Kulin Ferenc: Egy mai versről – Petőfi Sándor: A nép nevében (elemzés)

Petőfi Sándor: A nép nevében (Pest, 1847. március)

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,

Mivelhogy akkor még állat vala;

De az állatból végre ember lett,

S emberhez illik, hogy legyen joga.

Jogot tehát, emberjogot a népnek!

Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg

Isten teremtményén, s ki rásüti:

Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?

Miért a jog csupán tinálatok?

Apáitok megszerzék a hazát,

De rája a nép-izzadás csorog.

Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!

Kéz is kell még, mely a földet kihányja,

Amíg föltűnik az arany ere...

S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?...

De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,

Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség

Nagy szent nevében, adjatok jogot,

S a hon nevében egyszersmind, amely

Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.

Az alkotmány rózsája a tiétek,

Tövíseit a nép közé vetétek;

Ide a rózsa néhány levelét

S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;

Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

**

Vajon mi a titka, hogy Petőfi politikai lírájának egyik legismertebb, legnépszerűbb darabja ez a vers? Történelmi fejlődésünk tragikus lassúsága, az 1848-as polgári forradalom után még egy évszázadig agonizáló feudalizmus termelte-e nemzedékről-nemzedékre újjá azokat az indulatokat, amelyeket a Dózsa szellemével szövetkező forradalmár költő lázító „beszéde” bármikor fel tudott korbácsolni: Az elnyomottak, a jogtalanok, a nyomorban szenvedők igazságát tudatosította hallgatóiban ez a vers? Azoknak az erkölcsi erőfölényét, akik legelemibb emberi jogaikért harcolva is előbbre valónak tekintik saját ügyüknél a nagyobb ügy: az emberiség és a haza „nagy szent” érdekét? – Bizonyos, hogy A nép nevében hatásának, népszerűségének – legalábbis egyik – okát ebben kell látnunk. De csak az egyiket, s nem biztos, hogy a leglényegesebbet. Hiszen szuggesztív erejét ma sem vesztette el, pedig politikai jelentése még csak közvetve, áttételesen sem nevezhető már aktuálisnak.

Több, mint ötven évvel ezelőtt Horváth János – aki pedig Petőfi politikai versei fölött különösen szigorúan ítélkezett – figyelt fel rá először, hogy A nép nevében azok közé a – szerinte csekély számú – politikai versek közé tartozik, amelyekben „a politikai aktualitás korántsem jelenti szükségképp a líraiság csődjét”. Noha – folytatja Horváth János – „aktuális programot tűz ki, s annak érdekében izgat, nem egyszer a józan társalgás, rábeszélő fejtegetés majdnem prózai eszközeivel, költőietlennek azért mégsem mondható”. Horváth János véleményével egy ponton értünk tökéletesen egyet: A nép nevében-t – politikai izgalma mellett – költői értéke, esztétikai kvalitása teszi maradandó értékű művé.

A kérdés csak az – s elemzésünk erre keresi a választ -, „leírható-e” ez a költői érték, miben ragadható meg esztétikai kvalitása, s hogy milyen összefüggésben van ez a vers politikumával.

Megfordítva a kérdés-sort, azzal kell mindenekelőtt tisztában lennünk: milyen szerepe volt a verset életre hívó ihlet működésében a politikai mondandónak. Indokolt-e, hogy már a címe hallatára is szónoki emelvényen látjuk magunk előtt a költőt, amint egyre hevesebb mozdulatokkal kísért, egyre emelkedettebb hangján oktatja-fenyegeti a meghallgatására kényszerített nemeseket? – A vers minden strófájából kiáltó agitatív szándékot látva is kérdéses: csakugyan közvetlenül a nemességhez forduló politikai agitációról van-e szó?

Akkor felelhetnénk csak igen-nel, ha maga a vers megfelelne azoknak az elemi követelményeknek, amelyek az agitációval szemben általában támaszthatók. Egyfelől annak a tartalmi kívánalomnak, hogy tárgya olyan aktuális közéleti-közösségi ügy legyen, amely érdekében mozgósítható közösséget kell szervezni, másfelől annak a formai kritériumnak, hogy az érvelés szerkezete, logikája alkalmazkodjon a rábeszélés lélektani feltételeihez.

Ha nem a nép, hanem a megszólított-megfenyegetett nemesség helyébe képzelve magunkat olvassuk el a verset, könnyen belátjuk, hogy ez utóbbi kívánalmat nem teljesíti. Az egyes versszakok önmagukban meggyőző érveket vonultatnak fel, de együttesen nem fokozzák, inkább zavarják, gyengítik egymás agitatív hatását. Akivel szemben a Dózsa-lázadás emlékét idéző fenyegetés eszközét kell alkalmazni, az régen nem fél már Isten jogtalanságot büntető kezétől, akinek pedig az erkölcsi érzékenységére ezzel még hatni lehet, azt fölösleges „felvilágosítani” a kizsákmányolás ésszerűtlenségéről („Mit ér csak ekkép szólani:…)”. Ám ha az első három versszak retorikai következetlenségét valamelyest leplezné is a fenyegető-kioktató alapállás hasonlósága, a negyedik strófa éles tónus-váltása akkor is árulkodó lenne. Az a nyers és leplezetlen irónia, ami itt felcsattan, nem segíti egyetlen korábban kifejlett érv hatékonyságát sem. Ha az első versszak a nemesség fenyegetettségére, a második morális érzékenységére, a harmadik józan belátására apellál, ennek a strófának önérzetre törő, megalázó iróniája az agitáció legelemibb pszichológiai feltételét semmisíti meg.

De nem igazolja A nép nevében közvetlenül agitatív, politikai célzatát a költemény tárgya sem. Petőfi – hétszer is ismételve – jogokat követel a népnek, ám ezzel a jogköveteléssel a nemesi liberalizmus programját sem lépi túl. Sőt, még csak ki sem meríti azt. Több, mint tíz esztendővel korábban a szabadságjogok mellé már Kölcsey is tulajdont követelt, s a paraszti birtokszerzés, a földhöz juttatás mértéke és üteme fölött csapnak össze a negyvenes évek különböző reformpolitikai irányzatai is. S tegyük hozzá: nem új elem az a taktikai megoldás sem Petőfi részéről, amelyik az alulról jövő forradalom veszélyével fenyegetve sürgeti a késlekedő reformokat. Ha nem is azzal a szándékkal, mint Petőfi, de ezt teszi Eötvös József is híres Dózsa-regényében, tette már Széchenyi, Kossuth, s náluk is korábban Wesselényi és Kölcsey – csaknem valamennyien éppen Dózsára emlékeztetve.

Retorikai ügyetlenséggel megformált, elkésett programnyilatkozat lenne hát A nép nevében? – Ha aktuális politikai cselekvés szándékát feltételeznénk ihletőjének, akkor feltétlenül annak kellene minősítenünk. Másban kell tehát keresnünk költői értékét, anélkül azonban, hogy a politikai mondanivaló fontosságáról megfeledkeznénk.

Az agitáció tárgya és módszere helyett magára az „agitátorra” fordítva figyelmünket, maradjunk egyelőre a költemény keretét adó strófánál. Ez a verset nyitó, s a vers végén megismételt nyolc sor – mintegy abroncsként feszülve a költeményre – nemcsak a vasfegyelmű forma arányosságát biztosítja, de félreérthetetlenné teszi a költő politikai álláspontját is. Itt az utolsó pillanat, amelyben még meg lehet fékezni a gyökeres társadalmi változásért szerveződő erőszakot: ha most nem cselekszik a nemesség a nép javára saját jól felfogott érdeke szerint, a nép életét sem fogja kímélni, ha útjába áll. A politikai fogalmak nyelvére fordítva a szót: Petőfi – ha figyelmeztető-fenyegető tónusban is – egyértelműen a reformpolitikát igenlően, a forradalmi megoldás veszélyeinek, kockázatának tudatában egy parasztlázadás megelőzéséért, az erőszakmentes átalakulás érdekében emel szót. A tónusból nyilvánvaló az is, hogy ezt a békítő-egyeztető programot nem a nemesség féltése, nem humánus megfontolások, s nem is a forradalmi átalakulástól való elvi tartózkodás diktálja, hanem taktikai érdek, amelynek politikai-érzelmi hátterében – kimondatlanul is – a nemzeti egység megmentésének a szándéka rejlik. Egyszerre jelenti ily módon ez a strófa egy politikai kompromisszumnak nemcsak elvi-taktikai elfogadását, de türelmetlen sürgetését is, s e kompromisszumot szubjektíven értelmező érzelmi-indulati fenntartásokat.

Ez az ellentmondás határozza meg A nép nevében formai sajátosságait is. A vers agitatív-retorikus jellegéből következően a szókincs és a mondatok szerkezete is a köznapi nyelv természetéhez igazodik, szükségképpen távol tartva magától a költői képalkotás, a nyelvi tömörítés kínálta stiláris lehetőségeket. A versformára „nehezedő” esztétikai funkciót emiatt szinte teljes egészében a költemény zenei struktúrája látja el, értve ezen a vers hangtestét, a kijelentő, a kérdő, a felkiáltó és felszólító mondatok intonációs rendszerét, de legfőképpen a rímszerkezetet.

Az  abxbccdd  rímszerkezet egyetlen strófában – a harmadikban – kicsit módosul ugyan, de ez a moduláció érintetlenül hagyja az egész versben ismétlődő rímképlet alapvonását. Azt a sajátosságot tudniillik, hogy a versszakok első négy sorának keresztrímeit a második négy sorok párosrímei követik – sajátos zenei feszültséget teremtve ezzel. Nem hisszük, hogy bármely rímképletnek egyértelmű zenei-esztétikai jelentése lenne, de különböző rímszerkezetek egymás mellé kerülve feltétlenül értelmezik egymást. Ezt figyelhetjük meg itt is. A keresztrímet mértéktartó, kiegyensúlyozott, visszafogott magatartás kifejezőjének érezzük, nemcsak azért, mert az egymást késleltető hívó- és válaszrímek mérsékeltté teszik a zenei ismétlődés ütemét, hanem mert maguk a hívórímek is áthatják: „leárnyékolják” és korlátozzák egymás akusztikai terét. A késleltetés nélkül egymásra csapó, s az akusztikai ütközést elkerülő párosrímek ehhez képest markánsabbnak, nyersebbnek hatnak, mindenesetre energikusabb, türelmetlenebb, indulatosabb magatartásról adnak jelzést. S noha a kétfajta rímszerkezet egyáltalán nem követi a vers logikai-retorikai egységeit, ellentétükben mégis ugyanaz a feszültség jut kifejezésre, mint a költemény más dimenzióiban: indulati reflexek és intellektuális fegyelem disszonanciája.

Egészítsük ki ezt azzal, hogy ezt az ellentétet – a kompromisszumot tagadó indulat ösztönös lobbanásait és tudatos visszafojtását – tükrözi a vers egész szerkezete is. Ahogy a negyedik strófa leplezetlen iróniájával „kibújik” a patetikus hangolású költemény egészéből, hogy aztán az ötödik és hatodik versszak felfokozott pátosza korrigálja ezt a disszonanciát, úgy „ugrik ki” minden strófa négy tíz szótagos jambikus sora után az ötödik és hatodik sorok tizenegy-tizenegy szótagja, melyeket azután újra a tíz szótagú hetedik-nyolcadik sor „fog vissza”. S ez a szerkezet, az őt alakító érzelmi-indulati tartalmakkal együtt, közvetve már a költői szubjektum természetéről vall. De csak közvetve, s ez arra kényszerít, hogy magát a szubjektumot – visszatérve az első strófához – más módszerrel próbáljuk megközelíteni.

Vajon melyik gondolatban, melyik képben ragadható meg Petőfi eredetisége? A fölkelő „szörnyű nép”, amelyek „vesz, ragad” – csak utal azokra a képekre, amelyeket a konzervatív-reakciós történetírás vett át a parasztháborúról szóló forrásmunkákból. Szívesebben tartanánk Petőfi ihlete teremtményének a szép és forradalmi erejű strófazáró képet: „de szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz”, s „Ismét pusztíthat e láng”, de ezt a költői képet – prózában – már Kölcsey is használta. „Itt a szó ama halhatatlan, hódithatatlan szellemről van – írta Dózsára utalva egyik országgyűlési beszéde befejezésében -, mely százak óta,most lánggal lobogva, majd hamv alatt emésztődve ég.”

Nincs tehát egyetlen olyan gondolati vagy képi eleme a versszaknak, melyet Petőfi logikája vagy képzelete teremtett volna, a nyolc sorban mégis teljes egyéniségével, tökéletes eredetiségével van jelen a költő. És ezáltal nyer új tartalmat a gondolat és új jelentést a kép. Azáltal, hogy Petőfinek van mondandója velük: a költőnek, aki – tőle szokatlan módon – nem szólal meg egyes szám első személyben, de ott rejtőzik a többes szám második személyű állítmányokban; ott van a felszólító módban: „adjatok!”, „vigyázzatok!” – ő a felszólító -, a kérdésben: „Nem hallottátok Dózsa György hírét?” – ő a kérdező -, s a kijelentésben: „elégetétek” – de ez már több is, mint kijelentés, ebben már vád van és felelősségre vonás. Az egyes szám első személy távolmaradása a versből tehát nem a szubjektummagába zárkózására utal, hanem éppen arra, hogy sikerült önmagát a közölt gondolatban és indulatban maradéktalanul kifejeznie.

Ha a retorikai virtuozitásnál mélyebbről fakadónak érezzük a költői ihletet, az itt megjelenő költői szubjektum kibontakozására kell figyelnünk. Ám a fellépés, a tónus, a gesztus – tehát mindazok a szcenikus eszközök, amelyek az első strófában a költői én-re irányították figyelmünket – a második versszaktól már csak hangulat-teremtő szerepet játszanak, s a szubjektum közvetlenül a vers mélyebb rétegeiből: az érvek minőségét meghatározó logikai-szemléleti tartalmak révén fejezi ki önmagát. Hogy ezek a tartalmak valóban a költői sajátjai – s már nem átvett közhelyek, amilyenekkel a keretzáró strófában találkoztunk -, azt A nép nevében gondolati motívumainak lírai előzményei igazolják.

Több Petőfi-kutató is felhívja a figyelmet arra – az egyébként gyakran tapasztalható jelenségre -, hogy egy-egy érzelmi vagy gondolati problematika jelenlétéről és fejlődéséről képek, nyelvi fordulatok ismétlődő felbukkanása ad hírt. Hogy A nép nevében elemzésénél is figyeljünk erre, azt a – csaknem egy esztendővel korábban írott – A nép című költemény nyilvánvaló tartalmi rokonsága is indokolttá teszi. Ám nem ez az egyetlen vers, amelyben A nép nevében képi elemeinek, nyelvi formáinak, stiláris megoldásainak előzményeire bukkanunk.

