Barázdás szürke papiron
A betűket már fáradtan irom.
A percegő toll percre elakad…
- S minthogyha szólna, hívna ajakad,
A vén vitrinhez ösztönös-hiven
Tapogat el nehéz tekintetem.
Megkönnyül ott és megpihen:
A vázák közül képed int nekem.
Ovális, keskeny kerete
Ragyogó ében-fekete.
Finom hajlással úgy ölel körül,
Miként a földet a mérhetetlen ür.
Nem lépi át ezt gépmadár, vonat,
Hozzád sem ér se vágy, se gondolat,
csak révülés igy mélyről, messzirül,
ha lelkem fázik és szivem kihül.
Forrás: Napkelet 6. évf. 21. sz. (1928. november 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése