meggyőző legyen majd, ha eljön a „bemutató” ideje.
Kortesbeszéd
is tehát ez a vers, amely még nem az ellenfélnek, csak a párthíveknek szól, s
amelynek nemcsak a képviselt ügy igazáról kell meggyőzni hallgatóit, de a „képviselő-jelölt”
alkalmasságáról, pártvezéri elhivatottságáról, adottságairól is. Bizonyítania
kell: mestere a szónak, ismeri és használni tudja a retorika minden fogását,
akár az értelemre, akár az érzelmekre, akár az ellenfél önérzetére, vagy puszta
ösztöneire kíván hatni. Ezért más és más mindegyik strófának a hangneme, s a
hangnem, a harcmodor mögött folytonosan változó az ütközetbe vetett fegyverek
minősége, „hatótávolsága” is. Ezért nem tökéletes agitáció ez a vers, s
ugyanezért tökéletes lírai költemény. S ma, amikor az oly sokáig aktuális
politikai mondandója veszített izgalmából, ezért nem apadt meg emóciókat és indulatokat
mozgató szuggesztív ereje. S így őrizhette meg politikumát, amely – miközben „megszabadult”
konkrét tartalmától – általánosabb érvényűvé emelkedett. Történelembe avatkozó
felelős cselekvést, a pusztító erők megfékezéséért sürgetett ésszerű
kompromisszumokat jelent. Azért meggyőzően, mert mögötte ma is ott érezzük a
mondanivalónak szubjektív hitelt adó személyes élményt. Mert a legszebb mámor:
a táborára és feladatára talált „küldetéses” ember dinamikus nyugalma sugárzik
ebből a versből.
Forrás: Mozgó Világ
1976/6. december 48-60. l.