Szemléletes példát kínál egy-egy motívum fejlődéstörténetére az 1846. november 15. keltezésű Kovács Jánosné emlékkönyvébe című vers egyik részletének A nép nevében két helyével való összevetése. Íme az Emlékkönyvbe írott sorok:

„… a jellem az,

Ami az embert emberré teszi,

Enélkül hitvány, öntudatlan tárgyak

Vagy legföllebb is állatok vagyunk.

Oh hölgy! könyörgök hozzád a haza

S az emberiség kettős szent nevében:

Ha gyermekekkel áld meg majd az isten

Olts gyermekid szívébe jellemet…”

És A nép nevében két részlete:

„S a nép hajdan csak eledelt kívánt,

Mivelhogy akkor még állat vala;

De az állatból végre ember lett

S emberhez illik, hogy legyen joga

Jogot a népnek, az emberiség

Nagy szent nevében, adjatok jogot,

S a hon nevében egyszersmind…”

- Nyilvánvalóan nem puszta közhelyek véletlen ismétlődéséről van szó. Mindkét vers az emberség („emberiség”) kritériumát határozza meg: az egyik a jellem, a másik a jog fogalmával. De – mint ahogy minden azonosító meghatározás tagjai felcserélhetők – nemcsak a jellem és jog minősíti az emberséget, hanem az emberség fogalma is értelmezi: adott esetben az esztétikai általánosság szintjére emeli a moralizáló bölcselkedés és az aktualizáló politizálás kulcsszavait – újmegvilágításban villantva fel a haza (hon) szó jelentését is. S ha tudjuk, hogy a nemesi hazafogalomból egyre jobban kiábránduló, a liberálisok hazafiság-eszményétől egyre messzebb távololdó költő pályáján 1845-től „a korábbi arányokhoz képest csökken a hazaköltészet kiterjedése, viszont – Pándi Pál megállapítását idézzük – egyre több versben jelenik meg a „világ”, majd mind sűrűbben az „emberiség”, akkor a két fogalom (haza és emberiség) összekapcsolása azt a mélyebb összefüggést is láthatóvá teszi, hogy Petőfiben ekkor már a nemzeti és egyetemes emberi célok ellentmondása megszüntetésének: politikum és etikum szintézisének igénye munkál.

Míg e két vers között ugyanazon szemlélet belső logikája (az embert az állattól minőségileg megkülönböztető egyéni és társadalmi jegyek összetartozása) teremt kapcsolatot, hasonló időtávolságban olyan vers-előzmények is felfedezhetők,amelyek A nép nevében-ben kitisztuló gondolat fejletlenebb változatát, embrióformáját mutatják. Ilyen az 1846 decemberében A magyar nemzet alábbi részlete:

„Oly szép ország, oly virító

S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van,

mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.”

- Ha nem tudatos is, bizonyára nem is véletlen, hogy az itt használt bánya-képhez akkor tér majd újra vissza, amikor eljut az általa megjelenített ellentmondás gondolati feloldásáig:

„Apáitok megszerzék a hazát,

De rája a népizzadás csorog.

Mit  ér csak ekkép szólni: itt a bánya!

Kéz is kell még, mely a földet kihányja,”

- Míg A magyar nemzet a természeti lehetőségek és a társadalmi valóság ellentétének abszurditását hangsúlyozza csak, A nép nevében már a társadalmi ellentmondások lényegére világít. A magyar nemzet bánya-képe statikus, csak önmagát jelentő kép, A nép nevében bánya-motívumának szimbolikus jelentése egész szövegkörnyezetére kisugárzik. Az idézet első két sorában a szerzés (a honfoglalás) történeti jogán birtokolt haza fogalmával a munka és szenvedés árán kiérdemelt haza fogalma kerül szembe, de az ezt követő bánya-motívum olyan logikai elemeket hordoz, amelyek nemcsak értelmezik, kiegészítik, de túl is haladják ezen okfejtés szemléleti tartalmát. Mert ha e két sor értelme szerint a szerzés jogán birtokolt haza fogalma mellé a szenvedéssel birtokba vett haza fogalmának is érvényt kíván szerezni a költő, a bánya-kép jelentése már cáfolja, hogy a szerzett érték egyáltalán birtokba vehető lenne a tulajdonból kirekesztettek munkája, szenvedése nélkül. Ha tehát előbb – a liberális eszmei –politikai szótárból kölcsönzött fogalmakkal –még csak a nép polgárjogosításának az óhaját fejezi ki, a következő sorok már azt a leplezetlenül plebejus felfogást tükrözik, amelyik a szerzett és öröklött tulajdon elvont eszméjével a megszenvedett és teremtett érték realitását állítja szembe. Miként a bánya munkás kéz nélkül puszta természet, az „apáitok” által megszerzett haza is csak kerete, potenciális lehetősége annak a hazának, amellyé a nép birtokbavétele révén kerülhet.

Ugyanaz a gondolati előrelépés, amelyet itt a két vers hazafogalmának különbségében megfigyelhettünk, tetten érhető A nép nevében következő strófájában is. Annak a felismerésnek a csírájával, hogy a nép felemelésére a honvédelem, azaz a nemzeti függetlenség érdekében is szükség van, már a A nép című költeményben is találkozunk, de közvetlen előzményére A magyar ifjakhoz intézett költői felhívásban bukkanunk:

„Mert ti az életet meg nem érdemlitek,

Egész nagy csillagok őseitek,

És ti? csak parányok!

