2019. szept. 4.

Lelkes László (Németh László): Anyóka Rómában




NÉZD, unokám, ezt a körösztöt meg neked hoztam. Igaz, kőcsönpénzből vettem, de ajándék nélkül, mondok, mégse gyüjjek haza. A Szunyog tisztelendő úr adta rá a pénzt. Látta, hogy a szívem is rí belé, amint a többiek a szebbnél-szebb olvasókat, szentképeket és ájtatos tárgyakat veszik a kegyes üzletben, ahova ő maga késérte el őket. Mert úgy volt, hogy előbbre én is egy olvasót szántam neked. Vettem is, be is szenteltettük a pápa őszentségivel, de csak úgy akarta a Jóisten, hogy az az olvasó Rómában maradjon. Az is, meg a kis pénzem is, jó hogy a cókmókomat, meg a kopasz életem, ezt a vénségeset, hazasegítette.

Mert hiába, nem ilyen öreg semmirejónak való az a rengeteg utazás. Az idegen országban is könnyebben elbódorodik a vén, mint a fiatal. De csak nem tudtam én ellentállni a Szunyog tisztelendő úr beszédjinek, hogy azt mondja, ő is öreg, de mégegyszer odakévánkozik az a postol zsámolyához, mielőtt befordítják a fődbe. Az én kétkaszás hetvenhét esztendőm is vágyakozott mégegyszer kiojtózni az áhítatban. Váltig rítt a lányom, a te anyád, ne menjen el öreganyánk, nem magának való, én bíztam a tisztelendő úr ígéretében, hogy vigyáz ő rám, el ne keveredjem. Mert az is büszke volt, hogy az ő falujából kerülki a legöregebb asszony, hát azért forcérozta. Igaz, mégis lefőzték, egy nyolcvan éves is közénk bódogtalankodott, bár az csak vénleány volt, nem mint én, négy katonasort állt fiú s három asszonylány anyja. Meg is mutattak a püspök úrnak. No, dicsért, hogy büszke lehet a szombathelyi egyházmegye az asszonyaira.

Volt az azutátul becsületünk. A kis cserkészfiúk minden állomáson nyaggattak: nénike nem kér vizet, anyóka, nem akar pénzt váltani. Amikor az a csúfság esett rajtunk, úgy megneszültek, magam vigasztaltam őket. Mert nem szoktunk mi hozzá a vonatrázáshoz, legmesszibb ha Kanizsán vagy Szombathelyen jártunk, akkor is személyen, ez meg talán ekszpreksz is volt s bizony alig értünk ki Magyarországból, hulladozni kezdtünk, mint a legyek. Már be is firhangulták a lámpát, éccaka volt, de csak érzem én, hogy lep a veríték, meg forog a Bagyuráné feje, mert az volt a szomszédom. Egyszer csak szegény Huszár sógorom panaszolkodik, hogy ő is rosszul van. Ha az emberek rosszul vannak, én is rosszul lehetek, gondútam s csak elvágódom a padon. Még vagy négyen követték a példát, csupa élesztgetéssel telt verradatig az idő

Csinyáni köll valamit, asszonyok, mondok, különben csúffá tesz a vonat. Az asszonyok is helyesültek. Mondják: zsolozsmázgassunk. Énekeltünk is igen szépen, még a tisztelendő úr is, meg egy másik kopasz kövér azok is átjöttek s belekántultak. Akkorra már igen szép vidéken jártunk. Az idő előrébb volt, mint mifelénk: március vége s már a borockfák is virágban álltak, a nép meg a mezőn lődörgött s integetett a vonatnak. Nevetett is a tisztelendő úr, hogy ilyen az arravalósi nép, napjában ötven vonat is elmén előttük s azok nem unják meg az integetést. Hogy unnák, mondom én, addig se köll dógozniok. Ismerem én a fajtájukat, kölcsönöztünk mi is egyet Egerszegről, a fogolytáborból, Zsuzepnek hívták, hisz emlékszel, mindig elvétettem a nevit, az se kereste meg az ebédjit se, igaz nem is köllött fizetni érte. Ilyen ez mind. Hanem szép helyen laknak, meg köll hagyni. Falujuk nem igen van, csak tanyaféléjük, de még a tanyai házak is emeletesek. Látszik, hogy hosszú a nyaruk, akkora ablakokat csinálnak rá, mi nem győznénk télen át fűteni. Az emberek is derekak, csak a fehérnépnek van csúnya cigányformája.

Juhász Géza: Király a fergetegben




Gyilokrejtve, észrevétlen surrannak a földre lódult
ég felhői, kormos arcú, félelmetes banditák.
Lenn gyanútlan nyüzsg a város: mankón a rongyházi koldus,
bokrétás kocsin a násznép, usztatóban a libák.

Most egy rezzenés. A téren fölbuzog a por-szökőkút,
kornyikáló szélkandúrok buknak ki az ormokon,
hírlelvén: a pléhcsatornán nemsoká csörgő eső fut
s kénszagú villám kuszik le a füstölgő tornyokon.

Ám a selymes nyoszolyólány, a kiélt szobrász, a dupla
állú malmos megy tovább és méla nyugdíjas totyog;
karcsu tortával merészen furakszik a fürge kukta,
míg kinyalt köriratára szögletes jég nem kopog.

