A nagy magyar költők
legtöbbször korán haltak, szerencsés kivétel nem sok van. Illyés Gyula közéjük
tartozik. S mi minden fért bele ebbe a bő nyolcvan esztendőbe! Tizenhét évesen
már ott van a Tanácsköztársaság egyik utolsó védelmi csatájában Szolnoknál, nem
sokkal később politikai okokból börtönbe zárt volt tanárának megszöktetésén
mesterkedik, majd félve a várható letartóztatástól, Franciaországba megy.
Könyvkötéssel keresi a pénzt, közben egyetemre jár, és alig húszévesen szinte
mindennapos tagja a legnevesebb párizsi írók, költők és művészek
asztaltársaságának. Sokat tanult tőlük, egy életre hálás is nekik: 1926-ban,
amikor az amnesztiarendelet eltörli a forradalmi „vétségek” büntetését, mégis
hazajön, céljai közt soha nem is volt ott a kintmaradás. Hazajött, mert számára
ez a világ legtermészetesebb dolga volt: a hűség a rokonsághoz, a pusztaiakhoz,
ahonnét származott, Petőfihez s egyáltalán a magyar irodalomhoz, a magyar
nyelvhez, és a magyar néphez, ami sohasem lett frázis az ő írásaiban. Emlékezzünk
csak: már második kötetében, az 1930-ban megjelent Sarjúrendek-ben ott van az Elégia c. költemény, amely
nagyon érzékletesen festi, hogy milyen szegény, kiszolgáltatott és magára
hagyott ez az úgynevezett „nép”, mert bár „Nevükben suhan a miniszter / halk
gépkocsiján”, és még sokan mások is
mennyi szép szólamot mondanak róluk, valójában senki se törődik velük. 1945
után, amikor egy fölvillanásnyi időre úgy látszott, hogy új világ jött el,
belekóstolt a hivatásos politikába is, országgyűlési képviselő lett, és
vezetőségi tag a Nemzeti Parasztpárban, de csakhamar belátta, legtöbbet azzal
használ, hogyha ír.
Bölcs döntés volt, igaza
lett. A szépirodalomnak nincs is, az irodalomhoz tágabban kapcsolódón pedig
alig van olyan műfaja, amelyben maradandót ne alkotott volna. Ő személyesen
elsősorban költőnek tartotta magát, ebbéli teljesítményére volt a
legérzékenyebb és a legbüszkébb – már amennyire ő nagyon szerény és
különlegesen természetes viselkedésével érzékeny és büszke tudott lenni. Az
irodalomtörténészek azonban vitatkoznak és polemizálhatnak is arról, hogy a
költő, a regényíró, netán a drámaíró Illyés olt-e nagyobb. Számunkra az az
igazán lényeges, hogy az életmű egésze
monumentális, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Mert még nem is szóltunk a
szociografikus művekről, az esszékről, tanulmányokról, kritikákról, a
publicisztikáról, a nyelvművelő írásokról és a határon túli magyarság érdekében
való bátor kiállásról, amit akkoriban a benti és a kinti hivatalos politika is
rendkívül rossz néven vett. És még nem szóltunk a szerkesztőről, a Magyar Csillag-gal és a Válasz-szal a Nyugat hagyományait folytatni
kívánó törekvésekről, a széles horizontú műfordítói munkásságról és a
naplóíróról, leveleinek dokumentáris fontosságáról.
Maradjunk kötetünk
témájánál, a verseknél. Az Illyés-líra legerőteljesebb vonulata egy sajátos –
Petőfihez és a fiatal Arany Jánoshoz kapcsolódó – tárgyiasság: verseiben
legtöbbször valóságos tárgyak és személyek valóságos funkciókkal,
összefüggésekkel, viszonyokkal, cselekvésekkel valóságos térben és időben
jelennek meg; minden úgy van a helyén, ahogyan a tapasztalati valóságban, a
vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll
össze végül. Költeményeit azonban sohasem hagyja meg ebben a szák tapasztalati
keretben, hanem mindig kitágítja egyetemes mondandók felé, így simulhatnak
össze költészetében a hagyományos és a modern költői eszközökkel élő és a
tárgyias alapú, de az elvont fogalmakat is a legtermészetesebb költői módon
összeötvöző művészi eljárások.
Illyés Gyula a magyar gondolati líra egyik legnagyobb művelője, s – első pillantásra
paradox módon – a tárgyias költészeté
is. Pedig a kettő közt egyáltalán nincs ellentmondás: nála mindig a tényleges
és fontos valóságélmények párlatából lettek költői élmények, úgy, hogy a
legátfogóbb, szinte történetfilozófiai összefüggésekben is végiggondolta
mindezt, ha a tárgy úgy kívánta. Sok minden más mellett ezért is nagy költő.
NEM MENEKÜLHETSZ
Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak pucéran
s vörösen, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki –
Micsoda munka!... „Megszokták már”,
szólt könnyedén mellettem valaki.