Ne adja a balsors, hogy e szegény haza

Bajában reátok szoruljon valaha…

Ti meg nem ónátok.”

 - Ez a feltételes módban elhangzó tagadó kijelentés látszatra határozottabb ítéletnek tűni, mint A nép nevében provokatív kérdése:

„Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?”

hiszen – formailag – válaszol is erre. De csak formailag! Mert amíg A magyar ifjakhoz tagadó válasza nem több a költő szubjektív vélekedésére alapozott prognózisnál (ti.: ha bajba jutna a haza, a magyar ifjak nem tudnák megvédeni, mert ők – az őseikhez képest – „csak parányok”. – A nép nevében ironikus kérdésében lappangó aggodalmat az ősök tehetetlenségét is leplező történeti tények indokolják.

„De ezt kérdeznem… engedelmet kérek,

Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak,mely ott úgy futott?”

Az elemzett vers-előzmények tanúsága szerint nem pusztán egy problematika továbbéléséről vall tehát A nép nevében, de gondolati továbbviteléről is. Hogy ez a gondolati továbblépés a költő politikai szemléletének lassú alakulását jelzi-e csupán, avagy a költői világkép és magatartás gyökeres, minőségi változásának a jele – erre a kérdésre a költő eszmei fejlődésére kitekintő elemzés adhat csak választ.

Petőfi a Levél Várady Antalhoz című – 1846. májusában kelt – költeménye szerint lélekben már kész forradalmár, a hangsúlyt mégis arra kell tennünk, hogy még csak lélekben az. Hiszi („hinni kezdem”), hogy dicső napok fognak következni. „Midőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejöket, S végigmennydörgik a föld kerekén: „Legyünk rabokból ismét emberek!””, s azt is érzi, hogy a magafajta emberre a hazának „szüksége lesz”, de ez a látomás és ez a küldetéstudat egyelőre csak emócióit hevíti át. A forradalmak természetén elmélkedve azzal a gondolattal is megbékül, hogy a „dicső napok” vért is fognak követelni, de ennek az alternatívának az elfogadása is „csak” a forradalmiság, s nem a forradalom felé jelent előrelépést. Hogy odáig eljusson, két nagy próbán kell átesnie. Az egyik a jellem, a morális erő próbája: a forradalom érzelmi igenlését kell a – halál esélyével is számot vető – cselekvő vállalásra váltani; a másik az intellektusé: fel kell mérni a forradalom reális politikai esélyeit, meg kell szervezni a kezdeményezésre alkalmas erőket, tisztázni kell a harc konkrét programját, s találni olyan eszközöket, amelyek ez előtt a konkrét program előtt világtörténelmi perspektívát is nyitnak. Annak a szűk két esztendőnek a verstermése, amely a Várady Antalhoz írott harci riadótól a forradalom kitöréséig tart, erről a kettős erőpróbáról ad folyamatos jelzéseket, s ezek tanúsága szerint az intellektus erőpróbájának nevezett feladat látszik nehezebbnek, bonyolultabbnak.

A Felhők ciklus után A nép nevében előtt írott versek között alig találkozunk a lelki elfáradás, a küldetés előli menekülni akarás jelével (Karácsonkor, Szomorú éj), de ezek a jelek sem érvénytelenítik, inkább hitelesítik azoknak a költeményeknek már-már extatikus pátoszát, amelyek a költő halálra-szántságáról, apostoli küldetés-vállalásáról vallanak (Sors, nyiss nekem tért, Véres napokról álmodom, Egy gondolat bánt engemet). Távolról sem ilyen egyértelmű és egyenes vonalú az a szemléleti folyamat, amely a forradalmi gyakorlat felé vezet.  Az azonnali és végső változást sürgető radikális indulat tudniillik nemcsak a forradalomra még éretlen körülmények miatt kényszerül „belső pályára”, de azért is,mert maga a költő sem tudta még világmegváltó eszméit a hazai viszonyokhoz igazítani. Ha nem is fékezi, mindenképpen megszabja indulatai irányát az a körülmény, hogy sem saját táborának nagyságát, összetételét, erejét nem ismeri, sem az ellentábor arcvonalát nem látja – nem láthatja – tisztán. S ha az előbbin tudatosan „begyűjtött” politikai tapasztalatokkal viszonylag könnyen lehet is segíteni, az ellentábor, a nemesség szerepét illetően egy, az idő haladtával csak súlyosbodó dilemma elé kerül. E dilemmában feltétlenül része van annak, hogy a politikai vezetéshez legközelebb álló nemesi rétegek, csoportok maguk is elszánt harcot vívnak a reakció ellen, s ezekkel célszerűbb szövetséget kötni, semmint szembefordulni velük. De mélyebb okát adják az indulatokat szabályozó megfontoltságnak az osztályellentétek forradalmi megoldásának aggasztó kilátásai. Egy belső szociális forradalomnak – erre a meggyőződésre jut a magyar történelemről szerzett ismeretei alapján ugyanúgy,mint az 1846-os galíciai események hatására – óhatatlanul a nemzeti függetlenség ügye látná kárát, hiszen a reakcióban mindenkor szövetségesére lelő idegen hatalom csak ürügyet találna a még nyíltabb beavatkozásra. A nemesség tehát részben ellenfelet jelent – amennyiben együtt lehet működni vele a nemzeti függetlenségért való harcban -, de jelent versenytársat is, hiszen ha a liberális ellenzéknek –megelőzve-leszerelve a radikálisokat – sikerül valamit elérni az országgyűlésen rendi kiváltságai védelmében, ezzel egyszerre szolgálná a nemzeti függetlenség ügyét, s konzerválná a feudális osztályviszonyokat. S e bonyolult helyzetből nem kevésbé bonyolult tanulságok következnek a költő számára: úgy kell érvényesítenie a nemességgel szemben a plebejus és polgári érdekeket, hogy közben szövetségre is kell lépni vele, de nem szabad, hogy e szövetséget kihasználva a nemesség Béccsel szemben az egész nemzet képviselőjeként lépjen fel.

