2014. ápr. 4.

Illyés Gyula (1902-1983): Nem menekülhetsz; Egy mondat a zsarnokságról; Bartók



A nagy magyar költők legtöbbször korán haltak, szerencsés kivétel nem sok van. Illyés Gyula közéjük tartozik. S mi minden fért bele ebbe a bő nyolcvan esztendőbe! Tizenhét évesen már ott van a Tanácsköztársaság egyik utolsó védelmi csatájában Szolnoknál, nem sokkal később politikai okokból börtönbe zárt volt tanárának megszöktetésén mesterkedik, majd félve a várható letartóztatástól, Franciaországba megy. Könyvkötéssel keresi a pénzt, közben egyetemre jár, és alig húszévesen szinte mindennapos tagja a legnevesebb párizsi írók, költők és művészek asztaltársaságának. Sokat tanult tőlük, egy életre hálás is nekik: 1926-ban, amikor az amnesztiarendelet eltörli a forradalmi „vétségek” büntetését, mégis hazajön, céljai közt soha nem is volt ott a kintmaradás. Hazajött, mert számára ez a világ legtermészetesebb dolga volt: a hűség a rokonsághoz, a pusztaiakhoz, ahonnét származott, Petőfihez s egyáltalán a magyar irodalomhoz, a magyar nyelvhez, és a magyar néphez, ami sohasem lett frázis az ő írásaiban. Emlékezzünk csak: már második kötetében, az 1930-ban megjelent Sarjúrendek-ben ott van az Elégia c. költemény, amely nagyon érzékletesen festi, hogy milyen szegény, kiszolgáltatott és magára hagyott ez az úgynevezett „nép”, mert bár „Nevükben suhan a miniszter / halk gépkocsiján”, és még sokan mások is mennyi szép szólamot mondanak róluk, valójában senki se törődik velük. 1945 után, amikor egy fölvillanásnyi időre úgy látszott, hogy új világ jött el, belekóstolt a hivatásos politikába is, országgyűlési képviselő lett, és vezetőségi tag a Nemzeti Parasztpárban, de csakhamar belátta, legtöbbet azzal használ, hogyha ír.

Bölcs döntés volt, igaza lett. A szépirodalomnak nincs is, az irodalomhoz tágabban kapcsolódón pedig alig van olyan műfaja, amelyben maradandót ne alkotott volna. Ő személyesen elsősorban költőnek tartotta magát, ebbéli teljesítményére volt a legérzékenyebb és a legbüszkébb – már amennyire ő nagyon szerény és különlegesen természetes viselkedésével érzékeny és büszke tudott lenni. Az irodalomtörténészek azonban vitatkoznak és polemizálhatnak is arról, hogy a költő, a regényíró, netán a drámaíró Illyés olt-e nagyobb. Számunkra az az igazán lényeges, hogy az életmű egésze monumentális, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Mert még nem is szóltunk a szociografikus művekről, az esszékről, tanulmányokról, kritikákról, a publicisztikáról, a nyelvművelő írásokról és a határon túli magyarság érdekében való bátor kiállásról, amit akkoriban a benti és a kinti hivatalos politika is rendkívül rossz néven vett. És még nem szóltunk a szerkesztőről, a Magyar Csillag-gal és a Válasz-szal a Nyugat hagyományait folytatni kívánó törekvésekről, a széles horizontú műfordítói munkásságról és a naplóíróról, leveleinek dokumentáris fontosságáról.

Maradjunk kötetünk témájánál, a verseknél. Az Illyés-líra legerőteljesebb vonulata egy sajátos – Petőfihez és a fiatal Arany Jánoshoz kapcsolódó – tárgyiasság: verseiben legtöbbször valóságos tárgyak és személyek valóságos funkciókkal, összefüggésekkel, viszonyokkal, cselekvésekkel valóságos térben és időben jelennek meg; minden úgy van a helyén, ahogyan a tapasztalati valóságban, a vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll össze végül. Költeményeit azonban sohasem hagyja meg ebben a szák tapasztalati keretben, hanem mindig kitágítja egyetemes mondandók felé, így simulhatnak össze költészetében a hagyományos és a modern költői eszközökkel élő és a tárgyias alapú, de az elvont fogalmakat is a legtermészetesebb költői módon összeötvöző művészi eljárások.

Illyés Gyula a magyar gondolati líra egyik legnagyobb művelője, s – első pillantásra paradox módon – a tárgyias költészeté is. Pedig a kettő közt egyáltalán nincs ellentmondás: nála mindig a tényleges és fontos valóságélmények párlatából lettek költői élmények, úgy, hogy a legátfogóbb, szinte történetfilozófiai összefüggésekben is végiggondolta mindezt, ha a tárgy úgy kívánta. Sok minden más mellett ezért is nagy költő.

NEM MENEKÜLHETSZ

Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak pucéran
s vörösen, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki –
Micsoda munka!... „Megszokták már”,
szólt könnyedén mellettem valaki.