Futna már az aktatáskás ügyvéd, átfestett kalapját
rejti-óvja a tanárné, szitkozódnak a kofák;
a kocsis portyázni lódul nyakbehúzva; megrohanják
a villamost; - s a kölyökhad tócsaverve fut tovább.

Csak egy úti kósza lépdel csapzott egérnél fakóbban,
gőgje, mint király, kitartó méltósága mint a gép.
Bólogat elismerőleg: „Sikerült vihar valóban!
Pompás mennykövek! S e dörgés!... Brávó! jól csináltad, Ég!”

Igy vonul kegyes királyként. Nem zavarja jég-parittya:
a Mindenség szétzuzódhat, romján ő el nem fogul.
Bár a sár arcába köpköd, az orkán dühöngve szidja,
„Központod vagyok, derék Föld!” – hajtja egyre konokul.

Forrás: Napkelet 6. évf. 8. sz. (1928. április 15.)

Marconnay Tibor: Ó, ifjúságom




Ó, ifjúságom , vad, merész, kalandos!
Mily gyötrő vággyal gondol rád az este
fényében, kit már megcsókolt a langyos
szellő, az égen csillagot keresve.

Ó, roppant ég! Ó, óriási multam!
Ó, mámor, mely föllobogott, kavargott!
Ó, mult világa, melyből nem tanultam
amelyben elfeledtem ezer arcot.

Ma nem vágyom sikerre, győzelemre.
Ma már nem törtelek vadul, teremve,
minden csatát és győzelmet megúnván.

Mert a szemem már minden hajnalt látott
s búcsúztatom a szép, megúnt világot,
míg könyörtelen Éjtszaka borul rám.

Forrás: Napkelet 6. évf. 24. sz. (1928. december 15.)

Horváth Béla: Szelíd sóhaj




Az ajtónál megállott és derékon
kimondhatatlan lágyan hajlott hátra
és kedves kis füléhez vonta vékony
csuklócskáját, hol zizzenő, parányka
csattok kis órát fogtak csöpp fogakkal
és hallgatózott: jár-e még a kedves,
finom kis mű és kék zománcán nyargal,
futkároz-e az óratű szerelmes
vágyakkal? zárt lapon, kicsiny köröcske
rideg középpontjában ottrekedvén,
reménytelen köríven mindörökre
a változatlan éjt s napot ketyegvén… -
így állott búsan hallgatózva ottan,
finom kis ujjacskái megremegtek,
legkisebb ujját ajkaimhoz vontam,
s így szóltam: hallgass, hallgass engemet meg,
tiéd vagyok, vonj ujjaidra, apró
kis ékszer, érted, érted futkosó vágy
vagyok, kis óratűcske, kék csavargó,
mely csuklócskád körül ketyegne, órád
vagyok, zenélő szerkezet, hát hallgass,
bezárt körön körötted hogy’ kerengek,
s fogaskerékként zúgó és rugalmas
szívemmel érted, érted mint esengek!

Forrás: Napkelet 6. évf. 24. sz. (1928. december 15.)

Marconnay Tibor: Az éjtszaka sátorában




Arcunkon fényesség, de testünkön sötét.
Fekszünk a fölperzselt füvön magányosan.
Aranyt lobbant a láng, míg erdő-üstökét
mögöttünk feketén rázza ezer kisértet.
Ijeszt e sürű fák sora. S a mult idő beszél.
Kicsábítja szemünk a tűz kicsi köréből.
Zizegteti a messze, lombos vadont a szél
s lángunk körül tér és idő mélysége egyesül.
S fölébred emléke a régi szenvedésnek.
Tűnt idők távolába nézünk ma mind a ketten.
Ó,mennyi fájdalom, ó,mennyi béna élet!
A nagy magányra gondolunk, amely rögös utunkra
hullatta árnyait s a gyötrő árvaságra.
Ó, mennyi küzdelem. S most együtt harcolunk.
A két magányos út egymást hogy megtalálta.
S most a jövőbe nézünk. Oly bizonytalan
mint a homály, amely remegve száll reánk.
Hűséges két szemünk kegyetlen éjbe néz.
S lelke csupa remény. Van még nekünk csudánk,
mely szent sugárral űzi a tétova jelent,
lelkünk zugaiban felbukkant már a Nap!
Ó, mennyi jóság! Mennyi vágy! Milyen derűs, nagy ég
hódít s a gondok tétova felhői oszlanak.
Nyugodtan meredünk a nagy, fekete éjbe,
amely oly csillagos, bizalmas. Betakarlak.
Furcsán érzékeny vagy. Fáradt s üde. S talán
holnap hajnalban már hűvösen hull a harmat.
Csókollak, megölellek, szelíden, áhítón.
S most lehúnyod pillád. Kis táborunk parázsa
alig sápasztja már a csillagos, nagy éjt.
Rád nézek s boldogan a szunnyadó varázsra
gondolgatok, amely benned naponta nő.
Tücskök ezüst szavától zeng most a messze rét!
Kezünket összefonjuk és így imádkozunk
s Hozzád simulva érzem a kettőnk gyermekét
az ég alatt, amelyen habos felhő vonul.

Forrás: Napkelet 6. évf. 24. sz. (1928. december 15.)