Petőfi egyértelmű forradalmi etikájának és ideológiájának ehhez a bonyolult valósághoz való igazodása természetesen nem mehet végbe ellentmondások nélkül. Verseinek egyik csoportja – a megvetéstől a fizikai megsemmisítés szándékáig – a nemességgel szembeni gyűlöletének széles skáláját jelzi (Dalaim, Hazatértem, Nagykárolyban, Magyar nemzet, Palota és kunyhó), de ezekkel egyidejűleg születnek a szövetség-keresés költői gesztusai is (Erdélyben, Magyar vagyok, A magyar ifjakhoz). A nemességgel szembeni magatartásának határozatlanságáról vall ekkor írott politikai lírájának rapszodikusan változó hangneme is. Fenyegető, ha a nép helyzetének tarthatatlanságát látja (Dalaim, Palota és kunyhó stb….) prófétai düh ragadja el, féktelenül ironikus, ha a nemzeti érdekeket tartja szem előtt (Nagykárolyban, Magyar nemzet), és patetikus, ha konkrét politikai cél érdekében agitál (Erdélyben). De talán a legfeltűnőbb jele szemlélete bizonytalanságának a versekben nyomon követhető haza-, illetve nemzet-fogalom tartalmi módosulása. „Isten csudája, hogy még áll hazánk” – mondja 1846 elején, s alig több, mint egy esztendővel már így fogalmaz. „Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?” – Vagyis a többes szám első személyű birtokos személyraggal „ellátott” haza létre, értelme éppolyan problematikus, mint a többes szám második személyűé. S nem azért, mert szubjektíve egyre jobban eltávolodik a nemesi nemzettől, hanem mert akikkel szövetséget vállal, azoknak nincs hazájuk.

„Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.” – szögezi le tőle meglepő szűkszavúsággal A nép című költeményben, kimondatlanul hagyva a megállapításban rejlő konklúziót, s függőben hagyva értelmezését is. Nem hisszük, hogy azért, mert ezek maguktól érthetők lennének. Legfeljebb az életmű egésze felől személve tűnhetnek annak, de 1846 nyarán, amikor ez a vers született, sokkal inkább megrendülést okozott Petőfiben e probléma végiggondolása, mint a cselekvésre vezérlő igazság feltalálásának örömét. Nyilvánvalóan nem most veszi észre először a nép jogfosztottságát és nyomorát, de versei és prózai írásai tanúsága szerint most szembesíti először ezt a tényt forradalmi programjával. S nem is azon rendül meg – hiszen régen tudja -, hogy a népnek nincs joga, hanem attól a felismeréstől, hogy ezt a népet nem lehet a haza védelmében: a nemzeti függetlenségért mozgósítani. A nemzeti egység nélkül megvalósíthatatlan szociális forradalom, s a szociális átalakulás nélkül megvalósíthatatlan nemzeti egység feloldhatatlannak látszó ellentmondását villantja fel ez a vers. Új elem ez a költő tudatában, nem véletlen, hogy újfajta versszerkezetet s szokatlan hangvételt is teremt.

Ellentétben más Petőfi-kutatók véleményével, mi sem az ihlet aszimmetrikus működését nem érzékeljük a versben (Lukácsy Sándor koncepciójával van itt vitánk), de azt sem látjuk igazolva, hogy e költeményben már jogkövetelésről lenne szó, s hogy a „verslényeg a nép hatalmi aspirációját”, „a valóságos népi felemelkedés dinamizmusát” képviselné – ahogy Pándi Pál értelmezi. Feltűnően szimmetrikus ez a versszerkezet: az első strófa ténymegállapítása (a nép vérét és verítékét ontja, amíg csak élte tart) intonálja a másik két versszakot nyitó kérdéseket („Miért hullatja vertékét?”… vért miért ont?), s válasz helyett mindkét strófa csak a kérdések bonyolultságára, a formális logikával adható feleletek elégtelenségére világít rá. A szerkezet szimmetriáját pedig az ihletet is szimmetrikusan működtető szemléleti egység, a gondolati következetesség biztosítja; azé a gondolaté tudniillik, hogy a nép szempontjából se munkájának, se harcának nincsen értelme. Munkájának azért, mert szükségleteit „az anyaföld magátul megtermené talán”, harcának pedig azért, mert a haza, amiért vérét ontja, csak akkor lenne az övé, ha jogai lennének, viszont – „a népnek nincs joga”.

