NÉZD,
unokám, ezt a körösztöt meg neked hoztam. Igaz, kőcsönpénzből vettem, de
ajándék nélkül, mondok, mégse gyüjjek haza. A Szunyog tisztelendő úr adta rá a
pénzt. Látta, hogy a szívem is rí belé, amint a többiek a szebbnél-szebb
olvasókat, szentképeket és ájtatos tárgyakat veszik a kegyes üzletben, ahova ő
maga késérte el őket. Mert úgy volt, hogy előbbre én is egy olvasót szántam
neked. Vettem is, be is szenteltettük a pápa őszentségivel, de csak úgy akarta
a Jóisten, hogy az az olvasó Rómában maradjon. Az is, meg a kis pénzem is, jó
hogy a cókmókomat, meg a kopasz életem, ezt a vénségeset, hazasegítette.
Mert
hiába, nem ilyen öreg semmirejónak való az a rengeteg utazás. Az idegen
országban is könnyebben elbódorodik a vén, mint a fiatal. De csak nem tudtam én
ellentállni a Szunyog tisztelendő úr beszédjinek, hogy azt mondja, ő is öreg,
de mégegyszer odakévánkozik az a postol zsámolyához, mielőtt befordítják a
fődbe. Az én kétkaszás hetvenhét esztendőm is vágyakozott mégegyszer kiojtózni
az áhítatban. Váltig rítt a lányom, a te anyád, ne menjen el öreganyánk, nem
magának való, én bíztam a tisztelendő úr ígéretében, hogy vigyáz ő rám, el ne
keveredjem. Mert az is büszke volt, hogy az ő falujából kerülki a legöregebb
asszony, hát azért forcérozta. Igaz, mégis lefőzték, egy nyolcvan éves is
közénk bódogtalankodott, bár az csak vénleány volt, nem mint én, négy katonasort
állt fiú s három asszonylány anyja. Meg is mutattak a püspök úrnak. No,
dicsért, hogy büszke lehet a szombathelyi egyházmegye az asszonyaira.
Volt
az azutátul becsületünk. A kis cserkészfiúk minden állomáson nyaggattak: nénike
nem kér vizet, anyóka, nem akar pénzt váltani. Amikor az a csúfság esett
rajtunk, úgy megneszültek, magam vigasztaltam őket. Mert nem szoktunk mi hozzá
a vonatrázáshoz, legmesszibb ha Kanizsán vagy Szombathelyen jártunk, akkor is
személyen, ez meg talán ekszpreksz is volt s bizony alig értünk ki
Magyarországból, hulladozni kezdtünk, mint a legyek. Már be is firhangulták a
lámpát, éccaka volt, de csak érzem én, hogy lep a veríték, meg forog a
Bagyuráné feje, mert az volt a szomszédom. Egyszer csak szegény Huszár sógorom
panaszolkodik, hogy ő is rosszul van. Ha az emberek rosszul vannak, én is
rosszul lehetek, gondútam s csak elvágódom a padon. Még vagy négyen követték a
példát, csupa élesztgetéssel telt verradatig az idő
Csinyáni
köll valamit, asszonyok, mondok, különben csúffá tesz a vonat. Az asszonyok is
helyesültek. Mondják: zsolozsmázgassunk. Énekeltünk is igen szépen, még a
tisztelendő úr is, meg egy másik kopasz kövér azok is átjöttek s belekántultak.
Akkorra már igen szép vidéken jártunk. Az idő előrébb volt, mint mifelénk:
március vége s már a borockfák is virágban álltak, a nép meg a mezőn lődörgött
s integetett a vonatnak. Nevetett is a tisztelendő úr, hogy ilyen az arravalósi
nép, napjában ötven vonat is elmén előttük s azok nem unják meg az integetést.
Hogy unnák, mondom én, addig se köll dógozniok. Ismerem én a fajtájukat,
kölcsönöztünk mi is egyet Egerszegről, a fogolytáborból, Zsuzepnek hívták, hisz
emlékszel, mindig elvétettem a nevit, az se kereste meg az ebédjit se, igaz nem
is köllött fizetni érte. Ilyen ez mind. Hanem szép helyen laknak, meg köll
hagyni. Falujuk nem igen van, csak tanyaféléjük, de még a tanyai házak is
emeletesek. Látszik, hogy hosszú a nyaruk, akkora ablakokat csinálnak rá, mi
nem győznénk télen át fűteni. Az emberek is derekak, csak a fehérnépnek van
csúnya cigányformája.