Semmivel sem mond ki többet a vers, s ha többet sejtünk benne, arra csak a gyanúsan kidolgozatlan, kommentálatlan konklúzió nyitottsága, költői jelentésének többértelműsége ad okot. Ám éppen ez a többértelműség nem engedi meg, hogy a versnek határozott politikai célzatot, bármiféle agitatív szándékot tulajdonítsunk. Hiszen a második versszak sorai között éppúgy jelen van a felvilágosítás szándéka, mint a megdöbbenés okozta csend: a nép még mindig állati szinten é, met az eledelen és ruhán kívül nincs semmire sem igénye! S mégis, ki ne érezné ugyanakkor az őszinte csodálkozás hangját?! Mert itt lappang az a kérdés is, vajon csakugyan miért dolgozik ez a nép szükségletén felül. Ne tudná, hogy akik elveszik tőle a felesleget, igazságtalanul veszik el? S ha tudja ezt, mi kényszeríti? A félelem? A megszokás? Beletörődés a világ változtathatatlanságába? Vagy az elpusztíthatatlan illúzió, hogy egyszer majd többre jut, ha többet verítékezik? És akármi legyen ennek az értelmetlen és érthetetlen tűrésnek az oka, mit lehet kezdeni ezzel az állati igénytelenségű néppel? Ki lehet-e mozdítani, s hogyan? – Látható talán, hogy minden kimondott kérdés további kérdések sorát sugallja, s ezek inkább egy vívódó-töprengő-meditáló költőről vallanak, semmint egy politikai programért harcoló néptribunról.

Nem abban van tehát A nép kivételes jelentősége, hogy a liberalizmus nép- és hazafogalmával egy plebejus öntudatú nép- és hazafogalmat állít szembe, hanem hogy hírt ad a költő eszmei fejlődésének egy kritikus pillanatáról. Arról a pillanatról, amelyben rádöbben, hogy nem elég kritikával szemlélni a liberalizmus álláspontját, ha nem tud azzal egy konkrét, a nép érdekeit képviselő forradalmi programot szembesíteni. Nem elég, mert ez a legfontosabb feladat, ez a forradalom felé haladó forradalmiság legnehezebb erőpróbája, amelyet – ha most meghaladja képességeit – legfeljebb elodázni lehet, de megkerülni nem.

E rendkívüli iramú pályán viszonylag hosszú időnek, több mint nyolc hónapnak kell eltelnie, amíg magát eléggé felkészültnek, s a körülményeket elég alkalmasnak érzi ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a feladattal is. A nép nevében költője A nép felelet nélkül hagyott kérdéseire válaszol, ezért bukkannak fel újra a korábban használt képek –most már kibontva, átformálva, új összefüggések közé és más megvilágításba helyezve azokat.

Ott a vershangulatot a szabadesés tehetetlenségével rántotta magával a valóságélmény: „a népnek nincs joga” – itt ugyanez az élmény indulati felhajtóerőként működik: „jogot a népnek!” Ott egyetlen egyszer, versvégi helyzetben, logikailag meghatározatlan összefüggésben hangzik el a valóságélmény okára mutató megállapítás („a népnek nincs joga!), itt érvekkel, gesztusokkal motiválva négyszer ismétli meg magával a valósággal szembeforduló jogkövetelést  („emberhez illik, hogy legyen joga”, „emberjogot a népnek”, „Miért a jog csupán tinálatok?”, „Jogot a népnek az emberiség Nagy szent nevében… S a hon nevében egyszersmind…”) – a versszerkezet tengelyébe építve azt. A nép igénytelenségére hivatkozó sorok jelen idejű igealakja („Amennyit ő kíván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán.”) ott azt sejteti, hogy miért nem tud továbblépni a költő a valóság puszta tudomásulvételnél – itt ugyanennek a képnek múlt időbe helyezése („A nép egykor csak eledelt kívánt, Mivelhogy akkor még állat vala”) igazolja a cselekvő költői magatartás jogosultságát, sőt szükségességét. Ott a nép szenvedését érzékeltető kép („hullatja verítékét”) stiláris jelentéstartalmával és kontextusával is a valóság értelmetlenségét és érthetetlenségét sugallja (olyan kérdő mondatba épül, amelyre nem érkezik válasz, s a „hullatja” ige csak a munka terhét hangsúlyozza, anélkül, hogy tárgyára, céljára is utalna) – itt ugyanez a motívum („a népizzadás csorog”) módosult stiláris tartalommal és más szövegösszefüggésben nem a szenvedést, hanem a szenvedés árán megőrzött és termékennyé tett hazához való jogot hangsúlyozza (a folyamatos szemléletű „csorog” ige, s az –ás képzős főnév is dinamikusabb mozgást fejez ki, mint a „hullatja verítékét”).

A nép nevében tehát egyfelől lezárása, összegezése, másfelől pedig feloldása és meghaladása egy olyan – viszonylag hosszú – folyamatnak, amelynek tartalmát, ütemét és esztétikai minőségét a konkrét körülményekkel szembesített elvont forradalmi program ellentmondásai, a forradalom lehetőségét még nem látó forradalmár türelmetlensége, tanácstalansága, tájékozódási zavari határozták meg. Míg korábban a forradalom szociális és nemzeti céljainak dilemmájából hol az érdekazonosság (Erdélyben), hol pedig az érdekellentétek abszolutizálásával keresett kiutat (Dalaim, Palota és kunyhó stb. …), A nép nevében költője először tesz kísérletet a vélt antagonizmus dialektikus feloldására.

Minőségi fordulatot jelez tehát ez a vers a valóság adottságaihoz közelítő-igazodó forradalmi program fejlődésében, de jelzi a valóságtól elválasztó távolságot, a közelítés óvatosságát, kísérletező jellegét is. A költői magatartás és a vers-tartalom agitatív külső jegyei, s az agitáció lélektani, logikai követelményeivel nem számoló, szembetűnő retorikai vétségek –amint ezt elemzésünk elején is megállapítottuk – önmagukban is megkérdőjelezik azt a feltevést, hogy A nép nevében-t Petőfi tényleges politikai agitációnak szánta. A vers „életrajzi” adatai bizonyítják: valóban nem erről volt szó. 1847 tavaszán, amikor ez a költemény született, a győri Hazánk című lap volt Petőfi legradikálisabb verseinek fóruma, s e lappal való kapcsolatát feltáró kutatásokból – Hegedűs András és Martinkó András tanulmányaira gondolunk – tudjuk, hogy A nép nevében nem a cenzúra miatt maradt ki az itt közölt forradalmi költemények közül. Petőfi nemcsak megjelentetni nem óhajtotta ezt a versét, de – a Hazánk szerkesztőjének, Kovács Pálnak elküldött költemények jegyzékének tanúsága szerint – még csak megmutatni sem kívánta barátjának. A pesti irodalmi lapok viszont hírül adják, hogy az Ellenzéki Kör márciusban rendezett ünnepségén Petőfi – „a legnagyobb lelkesedésre ragadva hallgatóit” – a Dalaim után A nép néven című költeményét szavalta el. Az egybehangzó feljegyzések bizonyítják, hogy nyilvánosság elé lépett tehát ezzel a verssel – csak éppen nem az elé a nyilvánosság elé, amelyiknek a Dózsa szellemét idéző fenyegetést szánta.

A verset életre hívó és befogadó történelmi-életrajzi körülmények leglényegesebb sajátságára utal ez az adat. Arra  a distanciára tudniillik, amely a költő tényleges élethelyzete és a versben megszólaló fiktív lírai hős fiktív politikai szerepe között feszül; Petőfi tudja, hogy sem a politikai körülmények, sem saját lehetőségei nem érettek még arra, hogy a jobbágyság képviselőjeként az erősebb pozíció biztos tudatában lépjen fel a nemességgel szemben, csak készül, azt is mondhatnók, főpróbát tart, hogy ne csak programja, de hangja, fellépése is határozott és meggyőző legyen majd, ha eljön a „bemutató” ideje.

Kortesbeszéd is tehát ez a vers, amely még nem az ellenfélnek, csak a párthíveknek szól, s amelynek nemcsak a képviselt ügy igazáról kell meggyőzni hallgatóit, de a „képviselő-jelölt” alkalmasságáról, pártvezéri elhivatottságáról, adottságairól is. Bizonyítania kell: mestere a szónak, ismeri és használni tudja a retorika minden fogását, akár az értelemre, akár az érzelmekre, akár az ellenfél önérzetére, vagy puszta ösztöneire kíván hatni. Ezért más és más mindegyik strófának a hangneme, s a hangnem, a harcmodor mögött folytonosan változó az ütközetbe vetett fegyverek minősége, „hatótávolsága” is. Ezért nem tökéletes agitáció ez a vers, s ugyanezért tökéletes lírai költemény. S ma, amikor az oly sokáig aktuális politikai mondandója veszített izgalmából, ezért nem apadt meg emóciókat és indulatokat mozgató szuggesztív ereje. S így őrizhette meg politikumát, amely – miközben „megszabadult” konkrét tartalmától – általánosabb érvényűvé emelkedett. Történelembe avatkozó felelős cselekvést, a pusztító erők megfékezéséért sürgetett ésszerű kompromisszumokat jelent. Azért meggyőzően, mert mögötte ma is ott érezzük a mondanivalónak szubjektív hitelt adó személyes élményt. Mert a legszebb mámor: a táborára és feladatára talált „küldetéses” ember dinamikus nyugalma sugárzik ebből a versből.

Forrás: Mozgó Világ 1976/6. december 48-60. l.